Szakács István Péter: A bánatos mobiltelefon
Engem úgy alkottak meg, hogy mindent tudjak. Nem dicsekvésképpen mondom, de én valóban csúcs vagyok. Ahogy egy francia király, XIV. Lajos mondta volna a helyemben: A csúcs én vagyok. Már egy leheletnyi érintéstől is beindulok, s egy szempillantás alatt teljesítem a parancsokat. S akkor még a dögös dizájnomról nem is beszéltem. Mert nemcsak, szuperintelligens vagyok, hanem észbontóan szép is.
Szóval mindenem megvan ahhoz, hogy elégedett lehessek, s én mégis a világ legboldogtalanabb mobiltelefonjának érzem magam! A tulajdonosom egy nagy tahó! Elegem van már a hülye dumájából s a még idiótább sms-eiből. A fokhagymaszagú leheletéből és a rám fröcsögtetett nyálából. Abból, ahogy evés közben a maszatos ujjaival gátlástalanul végigtaperol, vagy amint a klotyón ülve is netezik rajtam. Ez az alak nemcsak ápolatlan és közönséges, hanem közveszélyes őrült is. Hányszor tette már kockára az életemet, amikor a szuper kocsiján száguldva veszélyes kanyarok előtt hívta föl a barátnőjét, csak hogy cseverésszen a drágával! Különben a nője sem valami nagy szám. A rettegéstől lemerülök, ahányszor csak megérint a keselyűkarom hosszúságú, rikító színűre mázolt, hajmeresztően hegyes műkörmeivel. Még ennél is rosszabb azonban, amikor kinyitja a száját. Az a mínuszos IQ-s kreatúra már csak rövidítve tud beszélni. Hogy figyi, szivi, ne hari, de uncsi a dumcsid.
Sokat gondolkodtam már sanyarú sorsomon. Talán mégiscsak bennem van a hiba. Lehet, hogy a programozásom az oka: valami hiányozhat belőlem, vagy éppenséggel pluszban van, hogy ennyire érzékeny vagyok az efféle gusztustalan nyelvhasználatra. Néha, éjszakánként, amikor végre békén hagynak, a neten keresek vigasztalást a bánatomra. Megnyitom valamelyik elektronikus, irodalmi könyvtárat, és gyógyírként verseket olvasok. Mennyivel szebben hangzik például az, hogy „Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?/ És ha szerelem ez, minő, miféle?”1 , annál, hogy Ne hisztizz már annyit nekem, bébi, döntsd el végre, akkor most dugunk, vagy nem dugunk?!
Az is lehet azonban, hogy velem minden a legnagyobb rendben van, csak éppen rossz korba születtem. Istenem, milyen más volt a dédnagyapám idejében, száz esztendővel ezelőtt! A memóriámban egy régi fényképet őrzök róla. Feketén fénylő, klasszikus formatervezésű, vonalas telefon volt. A mai paraméterek szerint túlságosan is testes, de ezt jól ellensúlyozta a markáns alakjából áradó magabiztosság és arisztokratikus elegancia. Neki aztán tényleg nyugis egy egzisztenciája volt: első csengetésétől a végső elnémulásáig egész életét a nappali kerek asztalkáján töltötte el, s hírből sem ismerte a trágárságot, a bonsai szavak borzalmát. Persze, abba a korba már nem lehet visszatérni, s ha valami csoda folytán mégis megtehetném, biztosan azt hinnék rólam, hogy az ördög találmánya vagyok, és menten összetörnének. Van azonban egy kivitelezhetőnek tűnő tervem. A következő apróhirdetést küldöm szét a címlistámra: Gyengédségre vágyó, szép és művelt mobiltelefon keresi hasonló tulajdonságokkal rendelkező férfi vagy nő társaságát kölcsönös bizalmon és megértésen alapuló, intim viszony kialakítása céljából. Jelige: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,/ S tavaszi zápor fűszere a földnek;”2
Mondja, drága, nem érdekli ez magát?
1 Petrarca: CXXXII. szonettjéből, Sárközi György ford.
2 Shakespeare: 75. szonettjéből, Szabó Lőrinc ford.
