Újra kellett gondolni az irodalomtörténet-írást

Interjú

S. Varga Pál irodalomtörténésszel beszélgettünk Az újraszőtt háló – Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban című könyve megjelenése apropóján szakmája múltjáról és jelenéről, a kényszerkonferenciákról és a készülő Arany János kritikai kiadásról.

S. Varga Pál (Fotó: www.unideb.hu, kulter.hu)

Miért a klasszikus magyar irodalom líra- és a kritikatörténete lett a kutatási területe?

Még diákkoromban elhatároztam, hogy lírával fogok foglalkozni, mégpedig a ma klasszikus modernségnek nevezett korszakkal, azon belül is elsősorban Ady Endre költészetével. Az első munkámnak az volt a célkitűzése, hogy feltérképezzem az előzményeket. Először csak a 19. század végének a lírája érdekelt. Első kötetemben, amely A gondviseléshittől a vitalizmusig (A magyar költészet világképének alakulása a 19. század második felében) címet viseli, ezt járom körül. De rájöttem: azt is meg kellene értenem, hogy ez a korszak miből született. Egyre visszább mentem –– de Csokonai és Berzsenyi költészetéhez már nem tértem vissza, mert azt vettem észre, hogy addig tudok visszafelé haladni, amíg egyszer csak szakadékot találok a hátam mögött – ami nem más, mint a korszakhatár. Ezt nagyjából Berzsenyi és Kölcsey között találtam meg.

1994-ben szerezte meg az adjunktusi címet a Debreceni Egyetemen. Milyen változások mentek végbe az intézmény magyar szakán húsz év alatt?

Rengeteg. Egyrészt, nem volt könnyű nálunk irodalomtudományt művelni, hiszen a Kádár-korszakban Magyarország el volt zárva a kurrens elméleti eredményektől. Szinte véletlen volt, mihez jutott hozzá az ember. A ’80-as évek vége felé ez a helyzet rohamosan változni kezdett. Ha mondhatok egy korszakhatárt, ami nem politikai határpont, azt Gadamer Igazság és módszer című könyvének magyar nyelvű megjelenése jelentette, 1984-ben. Nekem innentől datálható az újrakezdés; ettől kezdve folyamatosan volt lehetőség a tudományos látókör szélesítésére. Másrészt az egész magyar irodalomtörténet-írás korlátok közé volt szorítva; volt egy uralkodó diskurzus, amelyhez vagy alkalmazkodtunk, vagy kiírtuk magunkat az érvényes beszédmódból. Ez a két aspektus szoros kapcsolatban is állt egymással. Újra kellett gondolni az irodalomtörténet-írás egész koncepcióját, másfelől, az irodalomtörténetről való beszéd új módjának is ki kellett alakulnia. Mára olyan mértékben felhalmozódtak az új szemléletű szövegek, hogy az már minőségbe is átcsap. Az irodalomtörténész szakmában kialakult egy újfajta diskurzus, amelyet lényegében minden szakmabeli megért, és nagyon másként hangzik, mint a harminc-negyven évvel ezelőtti.

Idén jelent meg legújabb tanulmánykötete, Az újraszőtt háló – Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban (Ráció) címmel. Honnan jött az ötlet, hogy e témát kutassa?

A könyvben szereplő témák már régen foglalkoztatnak. Ám ha a cím felől közelítünk, ez megmutatja, hogy a kötet kapcsolódik ahhoz a bizonyos megújuláshoz, melyet fentebb említettem. Az irodalomtudomány ma már nem önállóságával tüntet; egy nagy kultúratudományos területnek az egyik része, s ezen belül helyezkedik el a számomra különösen kedves kulturális antropológia. Ezért is választottam ezt a címet, hiszen egy kultúrantropológustól, Clifford Geertztől ered. A koncepció lényege, hogy az ember kulturális jelrendszerei révén maga alkotja meg a világot, amelyben él, az újszerű kihívások azonban folyvást megbomlással fenyegetik ezt az értelmes univerzumot. Az értelmes alakzatok érvényvesztése és az értelem újraalkotása szakadatlan folyamat, amelyben az irodalomnak központi szerepe van; az irodalom azért lehet az újabb értelmes alakzatok kísérleti terepe, mert szövegeit nagyfokú szabadság jellemzi – nem köti őket a referencia; ez az antropológiai jelentősége annak, amit Arisztotelész a költészetről mondott – hogy tudniillik nem arról szól, ami történt, hanem arról, ami történhetett volna.

Mit gondol az irodalomtörténet jelenlegi helyzetéről?

Bár van némi rálátásom a korábbi és későbbi korszakokra is, csak a saját területemről nyilatkozhatok. A legkedvezőbb fejlemény számomra, hogy megjelent egy olyan nemzedék, amely már teljesen szuverén módon gondolkodik. Mentes azoktól a régi rossz beidegződésektől, amelyeket a mi nemzedékünk még magában hordoz. Magam is sokat tanulok képviselőitől. Hogy egy példát mondjak, Milbacher Róbertet – aki ugyan nem tartozik a legfiatalabbak közé, de már ezt a friss, új szemléletet képviseli – új lehetőségekre irányította rá a figyelmemet, amikor a 19. századi népiesség kapcsán a karneváli kultúra (Mihail Bahtyintól származó) szempontját érvényesítette. Eszerint olyan kulturális jelenségről van szó, amely felforgatja a hivatalos kultúra fennkölt értékrendjét. Milbacher arra mutatott rá, hogy a 19. század közepének népiességében jellegzetes változatot képvisel az ilyen karneváli, alulnézetből szemlélődő, a magas irodalmat leleplező szövegtípus (pl. Petőfitől A helység kalapácsa vagy Arany Jánostól A nagyidai cigányok). Magam ugyan kissé máshogy látom ezt a jelenségegyüttest, mint ő, de felvetése nélkül aligha jutottam volna arra a következtetésre, hogy a népköltészet és a magas irodalom között különböző – ellentétes irányú – akkulturációs stratégiák érvényesülnek a korszakban.

Számos díjat nyert már. Hogyan éli meg e sikereket?

Nyilván örülök nekik. A leginkább azoknak a díjaknak tudok örülni, amelyek a szakma elismerését jelentik, például a Martinkó András-díj. Ezt a 19. század magyar irodalmának kutatói kapják, az év legjobb ilyen témájú tanulmányáért. S bár így viszonylag szűk kört érint, máig nagyon büszke vagyok rá. De szakmai jellegű az Alföld folyóirat nívódíja is; a legrangosabb elismerést a szakmai javaslat alapján odaítélt Charles Simonyi-ösztöndíj volt (amely neve ellenére valójában kitüntetés). A díjaknak sajátos üzenetük van számomra. Ha fentebb arról beszéltem, hogy mára kialakult az irodalomtörténet-írás egyfajta új diskurzusrendje, ennek bizonyos hátrányai is vannak – aki nem ezen a nyelven beszél, könnyen az érvényes tudás területének peremére szorulhat. Ami engem illet – nem is annyira generációs, mint inkább alkati okokból – nem érzem teljesen magaménak a ma uralkodó diskurzust, s ez nem könnyíti meg az ember életét. Azt ugyan sohasem éreztem, hogy emiatt elszigetelődtem volna, de olykor érzek némi idegenkedést szemlélet- és beszédmódommal szemben. Az elismerések megerősítenek abban, hogy érdemes némileg különúton járni.

Akkor mégsem olyan elszigetelt.

Nem, csak könnyebb lenne az uralkodó diskurzusrend hullámait meglovagolni. Ám ez a lehetőség soha nem vonzott igazán. Korábban is, ma is jobban kedvelem az ellen-beszéd műfaját.

Konferenciaszereplések tekintetében is termékeny.

Már szinte főállású konferencia-előadónak mondhatom magam. A magyar tudományos életet pályázati kényszer jellemzi, s ebbe a konferenciaszervezés és -szereplés is beletartozik. Aki azt akarja, hogy számon tartsák, pörögnie kell a konferencia-gépezetben. Ennek azonban megvan a felületessé válás veszélye; nem igaz, hogy minden tudósnak minden alkalommal érdemi mondanivalója van a megadott témákban. Számolok azzal, hogy kifogyok az ötletekből, s ha nincs érdemi mondandóm egy konferenciatéma kapcsán, nem szabad elvállalni. Nem szabad engedni, hogy az embert bedarálja a (konferencia-)gépezet. Ez a tudománynak sem használ. Remélem, még nem estem ebbe a hibába. Mindenesetre, hogy legutóbbi-legközelebbi konferencia-szerepléseim sokszínűségét érzékeltessem: egy éve Krakkóban Mohács 19. századi emlékezetéről beszéltem, Ausztriában a regionális irodalom kapcsán Mikszáth palócairól, tavasszal Egerben Gárdonyi és Bródy emberfelfogásáról, egy másik alkalommal Erdélyi János romantika-fogalmáról, megint máshol az Arany-filológia bizonyos kérdéseiről, nyáron a történelem működésmódjáról Kemény Zsigmond regényeiben. Rövidesen egy német nyelvű történészkonferencián a „labanc hazafiak”-ról… Néha azt sem tudom, hol áll a fejem.

Vendégtanár volt Kolozsváron, Bécsben és Berlinben is, illetve lektorként dolgozott Jyväskyläban, Finnországban. Mesélne az ott szerzett tapasztalatokról, élményekről?

Három évig lektorként magyar nyelvet és kultúrát tanítottam Finnországban. A legjobb emlékem ebből az időszakból, hogy részt vehettem az ottani hungarológia szak megtervezésében és elindításában. Kolozsváron csak egy összevont kurzust tartottam, de örömmel gondolok vissza rá; az ott tapasztalt lelkesedést nehéz lenne összehasonlítani az itthonival. Bécsben és Berlinben tanítani nagyon különböző élmény volt. A bécsi magyar szak elsősorban a burgenlandi magyar nyelvű iskolák számára képez tanárokat, s a motiváció és a műveltségi háttér nem mondható erőteljesnek. Mindig éreztem némi ellenállást is. Ezzel szemben a berlini hallgatók szárnyakat adtak az embernek, rajongtak például Kölcseyért; sokan eljártak a kurzusokra, önként vállaltak írásos beszámolókat, hogy tudásukat szilárdabbá tegyék.

Mennyire jártas a kortárs fiatal lírában? Kiket olvas?

Most megfogott, hiszen a kortárs irodalomban nem vagyok tájékozott. Fiatal koromban sok kortárs kötetről írtam recenziót Tar Sándortól Tandori Dezsőig; ma viszont már annyira leköti időmet saját kutatási területem, hogy az már-már szakbarbárságra kényszerít. Háy Jánost és Térey Jánost viszont olvasom/látom (ti. színházban), és kedvelem. Persze elvitathatatlan, hogy nemzedéki okok is közrejátszanak a „lemaradás”-ban – még egy Horváth János számára is létezett egy generációs határ, amit nem tudott átlépni.

Egyetemista korában írt verseket, novellákat?

Korábban igen, gimnazista koromban.

Publikálták őket?

Nem. Egyszer elküldtem egy elbeszélésemet a Mozgó Világ folyóiratnak, de Alexa Károly visszaadta, mondván, várjunk még vele, biztos lesz jobb is. Szerintem nem volt rossz – de annyira jó sem, hogy érdemes lett volna komolyan foglalkozni az írással.

Jelenleg min dolgozik?

Rengeteg mindenen. A kötelező penzumokat leszámítva két nagy munkában vagyok benne. Az egyik az Arany János kritikai kiadás. Az a megtiszteltetés ért tíz évvel ezelőtt, hogy rám bízták Arany utolsó, 1860-tól haláláig tartó korszakának kisebb költeményeit. Arany kisebb költeményeinek van ugyan kritikai kiadása, ám Voinovich Géza, a kötet készítője, finoman szólván amatőr munkát végzett hatvan évvel ezelőtt, e kiadás textológiailag csak annyiban ér valamit, amennyiben számos adata forrásértékű. Szép munka ez, de időigényes. A másik egy régi, nagy tervem, melyről még félve beszélek. A munka az irodalom antropológiai megközelítéséből indul ki, s a 19. századi magyar irodalom bizonyos szövegeit egy ilyen módszer alapján köti össze egymással. Igencsak távoli szövegekről van szó, pl. Arany Jánostól a Buda halála, illetve Mikszáth Kálmántól a Szent Péter esernyője. Gondolom, a tisztelt olvasó nehezen tudja elképzelni, mi közük lehet ezeknek egymáshoz. Nyáron az elméleti bevezetővel készültem el, de már szövegelemzéseket is publikáltam, amelyek ennek a tervezett könyvnek az előmunkálatai.

Már a digitális kultúra velejárója a Facebook. Több kollégája is regisztrált felhasználó itt, ám Tanár Úr mégsem tartozik közéjük. Miért nem?

Amennyire sokat köszönhetünk a digitális technikának – hiszen a szakmánk is teljesen átalakult –, annyira komoly hátrányai is vannak. Belegyalogol az ember intimszférájába, s ez engem borzasztóan frusztrál. Rengetegen megkerestek azzal a kérdéssel, miért nem regisztráltam a közösségi portálra. A válaszom mindig az volt, hogy bármikor elérnek, és szívesen elfogadom az invitálásokat. De más oka is van, hogy korlátok közt igyekszem tartani az Internet behatolását az életembe. Herder 1795-ben, ha jól emlékszem, az információk túlburjánzásáról beszélt. Ismétlem, már 1795-ben. A rongypapír feltalálása miatt olcsóbb lett az újság, s tömeges elterjedéséhez vezetett. Herder azt mondta, hogy nem lehet követni ekkora mennyiségű információtömeget, az ember belebolondul. Az internet világában döbbenetesen sok az információ, így még akkor sem volna esélyem a feldolgozására, ha reggeltől estig a gép előtt ülnék. Az idő fogy, s van még egy-két feladat, amit el szeretnék végezni…

Balogh Péter

Kommentek elrejtése, megjelenítése