Ugrás a tartalomra

Belakható magány – Varga Melinda versei

 
 
Varga Melinda
 
 
Furcsa szimfónia
 
 
Az éjszaka friss kenyérbél,
szétomlik a szádban,
lepattog róla a szürke holdkaréj,
a morzsák távoli égitestek,
világítanak a fehér terítőn,
összesöpröd őket a tenyereddel.
 
Savanyú bagószagú a bőröd,
hónapok óta készülsz leszokni,
de még a próbaszünetig sem jutsz el.
Elképzeled a szenes tüdőt,
a kapálózó szívet, az oxigénhiányos vért,
végigtapintod a hideg végtagjaidat,
belső szerveid elöregedtek,
májad már egy pohár bortól bemondja az unalmast,
hányingered van a kávéházaktól és a művészsznobériától,
kortársak helyett klasszikusokat olvasol újra,
a költészet ma Catullushoz képest öncélú szófosás.
 
Barátaid vagy elmentek innen, vagy családjuk van,
kényelmes kompromisszumokba költöztek be,
amelyekre te sosem voltál képes,
túlságosan szeretted a magasrepülést és a mélyzuhanást.
Vasárnaponként templomba jársz, mint gyerekkorodban,
titkon azt reméled, még egyszer olyan tiszta lehetsz,
mint tízévesen, amikor a pap megáldott, 
apáca szerettél volna lenni, csak később költő.
A templomi csöndbe menekültél, a fenyvesek sűrűjébe,
az álmok megmenthetik az embert, akkor még elhitted,
azt is, szüleid nem fognak napokon át üvölteni egymásra,
nem kell manónyira összehúzódnod a szobád sarkában.
 
Gyakran szöktél meg otthonról,
éjszaka, az ablakon át, mint valami sunyi macska,
férfiak karjaiba hulltál húszévesen,  
hogy megcibált énedet valakiben felold.  
Naponta eljátszottad a vagányt.
Most állsz szánalmasan
a tavaszi, ropogós, kenyérízű éjszakában,
a vonatkattogásra felfűzött
időláncra kifeszíted magad,
felméred a terepet démonjaiddal
és angyalaiddal együtt,
elnyűtt pulcsiban, üveges szemekkel,
gubbasztasz a büfékocsiban.
A kutyádra gondolsz.
A halált próbálod letörölni a retinádról.
 
Becsukod a szemed, majd kinyitod.
Nem tudod feledni a megfagyott mélybarna tekintetet,
a szív utolsó dobbanását, a kihűlt aprócska tetemet
a konyha csempéjén, ahogy kínjában bevizelt,
és utolsó akaratával neked kedveskedett.
Nem pusztult el, csak kikérezkedett a természetbe,
tavak mélyén lakik, tündék őrzik selyem szívét.
Az állatok méltósággal tudnak elmenni,
te erre képes leszel-e valaha…
 
Nem gondolsz férfiakra, nőkre sem,
nem szépíted bőröd hónapokon át,
lábujjhegyen sétálsz át a nappalokon,
mintha húsvéti, hímes tojások lennének,
vigyázol, még a héjuk se tojpadjon be,
az éjszakákat fekete gyöngysorba fűzöd,
külön bejáratú dallamot költesz hozzá,
hurcolod magad után
ezt a furcsa szimfóniát.
 
 
 
Harmadik szombat
 
 
ez a harmadik szombat nélküled
reggelente sétálni megyek
a képzelet piros-fehér csíkos
pórázára kötlek
hordozlak magamban
nem bírlak odaadni
az örökkévalóságnak
időnként megrángatod
a szíjat
szétterpesztett lábakkal
az út közepén állsz
eszed ágában sincs továbbmenni
persze mert az autó alatt ott van
a narancsszínű macska
elcsípnéd a bundáját
de sokkal huncutabb
mint te
nem hagyja magát
az autó alá bújik
mintha tudná
úgysem engedem
hogy bemássz utána
 
a minap majdnem elgázolt egy szürke Dacia
még jó hogy itt a közelben
nem laknak ismerősök
jót röhögnének rajtam
milyen szórakozott vagyok
 
csak románok laknak az utcában
ahol sétálni szoktunk
sose értetted
mit mond neked a román kislány
hiába dobta a labdát
csak néztél
mi az ördögöt akarhat
félrebillentetted a fejed
mintha rácsodálkoznál
aztán hagytad
hogy megsimogasson
pedig nem is szereted a gyerekeket
állandóan a füledet cibálták
milyen bársonyos
és mekkora szeme van
mondták
néha odavakkantottál nekik
így káromkodnak a kutyák
ha sokat macerálják őket
nevettem magamban
egyszer megharaptad
nagymama orrát
mert az ölemben ültél
és azt hitted
el akar venni tőlem
 
 
miközben a lakásban
járok fel-alá
téged keresve minden
sarokban
rálépek
a piros csontmintás labdádra
még mindig sír
órákig arra várok
valaki
visszahozza
  
 
 
Belakható magány
 
 
a fájdalomnak képzelt súlya van,
nem töri ketté a hátat,
legalábbis eddig azt hittem,
semmi sem küldheti padlóra az embert,
most mégis napokig ott fekszem a padlón,
ahol végleg elaludtál,
nem megyek ki a lakásból,
véresre sírom a szemem
alatti finom bőrt,
reggelre jól bedagad
egy aprócska résen figyelem magam,
belakható-e valaha a magány.
  
 
 
Szeptemberre varrt magány
 
 
Emlékeidből összehajtott papírhajó az ősz,
útnak indítod a Szamoson,
az ég kárpitja csillagtalan sejtelem,
már az árnyékok is elmentek aludni,
csak te őrzöd az ősz utolsó rezdüléseit,
azt hiszed, csigaházadba zárhatod az időt.
A forró nyárból napok alatt melák ősz lett,
állsz a téren, számolgatod a napokat,
aztán már csak a heteket, nézed, ahogy
az őszi levélkupacokat szétcincálja a szél,
szeles, huzatos a város, csak ezt az egyet
nem kedveled benne,
itt vársz a téren, mozdulatlanul,
mintha szobor lennél
közben hallgatod,
ahogy Mozart szűrődik ki a zeneiskolából,
a magyar király is járt erre,
obeliszk árulkodik az eseményről,
talán Dsida is a Tinti kutyájával
pont erre sétált egyszer,
ő is így varrhatta  rá
a szeptemberre a magányt. 
 
 

 
(A verseket Francisco Goya festményének részletével illusztráltuk.)
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.