Mindhárom darab hatalmas dühből született

A D.A.C. című kamaszregény-folyam meghozta számára az országos ismertséget, jelenleg a 4. részen dolgozik. Arccal a hóban című drámakötete sötéten ábrázolja a nyírségi világot és az ott élők kiszolgáltatottságát. Mindezen műfajok mellett a forgatókönyvírásban is kipróbálná magát. Kalapos Éva Veronikával beszélgettünk.

Kalapos Éva Veronika (Fotó: Szimpa Színház)

Nem sok embert ismerek, akit ennyit láttam nevetni, a neten fellelhető fotókon is kicsattansz a jókedvtől. Arccal a hóban című drámaköteted egyáltalán nem ilyen. Erről a kötet fülszövegében Grecsó is ír. Melyik az igazi arcod?

Mindkettő. Nem hiszek annyira ebben az igazi arc-dologban, mindenkinek több arca van, és mindegyik lehet igazi, az adott helyzettől függően. Alapvetően optimista lénynek tartom magam, bár ezt csak mostanában tudom teljes bizonyossággal kijelenteni. A netes fotókon azért nevetek olyan sokat, mert nem vagyok egy nagy „szelfista”, így engem többnyire csak íráshoz vagy zenéhez kapcsolódó eseményeken fotóznak, olyankor pedig boldog vagyok, és szerencsésnek érzem magam, valószínűleg ez látszik az arcomon. A drámakötet azért ilyen, mert bár a vidéki életről lehet viccesen is írni – ahogy például Egressy tette –, de nekem az volt a célom, hogy a szövegvilág és az atmoszféra is arra a reménytelenségre mutasson, ami köré a darabok sztorija épül. Vannak bennük komikus, keserédes karakterek is, de nem akartam elsúlytalanítani a történeteket. Különben nem tudom, van-e köze az ember eredendő személyiségtípusának ahhoz, amit alkotóként létrehoz, sok humorista komoly a magánéletben és fordítva, ahogy a szöveg által rád ruházott szerep megkívánja.

Két dráma és egy monodráma alkotja az Arccal a hóbant. Miért a drámaformát választottad? Miért nem a novellát vagy a regényt? 

Mindenképpen dialógusokat akartam, úgy éreztem, hogy bizonyos esetekben nagyobb ereje van a ki nem mondottnak, mint a kimondottnak. Az elhallgatások a legfontosabbak ezeknél a szövegeknél, az, hogy mi remeg a szereplők elharapott szavai vagy félmondatai mögött. Egy próza, legyen bármilyen feszes is, nehezebben teremti meg ezt, ezért döntöttem a drámaforma mellett. Egyébként legszívesebben filmforgatókönyvet írnék, ez a legnagyobb távlati vágyam.

Úgy hallottam, manapság könyv formátumban drámát olvasnak a legkevésbé. Valaki egyszer azt mondta, nem olvas drámákat, ahogy szimfóniák kottáját sem. Te szoktál olvasni drámaköteteket? Tudnál ajánlani párat, ha igen?

Pedig a szimfóniák kottája is mennyire érdekes lehet! Engem mindig is izgatott a kezdeti állapot, amikor például kiadták Woody Allen Annie Halljának a forgatókönyvét vagy Az utolsó tangó Párizsban című filmét, rögtön lecsaptam rájuk, mert az csak egy dolog, hogy mi kerül a filmszalagra vagy a színpadra, az viszont sokszor egészen másik, mi lehetett a szerző szándéka, mik lehettek az eredeti dialógusok, instrukciók. Érdekes összehasonlítani egy előadás világát azzal, amit a színdarabban olvasol. Én is tudom, hogy az emberek nem nagyon olvasnak drámákat, ez a kötet sem elsősorban „civil fogyasztásra” készült, bár persze iszonyúan örülök, ha megveszik és elolvassák, de küldtem már színházaknak, és még szeretném is, inkább ez volt a célja. Szóval igen, olvasok drámaköteteket, legutóbb Martin McDonagh-ét, tudod, az ő filmje az In Bruges, kegyetlenül zseniális figura, de szeretem a klasszikusokat is, Dürrenmattot, Szophoklészt és Ibsent újra meg újra előveszem. Bár egyelőre nem tartom magam drámaírónak, azt gondolom, a drámaírást csak drámaolvasással lehet igazán megtanulni.

Rendezvényen (Fotó: Bolla Dávid Kopy)

Nem félsz, hogy egyszer megtalálnak a szereplőid? 

Látod, most tényleg nevetek. A szereplőim közül csak három vagy négy figura teljesen konkrét, a többiek össze vannak gyúrva több alakból meg a fantáziámból. Valójában azért nem félek, hogy megtalálnak, mert egyrészt nem nagyon olvasnak drámaköteteket (még azt sem, amit én írtam), másrészt pedig, ha olvasnak is, nincs benne olyasmi, amit ne tudnának magukról. Pont ez az egyik tragédiája az ottani helyzetnek, hogy az emberek nagy része tökéletesen tisztában van a saját nyomorúságával, rossz döntéseivel és korlátoltságával, de nem tehet ellene semmit. Gyakorlatilag a foglyai ennek az egésznek, mert nincs munka, nincs remény a jobb életre és ezáltal arra sem, hogy a legalapvetőbb szükségleteik kielégítésén túl olyasmivel is foglalkozzanak, mint a másik ember lelke, vagy akár a sajátjuk.

Mikor olvastam a drámákat, szinte biztos voltam abban, hogy ezeknek az alakoknak van egy eredetije valahol az Alföld keleti részén. Mintha ezerszer hallottad volna ezeket a beszélgetéseket, de mégis kívülállóként, saját múltad Bartók-Kodály párosaként fülelnéd le a dialógok dallamát. Szerinted az írás nem árulás?

Hogy elárultam-e őket? Ahogy az előző kérdésnél is írtam, nem hiszem, hogy bármi olyat mutattam volna meg róluk, ami ne lenne számukra egyértelmű. Nemrég olvastam Háy Jánossal egy interjút (az övéihez szokták hasonlítani a szövegeim stílusát, ami nagyon nagy bók), aki elmondta, mekkora empátiával néz a múltjához tartozó emberekre, amikor visszamegy Vámosmikolára… Érteni már én is értem az enyémeket ott a Nyírségben, de az empátia még nem igazán született meg bennem. A kötet mindhárom darabja hatalmas dühből született, sok fájdalmat okoztak, és vissza akartam vágni, megírni, hogy nesztek, ilyenek vagytok, aminek, ahogy semmiféle bosszúnak, valójában nem sok értelme van. Szeretnék továbblépni erről a szintről, még ha nem is bánom, hogy így éreztem/érzek, hiszen ebből született a kötet.

Lesz folytatás? 

Drámaformában nem hiszem, de az a novellafüzér, amire a Móricz Zsigmond Ösztöndíjat kaptam tavaly, ugyanott játszódik, és éppen azon igyekszem benne, hogy az empátia felől tudjak fogalmazni. Úgy, hogy miután az agyam megértette, azok az emberek sem rosszabbak bárki másnál, eljusson a szívemig is, és közösséget tudjak érezni velük, mert hát közülük jöttem.

Min dolgozol? 

Most a D.A.C. 4. részén, ami a Könyvhétre jelenik meg, ez eléggé kitölti az időmet. Közben azért csiszolgatom az előbb említett novellákat is, és van vagy öt regénytervem, meglátjuk, mikor jut rájuk időm.

A DAC című kamaszregény-folyamoddal lettél ismert. Valaki ezt írta a harmadik részéről: „Fogalmam sincs, mi történt Kalapos Évával ezalatt a fél év alatt, de olyan elképesztő írói fejlődést éreztem a Rázós utakon és a Kéz a kézben között, amit más írók esetében fokozatosan, minimum 3 részen át tapasztalok. Amikor a második könyvet olvastam, azt hittem, hogy az a csúcs és „atyaégnincsennéljobb”, de a harmadikhoz képest az még csak a kezdet volt. Ez a kötet zseniális, minden szempontból.” Tényleg, mi történt? Hány kötetesre tervezed?

Szerintem csak az, ami minden más íróval: fejlődtem, értem, tanulom a szakmát. Amikor az első rész készült, fejest ugrottam az ismeretlenbe, előtte sosem írtam regényt, gőzöm se volt, menni fog-e, nem igyekeztem semmilyen szabályrendszert követni, csak írtam, minden mindegy alapon, gyakorlatilag vakon. Most már tudatosabb vagyok, jobban felépítem a cselekményt, dolgozom a karaktereken, a mozgatórugókon, gondolom, ezt érzik az olvasók is. Egyikük egyszer azt írta, „együtt fejlődünk”, ami nagyon jólesett, mert egy percig sem akartam azt sugallni, hogy csak azért, mert a D.A.C. sikeres lett, én már hű, de tapasztalt szerzőnek tartom magam. 31 éves vagyok, a próza- és drámaírásban ez még csecsemőkor.

Toroczkay András