Szakács István Péter: Palackposta

Az asszonnyal jöttem be az áruházba. Azt mondta, szűk húsz perc az egész, várjak rá a kasszák közelében, azzal sarkon fordult, s egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől.

Fegyelmezetten álldogáltam a kijelölt helyen, s a fémszekereiket zötyögtető vásárlókat nézegettem, majd a határidő lejárta után párom keresésére indultam. A mosószereknél homályos balsejtelem fogott el. Most már tudom, akkor kellett volna visszafordulnom. Én azonban nem hallgattam ösztöneim vészjósló jelzésére, és folytattam az utam. Ha kell, végigjárom az egész áruházat, fogadkoztam növekvő bosszúsággal. Csak rátalálok valamelyik részlegen, mielőtt lenullázná a bankkártyáját!

Egy idő után belefáradtam a céltalan bolyongásba, s csüggedten visszafordultam a kasszasor irányába. Pontosabban arrafelé, amerre tudomásom szerint lennie kellett volna. Hiába keresgéltem azonban, a kifelé vezető út helyett újabb és újabb részlegekre kerültem, s megtörtént az is, hogy ugyanoda lyukadtam ki, ahonnan elindultam.

A desszertek részlegén haladtam át éppen, amikor mentő ötletem támadt. Annyiszor hallottam már, hogy az irodalom eligazít az életben. Hát, tessék, most végre itt az alkalom, hogy megtudjam, érvényes-e ez az állítás egy óriás áruházban eltévedt férj számára. Levettem a polcról egy sós mogyoróval teli zacskót, s a szemeket nyomjelzőként diszkréten a földre szórva tovább bandukoltam. Nem jutottam ki ugyan a polcok rengetegéből, de legalább elkerülhettem azokat a helyeket, ahol már azelőtt jártam.
Fogalmam sincs, mennyi ideig mászkálhattam így keresztül-kasul az áruházban. Órát nem láttam sehol, s a mesterséges fényben lehetetlen volt nyomon követni az idő múlását.  Meg mertem volna azonban esküdni, hogy az egész napom ráment erre a hiábavaló keresésre. Néhány egyenruhában sürgölődő alkalmazottól érdeklődtem ugyan a helyes irány felől, de olyan szánakozó mosollyal mértek végig, miközben kezükkel előre vagy visszafelé mutattak, hogy elment a kedvem a további kérdezősködéstől.

Miközben a polcok között ténferegtem, már csak abban reménykedtem, hogy zárórakor a biztonsági őr a kijárathoz kísér. Ez az áruház azonban, mint később egy molett hölgy a tudomásomra hozta, a nap mind a 24 órájában nyitva tart. Elkísérhetném a kasszáig, asszonyom, kérdeztem, abban reménykedve, hogy így végre kijuthatok innen. Mit képzel, én tisztességes asszony vagyok, nézett rám megütközve, és faképnél hagyott. Más vásárlónál sem volt szerencsém. Ahányszor csak valakinek a nyomába szegődtem, hogy a kijáratig kövessem, rögtön rosszra gondolt, és sietve odébbállt. A sok haszontalan próbálkozás közben úgy elfáradtam, hogy ledőltem egy gumimatracra a szabadidős részlegen. Szinte azon nyomban elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy a fény a szemembe világít a fölöttem magasodó pálmafa levelei közül. Első gondolatom az volt, hogy egy trópusi szigeten vagyok, álmaim egzotikus paradicsomában. Virágfüzért viselő, tüzes vérű bennszülött lányok helyett azonban csak egy szikár, szemüveges női alkalmazott érkezett, szolid egyenköpenyben, hogy kicserélje a pálmafa törzsén az árcédulát. Kitűnő minőségű, eredeti műanyagból van, uram, villantotta rám szabvány mosolyát. Ma hozzájuthat akciós áron. Ne szalassza el a kedvező alkalmat! Udvariasan elhárítottam az ajánlatot, s mielőtt még holmi strapabíró, Hawaii-márkájú guminővel is előhozakodott volna, eliszkoltam a polcok között…

Azóta itt élek az áruházban.

Eleinte nehezen ment, de lassanként hozzászoktam. Az igazat megvallva nincs okom panaszra. Itt ingyen hozzájuthatok mindenhez, ami csak a létfenntartásomhoz szükséges. Kaja, pia, ruhanemű, lábbeli dögivel van a polcokon. Hogy más termékekről ne is beszéljek. A szabadidő tartalmas eltöltéséhez is megvannak a kellő feltételek. Lehet itt sportolni, tévézni, zenét hallgatni. Akár olvasni is. Persze, figyelni kell a biztonsági őrökre, nehogy akció közben elcsípjenek. Emlékszem, milyen páni félelem kerített hatalmába, amikor először kaptak azon, hogy az árukészletet dézsmálom. A legdrágább fagyiból kanalazgattam éppen, amikor az őr látókörébe kerültem. Egy pillanatig dermedten figyeltem, amint fenyegetően közeledik felém, majd hanyatt-homlok elrohantam.

A sokadik menekülésem után jöttem csak rá, hogy elég egy másik részlegre átjutni, oda már nem követik az embert. Valószínűleg azért, mert a biztonsági őrök csak a saját körzetüket ismerik, és joggal tartanak attól, hogy ők is eltévednek, ha átlépik a határt. Nekem azonban már nincsenek ilyen aggályaim. Én, aki már eltévedtem, bátran közlekedhetek a részlegek között, sőt ez az állandó helyváltoztatás garantálja a biztonságomat.

Kezdetben magányosan vándoroltam. Gondoltam, ha már nem juthatok ki innen, legalább ismerjem meg minél jobban azt a helyet, ahol hátralevő napjaimat le kell élnem. Aztán egy napon egy sorstársammal futottam össze. Teljesen össze volt zavarodva szegény, s éppen tőlem kért segítséget. Azok az egyenruhás alakok a bolondját járatják az emberrel, panaszolta nekem. Ő egy borotvakészletet akart vásárolni, s megmagyarázhatatlan módon a sajtos standnál kötött ki, ahonnan már képtelen volt visszatalálni a kasszákhoz. Együtt mentünk tovább. Ketten könnyebben boldogultunk a beszerzéssel. Miközben egyikünk a biztonsági őrt figyelte, a másik szépen leszedegette a polcról a kiszemelt árut.

Később egyre többen csatlakoztak hozzánk. Közösségbe szerveződtünk, vezetőket választottunk. Van, aki itt talált rá élete párjára, a kinti világban hasztalan vágyott nagy Ő-re. Akad közöttünk mindenféle ember. Sokat vitatkozunk, meg veszekedünk is néha. Az is előfordult már, hogy egy asszony kegyeiért összeverekedett két férfi. Vagy fordítva. A közös sors azonban összeköt.

A vitás kérdések idővel valamiképpen megoldódnak, vagy feledésbe merülnek. Egy kivételével. Ez pedig az áruházon kívüli világ problémája. Ebben a kérdésben sehogy sem tudunk dűlőre jutni. Egyesek szerint az áruházon kívül nincsen semmi, az a másik világ a képzeletünk szüleménye csupán. Hazug szó, illékony álom, illúzió, mely megmérgezi az életünket. Csak az létezik, amit nap mint nap megtapasztalunk, hajtogatják makacsul. Mindenki ennek a világnak a része: az összes vásárló és áruházi alkalmazott, beleértve a biztonsági őröket is. Mások szerint van valahol az áruházban valaki, aki ismeri a kijárathoz vezető utat, mert igenis létezik az a másik, a kinti világ, de már nincs elég erő bennünk, hogy magunktól odataláljunk. Egyedül az a valaki képes elvezetni minket abba a másik világba, ahol nem kell többé végeérhetetlen polcok között bolyonganunk, csak hát éppen hinni kellene abban az ismeretlen kalauzban. Teljesen összezavarodik az ember ezt a vég nélküli vitát hallgatva. Egy idő után emlékei és álmai szétválaszthatatlanul összefolynak, s már semmiben sem lehet biztos.

Egy ilyen késre menő vitát követően döntöttem úgy, hogy titokban leírom a velünk történteket. A papirost egy üres palackba zártam, s a palackot borosüvegek mögé rejtettem egy polcon.

Kedves ismeretlen olvasóm, te talán tudod az igazságot. Mert, ha az áruházon kívül olvasod az írásomat, akkor tényleg létezik az a másik világ, amiről mi annyit vitatkozunk. Ha viszont te is egyike vagy az áruházban örökösen bolyongóknak, akkor, kérlek, nézd el nekem, hogy ezzel a kérdéssel zaklattalak. Vigyázz magadra, bárhol is légy! Lehet, hogy egyszer még találkozni fogunk…