„Rajtam a bélyeg: ügynök, tégla, besúgó, hazaáruló”

Interjú

1986-ban önkéntesen kivonult az irodalomból, majd szándéka ellenére sem sikerült visszakerülnie a „belső körbe”. Zsarolással beszervezték, ügynökként kollégáiról kellett jelentenie. 1990 és 1992 között országgyűlési képviselő volt, 2012-ben több mint húsz év hallgatás után jelent meg verseskötete. Szokolay Zoltánnal beszélgettünk.

Szokolay Zoltán a 2012-es Ünnepi Könyvhéten

Saját költői tevékenységedről nyilatkozva mindig hangsúlyozod, hogy „kirekesztettek az irodalomból”. Legutóbb egy nyilvános vitában írtad, hogy „Csordás Gábor MSZMP-tag, főszerkesztő-helyettes már 1981-ben kitiltotta a Jelenkorból a megjelenés előtt álló, korrektúrázott” versedet. Hogyan történt ez?

Nem bánom, kezdjük ezzel a csak számomra fájdalmas, egyébként csekély jelentőségű történettel. Akkoriban – a múlt század 70-es, 80-as éveiben – mások voltak a publikálás írott és íratlan szabályai. Két A/4-es papírlap közé indigót tett az ember, befűzte az írógépbe, majd bepötyögte a szöveget. A másodpéldány maradt otthon, az elsőt borítékba tette, és elküldte a kiválasztott szerkesztőségnek. Számos irodalmi lap volt akkoriban, sok tekintetben jobbak, mint a mostaniak. A szerkesztők hümmögtek pár hétig, azután rövid választ írtak. Itt jön az íratlan szabály: ha közlésre elfogadtak egy művet, akkor azt már nem küldhettük el másik lapnak, türelmesen meg kellett várnunk, amíg megjelenik.

Jómagam 1980-ra, 24 éves koromra addig jutottam, hogy a Jelenkor kivételével minden számottevő folyóiratban közölték már a verseimet. Egy nap összetalálkoztam diákkori szerelmemmel, akivel akkorra más-más irányba kanyarodott az életünk, de a kapcsolatunk emléke mindkettőnk számára nagy nosztalgia maradt, és bennem (minek tagadnám ennyi év után) az újrakezdés reménye is ott dobogott. Volt egy szürreális versem, Későn címmel. Az volt a kedvence. Talán a hangulata miatt, talán mert közös időnkben írtam, talán mert fölsejlik benne Dosztojevszkij, akinek a regényeit együtt olvastuk oroszul ezzel a lánnyal. Nemcsak ő, hanem később egyszer Csoóri Sándor is azt mondta, hogy ezt a versemet kedveli. Nos, a volt kedvesem megkérdezte, miközben a keze a kezemhez ért az asztalon, hogy mikor jelenik már meg a Későn. És én akkor megígértem neki, hogy az ő szeretett folyóiratában, a Jelenkorban fog megjelenni.

Be is küldtem. Csordás Gábor válaszolt, hogy elfogadták. Megjött a korrektúra, aláírtam és visszaküldtem, annak rendje-módja szerint. Siettem elújságolni a jó hírt annak is, akinek megígértem. Azután telni kezdett az idő. Hónapok, évek. Nem tréfálok, évek múltak el. A vers nem jelent meg. Nem adhattam le máshová. Levélben érdeklődtem Csordás Gábornál, aki a türelmemet kérte. Hazugságban maradtam a volt kedvesem előtt, de a szüleim előtt is, akik szintén várták ezt a publikációt.

Pécsre utaztam bánatommal, Szederkényi Ervin főszerkesztőt kérdeztem meg. Azt válaszolta, hogy a vers már régen megjelenhetett volna, de Csordás Gábor kifogásol benne egy mondatot. Előkerestük. „Jézus születésnapján levelet írsz egy pohár víznek, azt írod: megszámolják egymást a fésű fogai.” Alá volt húzva, s egy kérdőjel odabiggyesztve mellé a margóra. Nem értettem, mi a baj ezzel, nem is tudtam megváltoztatni. Az egész vers ösztönös volt, hirtelen kiáradó. Később mások különféle balga magyarázatokat fűztek hozzá, hogy talán a holokausztra céloztam a fésűvel és más efféle sületlenségeket. Mindenesetre a Jelenkorban való publikálásról letettem.

Csordás Gáboron egyszer próbáltam „bosszút állni”, ezt máig szégyellem. Megpróbáltam másmilyennek feltüntetni, mint amilyen valójában. Ellenzékinek, a szó akkori értelmében. Szerettem volna, ha nem ő irányítja a Jelenkort, ha kizárják a pártból, ahová éppen belépett, valami ilyesmire gondoltam. S hogy a magyar irodalom javára szolgálna, ha kéziratok sorsáról nem ő döntene dölyfösen.

A sors azonban kegyetlen, a legcsekélyebb bosszúvágyat is sokszorosan megtorolja azon, akiben keletkezett. Néhány éve a hajdani kedvesemet, a családja kérésére Csordás Gábor búcsúztatta. Ott kellett állnom a Farkasréti temetőben, és végighallgatni gyászbeszédét arról a lányról, akinek megígértem, hogy megjelenik a versem a Jelenkorban.

Nemcsak egy versed kudarcáról beszéltél, hanem sokkal általánosabb száműzetésről. Melyek voltak a kirekesztés további állomásai?

Az már nemcsak kirekesztés volt. Inkább kimaradás. Magam is tehettem róla, de amikor a hallgatás mellett döntöttem, nem gondoltam, hogy soha többé nem tudok majd visszajutni.

Szinte gyermekként léptem a pályára, 14 éves korom óta jelentek meg a verseim. Kétszer is első díjat nyertem a diákírók sárvári találkozóján, komolyan készültem erre a hivatásra. 1975-ben a Kortárs közölt, 1976-ban az Élet és Irodalomban mutatott be Tornai József. Ettől fogva – a Jelenkor kivételével – minden folyóirat szívesen fogadott szerzőjévé. Gyakran szemlézett a Látóhatár, amely mindig az előző hónap publikációiból válogatta, amit legjobbnak ítélt. Csak 1986 novemberétől, az emlékezetes írószövetségi közgyűlés után jutottam nehezebben nyilvánossághoz – mint mindannyian, akik tiltakoztunk a Tiszatáj betiltása ellen.

S ehhez nekem sajnos adódott még valami. 1986-ban már egy élve fogó csapdában vergődtem, amelyből – egy idős költő tanácsára – úgy próbáltam szabadulni, hogy megszakítottam a kapcsolatot az irodalommal, főleg annak intézményrendszerével, onnan ne remélhessen tőlem információt senki. A közösségeket, a személyes találkozásokat tehát kerülni kezdtem. Vidéken éltem, messze a fővárostól. Egyedül neveltem a pici lányomat. Ez jó alkalom volt a bezárkózásra. A jótanács bevált, a csapdából sikerült kiszabadulnom.

Szokolay Zoltán és kislánya 1986-ban

Az írást nem hagytam abba, csak a közösségi életet, a nyilvános szereplést, majd később a publikálást. Sok évvel később rémülten tapasztaltam, hogy nincs visszaút. Nehéz úgy alkotni, hogy mindenféle visszajelzés elmarad.

A ’90-es évek végétől ott ég rajtam a bélyeg: ügynök, tégla, besúgó, hazaáruló. Kezdetben azok mondták a leghangosabban, akik maguk is érintettek voltak. Több szerkesztő emiatt utasította el az írásaim közlését, őrzöm a leveleiket. Tévedés azonban, ha valaki úgy állítja fel a kronológiát, hogy Szokolay Zoltán ügynök volt, ezért a bátor szerkesztők megtisztították tőle az irodalmat. Előbb maradtam ki, semhogy ez az ok létezhetett volna.

Van egy harmadik ok is. A magyar irodalom intézményrendszere és ezen belüli értékrendje az utóbbi 30 évben megváltozott. Ahogy én írok, az háttérbe szorult. 

Szerinted kik azok a költők, akik ma a kortárs magyar irodalom „belső körét” alkotják?

Nagyon egyszerű. Akiknek körkérdéseket tesznek fel, azok a körhöz tartoznak. A belső körhöz. Tudsz mutatni csak egy körkérdést is az utóbbi 35 évből, amelyet nekem is feltettek?

Akik költészeti fesztiválok szereplői, azok mind költők. Így is szólítják egymást: költőnek, szépírónak. Felolvassák egymásnak szépen a költeményeiket. Százezer költő a változásért – hirdetik, és én rögtön tudom, hogy az első százezerbe sem fértem bele. Ha jelentkezem, elutasítanak. Versmaratont futnak együtt, holott tudhatnák, hogy a hosszútávfutók mind magányosak. Szódával vagy szóda nélkül egyaránt.

Azok manapság a Költők, akik szerepelnek a Szép Versek antológiában és/vagy – a magyar irodalom tudathasadása idején – Az év versei című ellenválogatásban. Hiszen a Szép Versek azzal a deklarált céllal jött létre, hogy kiválasztja az előző év legszebb verseit a magyar nyelven írottak közül. Ötven költőtől, hetventől, száztól minden évben. Gondolod, kedves Boldog Zoltán, hogy az 1975 óta eltelt négy évtized során egyetlen olyan versem se volt, amely megütötte volna ezt a szintet?

A világháló elterjedésével a lírai csatamező is a papírról a képernyőre tevődött át. Azt gondolhatnánk: széles az internet, elférünk rajta mindannyian. A kanonizált irodalom azonban nem itt van, az egyre szaporodó verses oldalakra az imént említett költők csak legyintenek, jó esetben amatőröknek, gyakrabban dilettánsoknak nevezik a koncentrikus köreiken kívüli szerzőket.

Mi az ars poeticád?

„Hiszek a költészet ember- és társadalomformáló erejében” – vallotta tizenévesen Bari Károly. Négy évtizede még verseskötet borítójára lehetett írni ezt a mondatot. Az akkori pályakezdők többsége, így magam is, egyetértettünk vele. A fölöttünk járó nemzedékek szintén. Ezért írtunk, így szerettük kifejezni világlátásunkat, értékrendünket.  

Hogy akkoriban csak jelképek, utalások mondhatták el, amit szerettünk volna? Istenem, hát ma vajon szabadabb-e a közbeszéd? „ Lobogó fáklyáját minden házra föltűzte már Néró” – ez a sorom vajon mit akart mondani?

Ma már a költészet a szellemi élet perifériájára szorult, művelőinek egy része megélhetési forrásnak és szórakozásnak tekinti, mások számára amatőr hobbi. Sikerült megsemmisíteni az ember- és társadalomformáló erejét.

Ars poeticám a csakazértis maradt. A hajdani varázserő borzongató boldogsága, ha csupán legbelül, ha mindössze az alkotás pillanatára is. Az eltitkolt (mert eltitkolandó) hit, hogy talán a versek által – közvetve, hosszú távon – mégis változnak valamelyest az emberek. Legalább annyira, hogy néha megállnak, csendben elgondolkodnak a világon és önmagukon. Hogy a személyes példám, a belső út, amit megtettem versírás közben, segít nekik megtalálni a szeretetet. Bocsánatot kérek, ha manapság nem ez a trendi.

Milyen megfontolásból jelent meg több mint két évtizedes hallgatás után, 2010-ben a Betiltható bonctechnika, majd 2012-ben Lassan, Atyám című versesköteted? Szerettél volna bekerülni a „belső körbe”?

Nem bekerülni, hanem visszakerülni szerettem volna, mert azt hittem magamról balgán, hogy valaha ott voltam a költők között. Azt hittem, érnek annyit a verseim, mint a 99. magyar költőé, esetleg – ad absurdum – a 98.-é. Ez a két kötet azonban minimális szakmai figyelmet kapott. Érdemben csak Hétvári Andrea írt a Lassan, Atyám-ról az Irodalmi Jelenben.

A Bonctechnika története egyébként romantikus. Egy tehetséges pályatársnőm, Vesztergom Andrea vett rá, miközben az ő verseinek megjelenését istápoltam, hogy magamnak is állítsak össze egy válogatott kötetet. S elkezdte gyűjteni az előfizetőket, kétszázig meg se állt. Mindez mégsem bizonyult elégnek a nyomdaköltségekhez, szükség volt Gémesi György gödöllői és Harazin István ecseri polgármester támogatására is.

Akkor lepődtem meg igazán, amikor a könyvbemutatók némelyikén – így például Egerben –zsúfolt teremben erős taps fogadott. A szakma azonban tudomást se vett a könyvről.

A Lassan, Atyám szerkesztése és kiadása már szigorú, tudatos elhatározás volt a részemről. 2012 januárjában úgy éreztem, le kell zárnom az életemet. Nem szuicid késztetés volt, csak az összegzés igénye. Lássuk, mire jutottam. Lássuk, merre miért nincs tovább, ha már semerre, soha többé. Gondoltam, ez a kötet megjelenik, aztán majd kivárom, mi lesz.

Semmi se lett. Hacsak az nem, tanulságként, hogy a tumor, amit két és fél évvel később kioperáltak belőlem, a laboreredmények bizonysága szerint 2012 januárjában mutatkozott meg először. Ennyit a betegségek és a lélek összefüggéseiről.

Kiktől tanultál a legtöbbet? Kiket tekintesz mestereidnek?

Hosszú a névsor, hiszen már a kisgyermekkorom is több ezer könyvvel volt körülvéve. Szüleim könyvtárában bármelyik kötetet leemelhettem a polcról. Esténként pedig az édesanyámmal közösen olvastunk verseket. Attól fogva, hogy tudatosan kezdtem készülni erre a hivatásra, úgy döntöttem, minden költeményt el kell olvasnom, amihez csak hozzájutok. Minden formát el kell sajátítanom annyira, hogy használni tudjam.

Gimnazista voltam még, amikor Lászlóffy Aladárt és Szilágyi Domokost fölkerestem Kolozsvárott, az ő életművük máig a legfontosabb példa számomra. Weöres Sándor, Pilinszky János, Tornai József, Lator László, Fáy Ferenc, Buda Ferenc is a legkedvesebb költőim közé tartozik, de – mondom – a névsor hosszú. Saját korosztályomból Filip Tamást és Zalán Tibort említeném elsőnek.

A korábban említett vitában felmerült állambiztonsági múltad is, amelynek keretében jelentéseket írtál többek között Baka Istvánról. Az ügynöki tevékenység megítélésénél számomra mindig az a perdöntő, mennyire elhivatott, szorgalmas a beszervezett személy. Hogyan történt a beszervezésed, és milyen szorgalommal írtad a jelentéseket?

1982-ben Szekszárdra költöztem, a helyi főiskolán tanítottam. Ott hálóztak be, de ekkor már több éve az állambiztonság látókörében voltam. „Cili”, „Szakács Albert” és más hálózati személyek a tőlük telhető részletességgel bemutattak jelentéseikben. Egyiküknek, szomszéd albérlőként még arra is volt gondja, hogy akkori kedvesem orgazmusainak gyakoriságát és hanghatásait beleszője fogalmazványába. Így legalább megtudtuk mindketten, ha évtizedekkel később is, hogy hallotta a falakon át.

Szekszárdon eleinte – több mint egy éven át – úgy adtam információkat, hogy nem tudtam róla. Balgán elfogadtam egy hosszú bajszú történész barátságát. Minden héten felkeresett és elbeszélgetett velem arról, hogy mi újság irodalmi körökben. Később arra vett rá, hogy írjak tudósításokat a Szabad Európa Rádiónak és nyugati magyar nyelvű újságoknak. Megtettem és ő pénzt adott érte, hol 50, hol 70 nyugatnémet márkát, sötétszürke borítékban. Egy kemény márka akkoriban 30 forint volt, tehát ez igen tisztességes honorárium. Ma már tudom, hogy nem a barátom, hanem az állambiztonság embere volt ez a fickó, eleinte mint hálózati személy, később ő lett az AT-45-ös szigorúan titkos tiszt. Rajta kívül engem Szekszárdon „Szentgyörgyi”, „Soproni”, „Szőlősi”, „Péter” és „Danica” fedőnevű hálózati személyek figyeltek még, valamint a szerv ellenőrizte küldeményeimet és telefonhívásaimat.

A Babits Mihály szavalóverseny országos döntőjében nyertem egy jutalomutazást Görögországba. 1984. május 19-én indult a busz, de én csak április végén kaptam észbe, hogy lejárt az útlevelem. A leendő AT-45-ös (hadd nevezzem így) sietett segíteni. Van egy barátja a rendőrségen – mondta, hívjam fel nyugodtan. Így kerültem kapcsolatba Hajnal Józseffel. 1984. május 2-án felhívtam, készséges volt, 14-én 14 órakor meg is kaptam az útlevelemet. Ekkor történt a beszervezésem. Eleinte semmi veszélyt vagy aggályosat nem láttam ebben, a leendő AT-45-ös elmondta, hogy az állambiztonsági szervezeten belül is vannak, akik a népben-nemzetben gondolkodó írókat támogatják, szemben az országos vezetéssel, amelyet Aczél György irányít.

Kiszabadulok én ebből, amilyen gyorsan csak tudok – véltem akkor.

1984. július 27-én megszületett a kislányom, Eszter. Előtte, már júniusban azt kezdte mondogatni a feleségem és a leendő AT-45-ös, hogy ez a gyermek nem tőlem származik. Más az apja, nem én. Beadtuk a válópert, és az első tárgyaláson kértem, hogy Esztert nálam helyezze el a bíróság. Nagy küzdelem kezdődött, amelyben az egyetlen tanú, aki ellenem szólt, éppen a leendő AT-45-ös volt. Azt mondta: Szokolay Zoltán a város közismert alkoholistája, nem alkalmas a gyermeknevelésre. Ezt igyekeztek bizonyítani is.

Az állambiztonsági tisztek havonta egyszer autóval (egy AJ-s vagy AK-s rendszámú Ladával) vártak a főiskola előtt, elvittek valahová ebédelni, aminek rendszerint sűrű poharazgatás lett a vége. Ketten voltak: Hajnal József és Gál István, aki akkor Havasi Zoltánként mutatkozott be. Később néhányszor csatlakozott hozzájuk egy harmadik ember is: Kazai Zoltán Budapestről.

Soha nem Szekszárdon ültünk be vendéglőbe, hanem mindig egy másik településen.

Egyszer Baján, a szigeten nagyon berúgattak, pedig akkoriban jól bírtam a piát. Rosszul lettem, elvesztettem az eszméletem. Meztelen ébredtem fel egy üdülőben, a csuklóm egy csőhöz volt bilincselve. Gál István bejött, kiszabadított, elnézést kért a többiek nevében. „Ezek hülyék” – legyintett, és hazavitt Szekszárdra.

Pár hét múlva aztán hozta Hajnal a rólam készült fényképeket. – Ha ez a bíróság elé kerül, nem fogod megkapni a gyermekedet – mondta. – Akkor meghalok – válaszoltam, és komolyan is gondoltam. – Ezt vegyük ultimátumnak? – Vegyük. A mozi előtt zajlott le ez a párbeszéd.

Még egy esetről be kell számolnom. Észrevettem, hogy hangfelvétel készül a beszélgetéseinkről. Az autóban is, a vendéglőben is, a „találkozási lakásban” is volt egy készülék, amit bekapcsoltak az első percben. Gondoltam, én is felveszem. Kölcsönkértem egy kismagnót az egyik budapesti ismerősömtől. Csak arról feledkeztem meg, balga humán értelmiségi, hogy amikor a mikrokazetta a végére ér, akkor kedvesen kattan egyet. Éppen Dunaföldváron voltunk, a város határában autóztunk, amikor kattant a zsebemben a kazetta. Azonnal tudták. Kirángattak a kocsiból, elvették a magnót, és agyba-főbe vertek. Hajnal és Kazai volt. Gál István ki se szállt, rendszerint ő vezetett, és ilyenkor nem is ivott. – Rohadt, mocskos áruló! – ordították ezek. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor már a földön feküdtem, Kazai hátralépett, hogy nagyobb lendülettel rúghasson meg. Baloldalt össze is törte a fogaimat. Otthagytak az árok szélén, egy sofőr talált meg és vitt haza.

Mesekönyvet olvasva, Szokolay Zoltán és kislánya

Mi történt ezután? Szorgalmas ügynök voltál?

A jelentéseket nem mindig kellett leírnom. Utólag úgy gondolom, elsősorban a hangfelvételekből dolgoztak. Elképesztett, hogy mindent tudnak. Életem sok évvel korábbi epizódjait éppen úgy, mint azt, hogy előző este hol borozgatott tanítványaival Egerben az édesapám.

Hogy szorgalmas voltam-e? Igen, igyekeztem megfelelni. Az említett két eset után egyre inkább, és ameddig a kislányom sorsa nem dőlt el, addig mindenképpen. Közben persze végig kerestem a módját annak, hogy valakivel megosszam a gondjaimat, de tudtam, hogy ha olyan embert fogadok a bizalmamba, aki szintén a kötelékükben áll, akkor végem. Csengey Dénesnek végül elmondtam. Olyan helyen, ahol senki sem hallhatta. Abban maradtunk, hogy ameddig nem tudok szabadulni, mindig beszéljük meg, hogy miről informálom őket. Minden csatorna kétirányú, s ha már ez adott, próbáljunk meg élni vele. Ettől fogva minden hónapban találkoztunk és egyeztettünk.

Baka Istvánt kérdezted. Róla is, mint mindazokról, akiket szerettem, úgy próbáltam beszélni, hogy ne ártsak neki. Megbeszélni vele nem mertem, sőt, a társaságát is kerülni kezdtem, mert az említett AT 45-ösnek is a barátja volt. Akkoriban hónapokon át kerestük Szekszárdon és Pakson, hogy ki lehet még az állambiztonság embere, mert valahogyan kitudódott, hogy van még valaki. Nem egyszerű játék ez az álarcosdi. Ma már tudom, kikre kellett volna gyanakodnom. Baka Pistára semmiképpen, ő áldott jó ember volt és kitűnő költő.

1987-ben jogerősen nálam helyezték el a kislányomat, elköltöztünk az ország másik szegletébe. Ott már békén hagytak, bár néhány levelet még kaptam a postaládámba 1988-ban is, Havasi Zoltán aláírással.

A rendszerváltozás után Csurka István (akinek időközben szintén elmeséltem a történetemet) figyelmeztetett: vagy töröljem el a múltam nyomait, vagy igazoljak át a jogutód szervezethez. Nem fogadtam meg a tanácsát. Láttam és látom is a kárát, de mindez azt bizonyította számomra, hogy ugyanaz folytatódik modernebb eszközökkel, mint amitől menekülni igyekeztem.

Hogyan rendezted el magadban ezt az időszakot?

Ha újraélhetném az életemet, akkor se döntenék másképp. Eltelt 3 évtized. Fölneveltem, 30 éves a lányom, Eszter, akivel szeretjük egymást, ő a legerősebb lelki támaszom ma is. Az édesanyja Angliában él, négy apától van egy-egy lánya. Egy biznisz-szekta elkötelezettje, annak eszméit hirdeti, miként a két kisebbik gyermeke is. Ha Szokolay Esztert is magával vihette volna Londonba, akkor szinte soha nem láthatnám a lányom.

Más kérdés, hogy a mai eszemmel és titkosszolgálati ismereteimmel sokkal óvatosabb és furfangosabb lennék. Huszonéves voltam. Azt hittem, kettős játékot játszhatok, amelyben akár túl is járhatok az eszükön. Egyedül, egy profi szervezet ellen.

Megint más kérdés, hogy ráment az életem. Nem maradtam azon a pályán, amelyen szerettem volna, nem lettem költő, s amikor vissza akartam térni, falakba ütköztem, szidalmak zuhogtak rám. Akad, aki az egész rendszerváltozás félresikerültségét az én nyakamba varrná.

A jogutód nemzetbiztonsági szervezetek figyelmét sem tudtam elkerülni, számon tartották magánéletemet, finoman jelezték, hogy rajtam a szemük. Fontos dokumentumok tűntek el az íróasztalom fiókjából, megmagyarázhatatlanul és örökre. Utánam nyúltak munkahelyekre, civil szervezetekbe. Ha már megtagadtam a további együttműködést, legalább lejáratnak.

Ez a diszkrét felügyelet csak az ezredforduló után csillapodott. Nem múlt el, inkább úgy mondanám: elslamposodott. Talán belátták, hogy bármilyen emléket, adatot őrzök a fejemben, valójában már nem jelentek veszélyt Magyarország általuk értelmezett biztonságára.

Azokat az éveket (harmincat, több mint a felét az életemnek), amiket elvettek tőlem, nem lehet pótolni, soha nem lehet visszaadni. Igyekeztem, hogy ez a rémtörténet minél kevésbé befolyásolja a sorsomat, de teljesen megszabadulni tőle soha nem tudtam, és már nem is fogok. A rendszer zárt, a rendszerbe nem lehet beavatkozni. Az interneten, ha valaki rákeres a nevemre, azonnal talál egy sor cikket, és annak függvényében, hogy melyiket olvassa, némán elfordul tőlem, vagy szidalmazni kezd.

Két pályatársam, Cs. és K. (hadd nevezzem csak így őket) terjesztette a legbuzgóbban, hogy ügynök vagyok. Ha – mint hirdetik – őket „árultam el”, nem szégyellem ma sem. K. egyik tanítványa rendszeresen követeli, hogy kérjek bocsánatot K-tól. Soha nem ártottam K-nak, miattam nem érte hátrány vagy sérelem. Szépen ível a pályafutása, rendszereken át. Miért kell bocsánatot kérnem? A büntetésem vajon arányban van-e azzal, amit elkövettem?

Országgyűlési képviselő is voltál 1990 és 1992 között. Miért szorultak ki az írók, költők mára a Parlamentből? Mintha lett volna egy különös bizalom a humán értelmiség irányába a rendszerváltás után, ami mára elveszett…

Szívem szerint nem váltásnak, hanem változásnak nevezném, s a mellékszereplők részéről kevéssé tudatosnak. Váltani az egyik kész modellt szokták a másik készre. Avagy ahogy az akkori miniszterelnök mondta a maga sajátos humorával: a fehérneműt. Itt pedig 1990-ben nekünk, jámboroknak nem lehetett tudomásunk arról, hogy kész modellbe kell beleülnünk, és egy kívülről irányított folyamat elemei volnánk.

Az Antall-kormány idején két értelmiségi irányzat markánsan jelen volt a Parlamentben. Az egyik a Magyar Demokrata Fórumban, a másik a Szabad Demokraták Szövetségében öltött politikai formát.

Ma már nincsenek ott értelmiségi irányzatok, nem manifesztálódnak komplex jövőképek. Technokraták, karrieristák, pártkatonák vannak. Nem vitatom, hogy sok jó szándékú, meggyőződéssel cselekvő ember is ül közöttük, de humán értelmiségnek nem nevezhető az a gyülekezet. Központi bizottságnak inkább.

1979 májusában, Bibó István temetésén Illyés Gyula és Kenedi János kezet fogtak egymással.

1989-90-ben is megismételhető lett volna még ez a jelképes kézfogás. Nem a mindent összemosó nagykoalíció, hanem az értelmes párbeszéd jegyében, ahogy az demokratikus országokban szokás. Azóta nincs már erre esély.

Közhelyes kérdés, de egy évtizedekig hallgatónál talán mégsem annyira: milyen terveid vannak?

Várom a körkérdéseket. Meg az értesítést az antológia-szerkesztőktől. Hiszen már félévszázada megígértem az édesanyámnak, hogy költő leszek.

Szerényebbre fordítva a szót: komoly betegségből és súlyos műtétből talpra állva talán nem önzés, nem hívság, hogy szeretném elérni a nyugdíjas kort, s azután komótosan rendezgetni 18 fiók és 12 hatalmas doboz tartalmát. Ott lapulnak nemcsak az én kézirataim, de édesapámé is, valamint különféle kordokumentumok, levelek.

Álmodom újabb könyveimről. Meg szeretném írni Összegyűjtött kedveseim címmel azokat a nőket, akik jók voltak hozzám, szívesen megnyíltak, és nekem ajándékozták önmagukat. Szerettem mindegyiküket, a párnapos kalandok címszereplőit is. Hárman voltak, akikkel a kölcsönös igazi szerelem csodáját átélhettük néhány hónapig vagy évig, ketten a régmúltban, egy a közelmúltban, de sajnos egyik sem lett a feleségem.

Tartozom azzal is, hogy megírjam ezt az egész, nyomorúságos titkosszolgálati históriát, de ehhez még ma sem alkalmasak a viszonyok, avagy kevés a bátorságom.

Nem tudok leszokni a versekről sem. Előkerülhetnek teleírt füzeteim, kötetnyi terjedelmű versciklusokkal. Ábrándozom egy saját magam által szerkesztett, versantológiát, verselemzéseket tartalmazó honlapról. És erről az interjúról is, ami hamarosan megjelenik az Irodalmi Jelenben.

Szokolay Zoltán honlapját itt érheti el.

Boldog Zoltán

Ajánlott cikkek: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése