„Bármilyen feldolgozatlan élmény megbetegít egyént és nemzetet”

Patak Márta első regényében bemutatja az 1942-es délvidéki magyar mészárlást és az arra adott, kegyetlen jugoszláv választ. A test mindent tud című könyv emlékeztet a második világháború máig ható következményeire. Az eddig inkább műfordítóként ismert szerzővel Ayhan Gökhan beszélgetett.

Patak Márta (Dávid Csilla fotója)

Nemrég jelent meg A test mindent tud című köteted. Viszonylag későn jelentkeztél regénnyel, előtte inkább műfordítóként voltál ismert. Mi a késői kezdés oka?

Ha valaki nem publikál, nem jelenti azt, hogy nem is ír, ezzel persze nem mondok újat. Gimnazista korom óta írok, a hosszú kihagyás oka elsősorban az öncenzúra, no meg nyilvánvalóan a lustaságom volt. Erre kaptam is felmentést, nevezetesen, hogy az ember vagy él, vagy ír. Persze azért ez nem ilyen egyszerű. Épp amikor a legjobban kellett volna a megerősítés, akkor tanácsoltak el a szegedi egyetemről, miközben egy novellámmal második helyezett lettem az Egyetemi Lapok pályázatán. Éppen kezdtem volna tartozni egy csoporthoz, de ennek hamar vége lett. Amikor újból felvételiztem Budapestre, el voltam foglalva a három nyelvemmel (olasz-spanyol-újgörög szakon végeztem), az egyetemi élettel, és jó sokáig azzal áltattam magam, hogy bőven elég lesz, ha fordítok. Sokszor nagyon dühös lettem magamra, ha én ennél sokkal jobban tudok írni, akkor mi az ördögért nem csinálom. Végül aztán 2005-ben Enrique Vila-Matas Bartleby és társai című művének fordítása közben végképp elszégyelltem magam. Olyan írókról szól ez a regény, akik valami miatt abbahagyták az alkotást, hovatovább el se kezdték, tudniillik az elbeszélőnek mély meggyőződése, hogy a világirodalom tele van meg nem írott történetekkel, amelyek ott lebegnek valahol a világirodalom egén.

Akkor nem ez az első szépirodalmi jelentkezésed.

Ez az első regényem, novelláim rendszeresen jelentek meg az elmúlt tíz év folyamán, más kérdés, hogy kötetben még nem, mert valahogy egyik kiadót sem érdekelte, akit megkerestem a válogatással. Igazán jó novellát írni nem könnyű, az utóbbi időben kevés olyannal találkoztam, ami igazán tetszett, a legtöbb abból is latin-amerikai volt. Nem ártana itthon is nagyobb becsben tartani ezt a műfajt.

Van olyan szépírói ötlet vagy megoldás, amelyet műfordítói tapasztalatodnak köszönhetsz?

Ötlet vagy megoldás nem hatott rám közvetlenül, ezt már többen kérdezték, de a fordításaim nyilvánvalóan nem direkt módon befolyásoltak. Hat évig, amíg írtam a regényemet, kortárs magyar prózát egyáltalán nem olvastam. A hibákból, amelyeket fordítás közben észrevettem, sokat tanultam. Elsősorban szerkesztésbeli kérdésekre gondolok, nagyon sok hanyagul gondozott írással volt dolgom. Egy fordító, legalábbis értelmezőként, sokkal jobban ismeri a szöveget, mint maga az író, erről meg vagyok győződve, akármilyen fellengzősen hangzik is, kollégáimmal ezt sokszor megbeszéltük.

Ha azt kérdezed, hatott-e rám valami, akkor azt tudom mondani: az összes regény, amit életemben valaha is odaadással olvastam és szerettem, mert nyilvánvalóan alakított a világlátásomon.

Regényedben a második világháborús délvidéki események szerepelnek, kezdve az 1942-es, magyarokat terhelő tömeggyilkossággal. Miért ezt az időszakot választottad?

A Vajdaságban éltem át először életemben, mit jelenthet egy embernek, amikor reggel arra ébred, hogy a szülővárosa már nem a szülőhazájában van. Arra gondolok, ahogyan Kosztolányi is átérezhette, és meg is írta, hogy Szabadka már nem Magyarország.

Miközben a regényem három szereplője fokozatosan testet öltött előttem, besétált közéjük egy negyedik, aki a világ túlsó végéből származik, hozta magával a családja múltját, ahogy a többiek. Nem elégedhettem meg a jelennel, hiába most játszódik ez a regény. Természetesen nem kezdhettem Ádámtól-Évától, szűkítenem kellett az időhatárokat. Itt nálunk a második világháború az az időszak, amelyik minden család életében meghatározóan jelen volt és van. A távolság belátható, még élnek szemtanúi, az 1941-45 közötti időszakot pedig, ha csak a Vajdaságra meg Magyarországra gondolunk, még mindig nem dolgoztuk fel igazán, sem itthon, sem Szerbiában.

Most, hogy már jártam a könyvvel a Vajdaságban, látom, mennyivel könnyebben nyúltam ehhez a témához, mint aki maga is érintett, mert történetesen negyvennégy őszén megölték apját, nagyapját, nagybátyát vagy bérmakeresztapját. Az már más kérdés, hogy közben én is nagyon megszenvedtem.

Újvidéken a bemutató után a hallgatóságból valaki azt mondta a szomszédjának: Ilonkám, ezt a regényt okvetlenül el kell olvasnod, sokszor olyan volt, mintha te mesélnéd, amit olvasok. Azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet nem kaphat regényíró, főleg úgy, hogy az egész történet fikció, bár mindennek van valóságalapja, hiszen a dokumentumokkal igazolható események tények. Gervasio Sánchez spanyol fotós haditudósító és az ismert történelmi figurák kivételével persze az összes regényalak egytől-egyig kitalált személy.

A könyvben a fiatalabb generációra marad a múlt feldolgozása, és ők nem mennek el mellette, hanem megpróbálnak kezdeni vele valamit. Mennyire fontos ez a hozzáállás, és mennyire lehet sikeres?

Ahogy az előbb is mondtam, hozták magukkal a szereplők a múltjukat, ahogy mindannyian hordozzuk talán. Mindenkinek vannak vagy voltak nagyszülei, akik átélték a világháborút, és ez meghatározza a későbbi generációk sorsát. Szembe kell nézni a múlttal, ezt lépten-nyomon halljuk, és nem csak azzal, ami kellemes. Az emlékezés sokkal összetettebb folyamat, mintsem gondolnánk. Bármilyen feldolgozatlan élmény megbetegít egyént és nemzetet egyaránt. De ha kimondjuk, ha beszélünk róla, akkor a tudat szintjén már kezelhetőbbé válik minden fájdalmas történet.

A regénybeli Matyi kiskorától fogva a második világháború megszállott kutatója, attól kezdve, hogy az apját látta egy darabban a német tiszt szerepében. Matyi, az ikerpár fiú tagja színészgyerek, kisiklott művész. Ő az, aki az uruguayi születésű, félig olasz, félig magyar Imrének folyton mesél a háborús időszakról az alatt a hét év alatt, amit Madridban együtt töltenek. Imre még a halálos ágyán megígéri a nagyapjának, hogy ellátogat majd Újvidékre, a szülőföldjére. Ezért is jön Budapestre, amikor megismerkednek a Várban, ahol Matyi portrét rajzol a turistákról.

Tera néni, ez a távoli rokon fontos alak a regényben, az utolsó élő szemtanúk egyike, ugyanúgy, mint Alcalában Luis, az ejtőernyős tiszt, akihez Matyi Madridból rendszeresen kijár. Azt tartom nagyon fontosnak, hogy a fiatalabbak hallgassák meg az idősebbeket, akik közvetlenül részesei voltak az eseményeknek.

Imre ismerheti Matyi filmforgatókönyvét is, mert Matyi a festés, rajzolás mellett Égig érő fakereszt címmel tervez egy filmet. Ezzel szeretne emléket állítani a 41-45 közötti időszak áldozatainak. Ez is egy eszköz a regényben az emlékezésre. Imre azonban még sok mindent nem tudhat a délvidéki eseményekről, az olvasó viszont igen, az elbeszélő jóvoltából, hiszen Helén, a narrátor, aki az ikerpár mellett örök harmadikként van jelen, hazaviszi és elolvassa a Budapestre települt Trombitás Janó történeteit. Janó a Gyorgye-féle kocsmában hallotta ezeket Újvidéken. Megrázó, személyes sorsok, fiktív háttéralakok a véres időszak eseményei mögött. Számomra ez volt a legfontosabb az újvidéki részben: arcokat, sorsokat képzelni az események mögé.

A helyszínek kiválasztásakor mit tartottál szem előtt?

A helyszíneim azok, amiket ismerek, szeretek, és mind meghatározó volt valamikor az életemben. A Kék Golyó utca éppúgy, mint Madrid vagy Leányfalu. A választásom nem volt annyira tudatos, egyszerűen az élet diktálta így, meg a szereplők maguk hozták, és én engedtem nekik.

A regény negyede Madridban játszódik. Ez nyilvánvalóan más rálátást enged a dolgokra, hiszen jócskán különböző a két nép életfelfogása. És akkor itt van Imre, aki Uruguayban született, apja szicíliai olasz, az anyját negyvenkettőben fogadták örökbe az újvidéki razzia után az árvaházban, lehet zsidó, szerb, magyar, szlovák, horvát vagy román, ki tudja, milyen nemzetiségű. Mindenesetre Imre a nagyapja után magyar, de elsősorban latin-amerikai. Ő tudja, mit jelent magyarnak lenni. „Tudod, mi latin-amerikaiak mind arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját országunkban mindig azt a másikat lássuk, a sajátunkat meg mindig valahol máshol keressük” – ezt mondja Matyinak.

Délen, a határ környékén jelenleg újra zajlanak az események. Mit gondolsz erről? A bevándorlást is meg lehetne írni, a szépirodalomnak is illene reagálnia rá.

Épp a minap jártam lenn, megkértem egy kollégámat, hadd menjek vele, ő egy külföldi lapnak készített fényképes tudósítást a határon tapasztalható helyzetről. Szerettem volna a saját szememmel látni, mi történik, hogyan viszonyulnak a helyiek a menekülőhöz. Természetesen nem hagy nyugodni, amit odalent láttam. Most éppen egy novellán dolgozom, annak ez a központi témája ez a napjainkban zajló, kényszer szülte népvándorlás. Hogy az irodalomnak mire illik reagálnia, mire nem, ez mindig egyéni érzékenység kérdése talán. De itt élünk, minden, ami történik, hat ránk, és így vagy úgy, de mindenképpen visszatükröződik abban, amit írunk.

Jelenleg mit fordítasz, és lesz-e folytatása szépírói tevékenységnek?

A Spanyol Elbeszélők sorozatomba szántam Benito Pérez Galdós Tristana című regényét, melynek alapján Buñuel azonos című filmje készült. Ezen dolgoztam februárban, remélem, jövőre be tudom fejezni, mert azóta nem értem rá, a könyvem körüli teendőkkel voltam elfoglalva. A második regényem kéziratán dolgozom már néhány éve.

Elárulsz róla valamit?

A téma a hatvanas-hetvenes évek világa, a város és a falu, mindaz, amit láttam, amit láthattam, és persze az is, amit akkor nem tapasztalhattam meg személyesen. Ha láttam is, nem érthettem, mert számomra ismeretlen világot rejtett az az utca, az a ház, amelyik mellett mindennap elmentem, de ezzel a fejemmel most már tudhatom, különféle forrásokból ismerhetem mindazt, ami akkor olyan idegenül hatott, csupán mert ismeretlen volt. Száz szónak is egy a vége, ki kell találnom a főszereplőm gyerekkorát ezekre az évekre, és csak részben adnak támpontot a saját élményeim. Ezért ez a történet is rengeteg kutatómunkát igényel még.

Ayhan Gökhan