A magyar vers tekintélye nagyobb, mint tíz-húsz éve

Miért nem szereti felolvasni kultikussá vált versét, a Búcsúlevelet? Mit gondol Adyról és a mostani Magyarországról? Hogyan viszonyul korai verseihez és a sárvári írótáborhoz? Többek között ezekről kérdeztük Kemény Istvánt.

Kemény István (Fotó: Laik Eszter)

„Az erdélyi dolgaimnak nem az a szervező ereje, hogy költő vagyok-e vagy sem” – fogalmazol egy korábbi interjúban, amelyet Bartis Attila készített. Nemrég Kolozsváron tartottál irodalmi estet, gyakran megfordulsz költőként is Erdélyben, ilyenkor sem a költőség a szervező erő?

Az idézett mondat az Amiről lehet című, Bartis Attilával közösen írt „beszélgetőskönyvünkben” van, ami 2010-ben jelent meg. Vagyis elég régen. Sajnos az utóbbi években ritkábban jutottam el Erdélybe, és ez a kevés alkalom is szinte mind irodalmi ügy volt. Ami persze pompás dolog, boldogan jövök, ha hívnak, de tény, hogy „azelőtt”, közel húsz éven át nem kellett apropó: szinte hazajártam Gyergyóba, Kolozsvárra, Vásárhelyre, Ivóba.     

1989 tavaszán Kun Árpád „unszolására” jöttél először Erdélybe, pontosabban Szászrégenbe. Azt mondod ezzel kapcsolatban, hogy Erdély arra a Magyarországra emlékeztetett, amelyet gyerekkorodban láttál: az emberek figyeltek egymásra, és másképp beszélgettek, mint Magyarországon. Az is meglepett, hogy itt még vannak lovas kocsik. Azóta hosszú idő telt el. Milyen a mostani Erdély-képed?

Magyarország a gyerekkoromban, a hatvanas években kapaszkodott ki az általános szegénységből, míg Romániát az őrült Ceauşescu-rendszer a nyolcvanas évekre hajszolta bele a legnagyobb nyomorba. Én a gyerekkorom világát láttam meg ’89-ben, a lovas kocsik tömegétől kezdve a megfélemlített, egymásra utalt, egymást segítő emberekig. Egy kevésbé elidegenedett világot, mint az itthoni. (Persze az ember hajlamos idealizálni a másikét, és leszólni a sajátját…) Átfogó, koherens Erdély-képem igazából nincs (talán nem is volt soha), csak óvatos benyomásaim vannak. Úgy érzem például, hogy Erdély és az erdélyiek mindent összevetve jobban jöttek ki az elmúlt huszonöt évből, mint mi, anyaországiak. Lehet, hogy még anyagi téren is, de lelkileg egész biztos.    

Van-e olyan versed vagy novellád, amelyet erdélyi útjaid ihlettek? Az alkotásra jobb közeg Erdély?

Verset, prózát ritkán írtam Erdélyben. Ott inkább éltem: történtek velem a dolgok. De az élményeim ott vannak például az Egy kalandor, A fürdőhely fotósának vagya Programok az útvesztőben című verseimben, és még ezer helyen.  

Barátságot kötöttél Jánk Károllyal, Vida Gáborral és Vermesser Leventével. Milyen benyomást keltett benned a Vida generációját reprezentáló Éber Kör?

Az Ébert nem lehet elmagyarázni. Amikor megismertem a társaság tagjait, már egy kész legendavilágba léptem be. Olyanba, amilyenről hollywoodi filmeket szoktak csinálni, hogy na ilyen az igazi, bohém művészvilág. De az Éber tényleg olyan volt! Néhány vad, őrült, vicces, okos, bátor ember végigkarneválozta Kolozsvárt. Aminek én csak a töredékét láttam.  

A kilencvenes években kibontakozó transzközép írócsoporthoz, Sántha Attila, Orbán János Dénes, László Noémi, Fekete Vince ifjúkori költészetéhez hogyan viszonyultál? Hogyan fogadták az erdélyi irodalom megújulását az anyaországi írók?

Azt a lendületet éreztem bennük, illetve a verseikben, mint az Éberben. A kilencvenes években a felsoroltak és mások is, például Lövétei Lázár László, erősen ott voltak a magyarországi irodalmi köztudatban. Frissek voltak, vagányak, kemények. Most, hogy feltetted ezt a kérdést, jut eszembe, hogy az ő magyarországi betörésük idején mintha majdnem eltűnt volna az a láthatatlan fal, ami a határon túli és a magyarországi irodalmat elválasztja. Aztán mégsem tűnt el (sajnos), de ezek a nevek ma is jól csengenek itthon.   

Kun Árpáddal, Bartis Attilával és más írótársakkal közösen fiataloknak alapítottatok írótábort Gyergyószárhegyen. Hogyan emlékezel erre?

A tábor 1990 júliusában zajlott le, Kun Árpád ötlete volt. Ő, Szirmay Ágnes és én voltunk a szervezők. Bartis Attila javasolta a szárhegyi helyszínt, a ferences kolostort. A tábor lényege az volt, hogy a diktatúra alatt felnőtt erdélyi középiskolásoknak minél több színvonalas előadást tartsunk/tartassunk minél több témában. Tehát nem írótábor volt, hanem sokkal szélesebb volt a profil. Akkoriban jártunk a pesti bölcsészkarra, és a legjobb tanárainkat, évfolyamtársainkat tudtuk rávenni, hogy jöjjenek el. Természettudósokat is sikerült beszervezni. Mindenki jött boldogan. Nem kezdem sorolni, hogy ki mindenki (erdélyi diák, magyarországi tanár, egyetemista) járt akkor ott Szárhegyen, és ki mindenki lett belőlük azóta. De az egy hónapos tábor frenetikusra sikerült, bárkivel találkozom az ott jártak közül, boldog emlékek kerülnek elő.  

Domokos Mátyás A Komp-ország poétája – In Memoriam Ady Endre című Ady-szöveggyűjteménye kapcsán írtál egy esszét, amely a Holmiban jelent meg. Ebből idézek: „A turáni átkot, a túl nagyratörést csak a masszív kisszerűség győzheti le. És utána jöhet valami nagyszerű is.” Változott valami azóta?

A turáni átok elsősorban a Nagy Magyar Széthúzást jelenti, de az esszét 2005-ben írtam, amikor még – a későbbi állapotokhoz képest – béke volt Magyarországon. A baloldali-jobboldali vallásháború még nem tűnt olyan végzetesnek, az emberek még nem özönlöttek nyugatra, még nem tört ki a világválság, és a hazai szegénység se tűnt megszüntethetetlennek. Még sokkal inkább bízhatott Magyarország Magyarországban, mint később. Hogy van itt jövő, és az közös. És európai. Akkor azt hittem (bár ebben volt némi irónia is), hogy masszív kisszerűségre, vagyis józan, földhözragadt gondolkodásra van a legnagyobb szükség, és Magyarország előtt megnyílik az EU-s Kánaán. Fantáziára, nagyratörésre nem lesz szükség, de hát úgy látszik, ez a jövő: a 21. századi Európa a masszívan kisszerű embereké és társadalmaké. Ez van, ez a helyzet, de végül is lehetne sokkal rosszabb is… Valami ilyesmit gondoltam akkoriban, persze eléggé szomorúan. Az esszé címe az volt, hogy Komp-ország a hídról. A komp-ország persze Magyarország volt, a híd (a komp helyett) pedig a közös Európa. Azóta sok minden változott. Nem sorolom. De az például, hogy az EU képes lenne garantálni bármilyen Kánaánt, már viccből se jutna eszembe.

A magyar zseni legférfiasabb póza az Ady-póz – fogalmazol esszédben. A 20. századnak több hozzá hasonló figurája is volt, s úgy tűnt, kultuszát nem kezdi ki az idő. Ma mégis mintha egyre kevesebbet beszélnénk Adyról. Miért?

Nagyot változott a nemzet szó jelentése az Ady Endre óta eltelt évszázadban. Ő egy nemzeti próféta is volt azon kívül, hogy egy nagy költő. Az ő Eltévedt Lovasának „vak ügetését” ma jóval nehezebb meghallani, mint száz és háromnegyed éve, amikor a vers megjelent. Én – már csak a koromnál fogva is – azt hiszem, hogy még elég tisztán hallom, mi a magyar és mi az általános emberi ebből a kísérteties zajból. De el tudom képzelni, hogy ma már sokan „csak” a nagy költőt értik meg Adyból, vagyis a nemzeti prófétát nem. De azért ezek se „járnak rosszul” vele. Itt van például ez a sora: „Minden Egész eltörött.” Hát ez azért egy pár száz évig még érvényes lesz.

Ugyancsak ebben az esszében jegyzed meg, hogy nem volt csúcskorszaka az elmúlt 25 évben a magyar versnek, a líra a ’80-as évektől belterjes kis szakmaként kezd meghúzódni, elveszítette az önbizalmát.

De azt is írtam az esszében, hogy ekkorra (tehát 2005 tájára) ez a helyzet javulni látszott. És most, 2015-ben úgy érzem, hogy a magyar versnek nagyobb tekintélye van, mint tíz, és jóval nagyobb, mint húsz éve volt. Szóval szerintem ebből a szempontból javultak a dolgok az utóbbi években, a líra szinte „sikerágazattá” nőtt.

Hozzájárult ehhez a közéleti líra előtérbe kerülése? Amelyben kulcsszerepet játszott a Búcsúlevél című versed…

A közélet Balassi Bálinttól négyszáz évig a magyar líra természetes témája volt. A kommunista kultúrpolitika viszont kötelezővé tette a költőnek, hogy versben örüljön a szabadságnak egy rab országban: egy deklarált (proletár)diktatúrában. Nem csoda, hogy a nyolcvanas évekre szinte kihalt a hiteles közéleti-politikai költészet. Kiüresedett, nevetségessé vált. Aztán eljött a rendszerváltás, és a magyar költészet „úgy maradt”: mindenki hányt a közéletiségtől. De mit tesz Isten: éppen nem is volt szükség közéletiségre, mert tényleg szabad volt az ország! Vagy legalábbis annak látszott. És aztán kellett vagy másfél évtized, amíg egyértelműen kiderült, hogy nekünk, magyaroknak mégiscsak vannak súlyos közös bajaink… A lényeg az, hogy a magyar költészet visszavette egyik természetes témáját, a nép-nemzet-közélet-politikát, az olvasók pedig örülnek ennek. Ami ebben nem jó, az annyi, hogy bonyolultabb, sötétebb világban élünk, mint a kilencvenes években. 

Hogyan látod a slam poetry és a közéleti témák viszonyát?

A slamet hoztam volna a másik példának arra, hogy a magyar líra új életre kelt. Valószínűleg hasonló okokból robbant be az elmúlt 3-4 évben a slam-műfaj a köztudatba, mint a közéleti költészet. Jött egy (de inkább két) nemzedéknyi fiatal költő, akik a rendszerváltás óta nőttek fel, és azt ígérték/ígértük nekik, hogy jó (könnyű, szép és tartalmas) életük lesz egy feltörekvő országban és kontinensen. De mire felnőttek, mindez felborult, de legalábbis bizonytalanná vált. Főleg a jövő. Ez a helyzet a költészetnek kedvez, az életnek nem annyira… de erről már beszéltünk.

A transzközép generáció előretörésével Erdélyben is egyre nagyobb szerepet kapott a jó értelemben vett populáris irodalom, vagyis felértékelődtek szórakoztató, olvasóbarát művek. Erről hogyan vélekedsz?

Minden segítség jól jön, hogy megértsünk egy verset: a humor, a szórakoztatás, a popularitás. És ezzel nincs is semmi baj egészen addig, amíg kötelezővé nem válik a vicces vers, és lúzerséggé a nemvicces. Bár ilyenkor hamarosan csakazértis megjelennek a nemvicces versek, és a költészet megint megkomolyodik… és így tovább. Szóval azt hiszem, ez így normális.

A pályakezdésed meghatározó állomása a sárvári diákírótábor. Megvan még az első versed, amelyet nyolcévesen írtál? Mi lett a szonetteddel és a Balassi-strófáddal?

Azt hiszem, elvesztek, de lehet, hogy csak lappanganak a padláson. A nyolcéves kori versem jó kis gyerekvers volt, a másik kettőt 17 éves koromban a sárvári diákköltő-pályázatra írtam, mert a kiírás szerint kellett két klasszikus formájú vers is. Rossz versek, de hálás vagyok nekik, mert eljuttattak Sárvárra 1979-ben. Sárvár pedig fogalom a mai magyar irodalomban: negyvenvalahány éve itt tűnik fel a magyar irodalom fele.    

Nekem mindenekfölött a „Sárvári Kör” volt a meghatározó élményem, ahova tizenöt éven keresztül jártunk együtt – például Tóth Krisztinával, Vörös Istvánnal, Kun Árpáddal, András Lászlóval, később Bartis Attilával, Poós Zoltánnal, Térey Jánossal, Peer Krisztiánnal is. Ha volt igazi mesterem, akkor ők voltak azok együtt, na meg persze Mezey Katalin és Papp Márió, a „Kör” alapítói.

(Kotroczó Máté fotója)

„A versírás prófétaság is, amiről az ember folyamatosan igyekszik megfeledkezni, mert nem akarja, hogy futóbolondnak nézzék” – állítod. Tehát minden költő próféta?

Adyról az előbb mondtam, hogy szerintem született próféta volt: egy közösség (a magyarság) pszichéjének (kollektív tudatalattijának?) a kifejezője. Legfőbb prófétai tudása a régi Magyarország elkerülhetetlen bukása volt. Nem minden költő ilyen, például az Ady-formátumú József Attila szerintem nem volt született próféta. De költőnek lenni Petőfi országában, aki szerint „isten … lángoszlopoknak rendelé a költőket”, mégiscsak egy szent feladat – tehát amikor született próféta éppen nincs, akkor József Attila is megírja A Dunánált vagy Babits Mihály a Jónás könyvét. Ha viszont nem muszáj, az ember – praktikus okokból – nem él lángoszlopként, még ha költő, akkor se.

A verseskönyvben mindig az első és az utolsó vers érdekel legjobban; ha az embernek a haja meg a cipője jó, már nehéz elrontani az összhangot – mondod a Valami vérről című, válogatott és új verseket tartalmazó köteted kompozíciójáról. A versek nyitó- és zárósorára is érvényes ez? Hogy áll össze benned a vers?

Igen, a vers indítása és zárása különösen fontos. Itt jobban látszik az ügyetlenség. Könnyebb elrontani. Verset általában úgy kezdek, hogy eszembe jut egy-két sor – csak úgy, a levegőből. De azért előfordult már az is, hogy megterveztem előre egy versciklust. Az a lényeg, hogy legyen egy vízióm, hogy én ezzel akarok valamit. (Az sem árt, ha tudom, hogy mit…) Ezt a víziót mondhatjuk ihletnek is. Ha nem támad ilyenem, akkor nem tudom befejezni a verset. 

Mennyi ideig kell érnie egy gondolatnak, frappáns költői képnek?

Az első versem, amit tényleg jónak tartottam, a Tudod, hogy tévedek volt. Ezt egy év és három hónapig írtam, de úgy is számíthatjuk, hogy erre a versre vártam kamaszkorom óta, amikortól a versírás vérre ment – és ez így már 3-4 év. És körülbelül ennyi ideig készült a legutóbbi kötetemből az Elégiácska is. Hat sor az egész, és ebből több is ott volt évekig a verses füzetemben. Aztán van egy Szlogen című versem. Ez így szól: „Csak a lényeg nem hagyja el a süllyedő hajót.” Ez eredetileg öt sor volt, és le volt benne szépen írva, hogy mi minden hagyja el a süllyedő hajót, míg – szintén évek teltek el – egyszer rájöttem, hogy csak egy sor érdekes belőle: az utolsó. Az viszont magában is vers. És többször volt olyan, hogy hat-hét verset írtam egy nap. Szóval, hogy visszatérjek a kérdésedhez, mennyit kell érlelni egy gondolatot: halvány fogalmam sincs.

Melyik a kedvenc saját versed?

Többnyire a legutolsó. Most például az Esti kérdés P. Gy.-hez. Petri György emlékére írtam.

A Búcsúlevelet miért nem szereted felolvasni?

Négy éve nem olvastam fel, és nem is fogom. Az elvárások miatt. Az a vers arról szól, hogy a hazám olyanná lett, amit nem bírok szeretni, és ez szomorúsággal tölt el. Sok évtizedes romlásról, hanyatlásról, tragikus leépülésről szól. És nem arról, hogy a konkrét Kemény István szereti, vagy nem szereti a hazáját. De amikor csak felolvastam, úgy éreztem, mindenki napi politikai nyilatkozatként hallgatja pro és kontra, az orbángyurcsány viszonyrendszeren belül.  

Első prózai művednek, Az ellenség művészete című kisregényednek köszönhetően – amelyet utólag nem tartasz annyira jó könyvnek – a kritika és a szakma prózaíróként tekintett rád. Saját bevallásod szerint éveid mentek rá, hogy újra költőként tartsanak számon. Fontosabb számodra a vers, mint a próza?

A „kritika és a szakma” nem várja el, hogy valaki több műnemben is írjon. Sőt mintha inkább idegesítené az ilyesmi. Még az olyan klasszikusok megítélésében is érzek valami kelletlenséget, mint például Kosztolányi Dezső. Aki szerintem azonos értékű nagy költő és író, de mintha még az ő esetében sem erősítené egymást ez a kettő: úgy érzem, ha egy sor verset sem írt volna, ugyanakkora ikonja lenne a magyar irodalomnak, mint most. És fordítva: a prózai életműve nélkül se tartanánk kisebbnek. De ez nemcsak „a kritika és a szakma” hibája, hanem emberi vonás: úgy érezzük, hogy az ilyen Kosztolányi-, Victor Hugo-, Goethe-féle költő-írók mintha két vacsorára hívnának meg minket, de ugyanarra az estére… Szóval szerintem csak az próbáljon egyszerre költő és prózaíró lenni, aki nem bír lemondani egyikről sem. Én nem bírok. Felváltva írok verset és regényt. És nem az én dolgom eldönteni, hogy melyik a fontosabb.

Minden valamirevaló család megteremti a maga családtörténet-íróját – fogalmazol. Nagynénéd magnóra mondott családtörténete izgalmas irodalmi nyersanyag, ha jól tudom, regényt írsz ennek alapján. . .

Igen, írom, csak lassan haladok. Meg kell találni azt a keretet/formát ennek a nagyrészt 20. századi anyagnak, amitől a 21. században is érdekes lehet. Sokáig féltem, hogy ez lehetetlen. De nem az! Ennyi már kiderült.

A lányaid is írnak, Kemény Zsófinak nemrég jelent meg az első kötete. Próbáltad lebeszélni vagy biztatni őket?

Eszünkben sem volt lebeszélni őket. Sem nekem, sem az anyukájuknak. De persze nem is erőltettük, hogy legyenek költők. Biztatni pedig csak azután biztattuk őket, miután egyértelművé vált számunkra, hogy tehetségesek.

Ugrásra készen álló lustálkodó vagy – derült ki a kolozsvári esten, néha éveket „átlustálkodsz”. Most éppen lustálkodsz vagy ugrásra készen állsz, és hamarosan új Kemény-művet vehetnek kézbe az olvasók?

Nem tudom, mikor és mivel leszek kész előbb: a regényemmel, vagy a következő verseskönyvemmel. De mostanában se nem lustálkodom, se ugrásra készen nem állok, hanem dolgozom.

Varga Melinda