Ugrás a tartalomra

Végül a képek győznek – és ez nem baj

Fenyvesi Ottó 1954-ben született az egykori Jugoszláviában. Az Újvidéki Bölcsészkaron magyar nyelv és irodalom szakon végzett 1978-ban. 1975-től az Új Symposion című irodalmi-művészeti folyóiratot szerkesztette, amelyet 1983-ban betiltottak. Ezután DJ-ként dolgozott az Újvidéki Rádióban, újságíró és rendezőasszisztens volt. 1991-ben települt át Magyarországra. 2000 óta az általa alapított Vár Ucca Műhely című folyóirat főszerkesztője, 2002-től pedig a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa. Forrás: Fenyvesi Ottó honlapja

 

Fenyvesi Ottó egy kollázs előtt (Fotó: fenyvesiotto.hu)

 

2013 novemberében és 2014 áprilisában is vendége volt az Újvidéki Egyetemen a magyar tanszék Kontaktzóna nevű rendezvénysorozatának. Milyen érzés volt több évtized után újra ott lenni?

Nekem a Délvidék, Bácska, Topolya, Ada és Újvidék folyamatos része maradt az életemnek 1991 után is, amikor a háború miatt Veszprémbe települtem át. A mi (Fenyvesi-Balassa) családunk tagjainak többsége a szülőföldünkön maradt. Velük intenzív volt a kapcsolatom, de televíziós stábokkal, kiránduló egyetemi csoportokkal is többször visszamentem, hogy segítsek másoknak felfedezni azt a tájegységet. Ha meghívtak valamilyen rendezvényre, általában mindig elmentem, voltam a Dombos Festen, a zentai Énekelt Versek Fesztiválján, a sziváci Szenteleky Napon, a moravicai művésztelepen, egyszer még Muzslára is eljutottam, egy Sziveri megemlékezésre. De Sava Babić meghívására Belgrádba is elmentem egy fordítói tanácskozásra.

Figyelemmel kíséri a vajdasági magyar irodalom fiatal nemzedékének alkotásait. A veszprémi Művészetek Háza kiadásában megjelenő Vár Ucca Műhely irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztőjeként rendszeresen közli a pályakezdő szerzők alkotásait, ahogyan a közép-európai irodalom terjesztését is felvállalja. Küldetés a Vár Ucca Műhely?

A Vár Ucca Műhely folyóirat nem akar több lenni, mint ami. Voltak a magyar irodalomnak olyan folyóiratai, amelyek meghatározták egy korszak irodalmát, mint például a Nyugat, vagy az Új Symposion, a Mozgó Világ vagy a rendszerváltáskori Hitel. A lap 2000 óta működik. Elég rendszertelenül jelent meg, pillanatnyilag a negyvennegyedik számot készítjük. A Vár Ucca Műhely a kérdésében említett két dolgot hangsúlyosan felvállalja. Mintegy harminc fiatal pályakezdő nálunk közölt először, és ez, azt hiszem, nem kevés. A másik dolog a multikulturális kontextus: a folyóirat – a magyar lapokkal ellentétben – előszeretettel közöl fordításokat világirodalmi szerzőktől, mint például Joszif Brodszkij, Ihab Hassan, Milan Kundera, Herta Müller, J.M.G. Le Clézió, Claudio Magris, Wislawa Szymborska, Boho Hell, Durs Grünbein, Lawrence Ferlinghetti, Charles Bukowski, Patti Smith. De hangsúlyos szerepet kapnak a délszlávok is, többek között Aleksandar Tišma, Mirko Kovač, Tomaž Šalamun, Vojislav Despotov, Branko Maleš, Mihajlo Pantić, Slavoj Žižek, Branko Čegec, Aleš Šteger, Xhevdet Bajraj és mások.

Az ember évezredek óta a fogalmak, a gondolatok és a valóság alapvető összefüggéseit kutatja, amelyek értelmet és rendet adnak az életének a véletlen szakadatlan örvénylésében.

Az irodalom és a művészet helyzete az Internet kínálta lehetőségek által sokkal demokratikusabb lett, de ugyanakkor sokkal felületesebb és diszperzebb, ezért nagyon fontos, hogy az új nemzedék képviselői gondolkodjanak, kritikusan viszonyuljanak a valósághoz.

Az egykori Symposion-nemzedék tagja volt. A fiatal bölcsészek, irodalmárok irányadóként tekintenek például a „Maximum Rock & Roll” című opuszára, amelynek egy darabját a kolozsvári egyetemisták nemrég videóvers formájában dolgozták fel (http://www.youtube.com/watch?v=RtNkbsNZntY). Szükség van ma (irodalmi) lázadásra, illetve jelen van ez a szellemiség (a fiatal) magyar és nem magyar szerzők között?

Az emberi társadalmak valamiképpen megkonstruálják a társadalmi tapasztalat világát. Ez a konstrukció kódokból, jelekből, nyelvből áll. Ennek a rendszernek a csúcsán a művészet, az irodalom áll. Az újabb nemzedékek mindig kísérletet tesznek a valóság, „a szép új világ” újabb művészi leképzésre. Az én nemzedékem a 20. század utolsó évtizedeiben volt fiatal, és sajátos módszerekkel vívta meg harcát a zsarnokság ellenében. A mai világrend is bőven ad okot rémálmokra, lidércnyomásokra. A mai hatalmak túlzottan rendpártiak, a tökéletes fegyelmezettségre és hatékonyságra törekszenek. Ennek ellenére szerintem az emberi élet legfőbb értéke a szabadság, az egyéni kezdeményezés, sőt olykor még a deviancia is, amely – mint a szociológusoktól tudjuk– olykor a társadalom mozgatórugója.

A lázadás alapvető emberi tulajdonság. Ahol kétely van, ott lázadás is lesz. Az idősebb és a fiatalabb nemzedék tagjai között mindig érezhető valami feszültség, érdekellentét. A mai fiatal alkotók értékesebb felének az alkotásaiban ott izzik a lázadás csírája, ami egyrészt formai, de tartalmi kérdéseket is feszeget. Én elsősorban a visszajelzést, a „visszacsatolást” hiányolom, úgy látom, a mai szakmai irodalmi nyilvánosság nem igen törődik a fiatalokkal. Egyre jobban szűkül az értelmes irodalmat olvasó réteg, picit aggódom, hogy a mai fiatal és jómódú menedzser-arisztokráciát már önmagán kívül semmi sem köti le nagyon.

A Magyarországra való áttelepülés után Veszprém megyei újságírással foglalkozott, jelenleg a kultúra és tudomány területén tevékenykedik a Magyar Tudományos Akadémia észak-dunántúli regionális központjának munkatársaként, nem beszélve a személyes alkotótevékenységéről. Verseskötetek, vizuális költemények, műfordítások kerülnek ki „műhelyéből”. A szó legnemesebb értelmében mondva örök lázadónak, küzdőnek tűnik.

Még mindig izgat a világ sorsa. A nyugati társadalmakban, a demokratikus kormányzás hagyományával rendelkező országokban a szabadság, sőt annak a vágya egyre inkább gyöngülni látszik. A világ nagyobbik részén pedig egyáltalán nincs, nem véletlen, hogy iszonyatos a migrációs nyomás Nyugat irányába. A társadalom feletti hatalom mindig igyekezett félelemben tartani az alattvalók tömegeit, korlátozni az emberek szabadságát. Mondhatnánk, nincs semmi új a nap alatt: ahol uralom van, ott mindig lesz ellenállás is. Az új irányítási-büntetési mechanizmus manapság kifinomult technikákkal próbálja megőrizni és állandósítani a hatalmát, egyre nagyobb mértékben a jutalmazás és a tudományos manipuláció hatékony módszereire támaszkodik.

Persze a problémák állandósulni fognak, a népesség gyors növekedése, a természeti erőforrások elapadása, az egyének jóléte, a társadalmi stabilitás továbbra is nagy kihívást fog jelenteni minden gondolkodó és vitatkozó értelmiségi számára.

Fenyvesi Ottó a fenyvesek között (Fotó: Kovács Endre)

Összetett alkotó személyiség, egy helyen úgy nyilatkozott, a képzőművészet felől érkezett az irodalomba, de a zene is szerves része alkotási folyamatainak. Hogyan alakult ki Önben mindez, miként jut el egy-egy összművészeti produktumig?

Az emberi gondolkodás eredendően vizuális, a szavak és a képek kombinációja tette az embert emberré, és mostanában kanyarodunk vissza a gondolkodásnak ehhez a közegéhez. A képiség előretörését nem a kultúra hanyatlásának tartom, hanem éppen gazdagodásának, amelyet az írástudók felelőtlensége volna nem kihasználni. Wittgenstein hagyatékában állítólag olyan gondolatmenetek találhatók, amelyek abban csúcsosodnak ki, hogy a nyelv határait többek között azok a dolgok jelentik, amelyekre minden szónál többet ér ránézni. Bizonyos tartalmakat ideálisabb kifejezni képekkel vagy rajzokkal.

Gondolataink mindig a kor szellemében, valamint a kommunikáció közegében, attól befolyásoltan születnek. Nincsenek a közlés médiumától független mondandóink, hiszen a kifejezés meghatározott csatornái már eleve kijelölik az alkotás lehetőségeit és határait. Amikor az 1970-es évek elején a pályámat kezdtem, mechanikus írógépeken írtuk a szövegeinket, a mai számítógépes technológia lehetővé teszi, hogy a szöveg bárhol könnyen módosítható legyen, a hosszabb összefüggések helyett a kisebb szegmensekre összpontosítunk, csakúgy, mint mikor beszélünk. Ez a fogalmazás sokkal rapszodikusabb, darabosabb, inkoherensebb.

Úgy gondolom, az alkotási folyamat is egyre inkább a multimedialitás felé tolódik el, tehát nemcsak szöveg, hanem képek, animációk és hangok is rendelkezésünkre állnak. Szerintem valamiféle összművészeti produktum felé tendál a mai művészet. A világ multiszenzorális, vagyis a minden érzékszervünkre egyszerre ható produktumok (például: filmek) irányába fejlődik. Akár paradigmaváltásra is sor kerülhet. A közeljövőben a multimediális közlés jelenti majd az alkotóművészet számára a legnagyobb kihívást.

A „Némely részletek” című könyvem (2009, Szeged) megszerkesztésekor tettem erre egy szerény kísérletet. A kötet rövid szövegekből áll, s ezekbe szervesen illeszkednek fotók, fényképek, különböző kivágások, kollázsok, az egész szerkezetét pedig áthatja valamiféle zenei dinamika.

Mi indította a Halott vajdaságiakat olvasva című, a „borús, bús, lomha Bácska” huszadik századi szerzőit megidéző, sajátos antológia megírására?

A szóban forgó versciklus ötlete a kilencvenes évek közepén jött, akkor kezdtem el. Még közeli volt az áttelepülés dátuma, és fontosnak tartottam, hogy megfogalmazzam, honnan jöttem, s merre tartok. A trianoni döntés után a vajdasági magyarok elsősorban az irodalom által próbálták meghatározni az anyanemzettől elszakított közösség létezését. Ez a szál Csáth Gézától Kosztolányin keresztül Sziveri Jánosig végigvonul a délvidéki kötődésű alkotók művein. A művészi kifejezés és a társadalmi realitás mindenkor interakcióban vannak egymással, és igazodnak egymáshoz. A vajdasági magyar irodalmi létezés interpretációjára vállalkoztam. Késztetést éreztem, hogy létrehozzak egy olyan új alkotást, amelynek tartalmaznia kell az elfeledett régit is. Számomra a kultúra egyfajta palimpszeszt, amelynek lényege, hogy a különböző írások egymás fölött nem törlik ki teljesen a másikat, hanem egyfajta áttűnésben együtt léteznek.

Az alkotás aktusa során a múltat megújítjuk, mert egy műben újonnan ábrázolódik a múlt, egyfajta köztes térként, ami a jelent kitalálja és megszakítja. Ezek a köztes terek a kreatív beavatkozás terei, amelyek újrateremtik az ént. Az emlékezés tehát a létezés biztosítéka, az önmegalkotás eszköze, belőle jön létre az egyéni és a közösségi identitás.

Nehéz feladat az emlékezéssel megbirkózni, mégis folyamatosan gyakoroljuk. Az emberi élet egyik fő vezérelve, hogy ami elmúlt, a jelenben igazolja létezésünk folytonosságát. Persze soha nem lehetünk biztosak abban, hogy hol a határa emlékezetnek és képzeletnek. A múltat felidézve akarva-akaratlanul működésbe hozzuk mindkettőt. Az emlékezet összeköti mai énem azzal, aki egykor voltam. Így adunk újra és újra értelmet mindannak, amiről azt gondoljuk, egyszer már biztosan a miénk volt.

Az emlékezet feladata, hogy a szisztematikus felejtést korrigálja. A művészet és az irodalom segíti egy adott társadalmi közösség önmagáról alkotott képének fejlődését és átalakulását, például azzal, hogy újra felmutatja értékeit, hőseit, ezáltal párbeszédre készteti a csoport tagjait.

Minden tekintetben hű maradt a bácskai közeghez. Az előbb említett kötet gondozója a zentai zEtna Kiadó, amely alkotóműhely is. Mennyire tartja fontosnak az alkotóközösségeket, illetve van-e egyéb ilyen jelenlegi környezetében?

Fiatalabb korában az embernek életfontosságú, hogy legyenek barátai, hogy egy kreatív és dinamikus közösséghez tartozzon, ahol különböző új impulzusok érik. A barátság általában a lelkek összehangolódása, amit alkalom és jóhiszeműség sző össze. A barátság nem kötelező, a szabad választáson alapszik. A baráti közösség tagjai kialakítanak egyfajta közös tudást, amiből mindenki képességei szerint részesülhet. A mi nemzedékünk, amely az Új Symposion folyóirat köré szerveződött 1974-től 1983-ig, nem egy programszerű, nem egy dogmatikus, nem egy szektaszerű közösség volt, hanem olyan, amelyben volt valami jó értelemben vett lazaság, plasztikusság és lágyság. Ez a közösség nagyon fogékony volt a változásokra, mert a darwini tanok legfőbb tapasztalata, hogy „nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra”.

Ennek a szellemében tevékenykedem ma is, érdekel a világ sokfélesége, szubkultúrákat kutatok, mert azok „a világ érthetetlenségével szemben az értelem kis szigeteit akarják létrehozni”. Számomra ihlető forrás a szellemi nyitottság és a közösség éltető ereje.

Milyen kultúraszervezői és alkotói tervei vannak?

Egyre inkább az alkotói szempontok kerülnek előtérbe. Maholnap hatvanéves leszek. Szeretnék még legalább négy-öt jó és érdekes könyvet letenni az asztalra. Elsősorban a „Halott vajdaságiakat olvasva” és a „Maximum Rock & Roll” című ciklusokat szeretném minél hamarabb befejezni és lezárni, hogy megszabaduljak a terhüktől. Tervezek egy ex-jugoszláv lexikont (szócikkekből álló prózakötetet?), amelyben leltárt készítek a kollektív emlékezet tárgyi és szellemi darabjaiból. Hamarosan meg fog jelenni egy kötetem, amely a számomra fontos írókról, alkotókról szóló esszéimet fogja tartalmazni, sok-sok képpel, dokumentummal felvértezve. Egy prózakötettel is elő szeretnék rukkolni. Viszont ami a kultúraszervezést illeti, azt inkább meghagyom a fiataloknak, hátha nekik sikerül kicsit jobbá és élhetőbbé tenni ezt a morális entrópia felé tartó világunkat.

A szerző honlapja az alábbi címen érhető el: http://www.fenyvesiotto.hu

 

Lennert Móger Tímea

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.