A Nyugat elismert parasztja

Szilágyi Zsófiával, a regényszerű Móricz-monográfia szerzőjével beszélgettünk többek között az író kortárs „rokonairól”, elfeledett és túlértékelt regényeiről, drámáiról, nőügyeiről és a határon túli recepcióról.

Szilágyi Zsófia (Fotó: Szabó Tibor Benjámin)

Két Móricz van számodra: az unalmas író a budapesti magyarórákon és az izgalmas, akivel gyerekként az alföldi, hosszú nyári szünetekben ismerkedtél meg. Különösen Forr a bor című regénye volt rád nagy hatással. Miért kedvelted annyira éppen ezt a művet, és mi volt az, ami kimondottan untatott gyerekként, fiatal felnőttként?

Az iskolákban akkoriban a Hét krajcár és a Légy jó mindhalálig képezte együttesen azt a kaput, amelyen keresztül Móriczhoz el lehetett jutni. Nem vagyok rá büszke, mégis így van: ha nincs a Forr a bor, nem biztos, hogy tizenéves koromban megfog magának Móricz. Érdekes, hogy épp egy olyan regény ragadott meg ennyire, amely túlírt, számos hibája van – de ezt csak most látom így, a végtelennek tűnő kisújszállási nyarakon a hosszúsága volt az egyik legfőbb erénye. Középiskoláról szól, érettségi botrányról, erotikusan túlfűtött franciaórákról – ez mind nagyon izgalmas volt az 1980-as évek végén (is). Persze, azért nem vetettem rá magam azonnal más Móricz-szövegekre: gimnazista koromban a Nyugat első nemzedéke elbűvölt ugyan, de Tóth Árpádot szerettem meg Kosztolányit, nem Móriczot.

Nem véletlenül kérdezem, hiszen a monográfia és az azt megelőző, A továbbélő Móricz című tanulmánykötet megírásában személyes indíttatás is vezérelt. Dédnagymamádnak, Kálmán Bellának udvarolt az író, vers is maradt fönn róla. Mit árulsz el még erről?

Aligha derül ki már több Kálmán Belláról, mint amennyit megírtam – nekem az ő története, Móricz állítólagos vonzódása hozzá inkább kísérlet volt arra, hogy megmutassam, mennyire kutathatóak egyáltalán az ilyen kicsi szerelmek, amelyeknek alig maradt írásos nyoma. A megközelítés pedig aligha lehetett másmilyen, mint ironikus, hiszen nagyon keveset tudunk erről a történetről, ráadásul nagyon élesen elválik egymástól a családom emlékezetében hagyományozódó Móricz-kép és a hivatalosan rögzített.

Nagymamád mit mesélt az íróról, ennek fényében hogyan változott a Móricz-olvasatod?

Az anyai nagymamám nem találkozott Móriczcal sosem, neki csak a saját anyósáról, vagyis Kálmán Belláról voltak (nem kimondottan szép) emlékei. A legszebb sztori az volt talán, ezt is nagymamától hallottam, hogy dédnagymama kiment a kisújszállási Móricz-szobor avatására. Öreg volt már, nyolcvan fölött, úgyhogy vitt kisszéket is magával – és azon ült még akkor is, amikor az esemény véget ért, és mindenki hazament. Ő csak nézte, nézte a szobrot – ha igaz ez a történet, akkor lehetséges, hogy nem olyan egyszerű volt a képlet, hogy Móricz ostromolt, Bella pedig elutasított…

Nemcsak az életművet, hanem Móricz személyiségét is a monográfia tárgyának tekinted, az életmű és életrajz kölcsönösen oda-vissza olvassák egymást. Mi okozta a legtöbb fejtörést az életműben, illetve az életrajzban?

Legnehezebben talán a Rózsa Sándor-regények vizsgálatához fogtam hozzá – végül a krimi, a ponyvairodalom lett az a keret, amely segített az elhelyezésükben és az olvasásukban. Az életrajzban pedig számos kényes pont van, az 1924-25-ös házassági válság, vagy Móricz és Litkei Erzsébet, azaz Csibe kapcsolata mindenképp ilyen. Módszertanilag az is nehézséget jelentett, hogy általában anyagbőséggel kellett megküzdeni, annyi forrás (levél, napló, visszaemlékezés) maradt ránk. Amelyeket, persze, kritikával kell kezelnünk időnként – és ezen a ponton a nehézségeket akár izgalmas feladatnak is át lehet nevezni.

Móricz naplói, feljegyzései, a levelezés nagyon érdekes része ennek az anyagnak. Az író tulajdonképpen akkor is írt, amikor éppen nem… Milyen koncepció alapján rendszereztél?

Alapvetően a könyvnek volt koncepciója, vagyis azt kellett eldöntenem, hogy, teszem fel, külön fejezetben vizsgálom meg Móricz színházi működését, vagy azt, hogy a Rokonok című regény kapcsán Móricznak a saját rokonságához való viszonya is érdekel. És a problémákhoz kerestem aztán anyagot – de általánosságban igyekeztem odafigyelni a korabeli sajtóra, a kéziratos hagyatékra, különösen a meg nem valósított tervekre, a félbehagyott művekre, utóbbiakból ugyanis sok minden kiderül arról, milyen írói döntéshelyzetekbe került bele Móricz. És, persze, olyan is volt, hogy a véletlenül megtalált „anyag” adta az ötletet: ilyen volt az a kiadói reklámfüzet, amely Móricz lapkivágatai (vagyis az általa fontosnak tartott, újságokból kivágott cikkek) között maradt meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában, és amelyből kiindulva az Úri murit néhány, mára teljesen elfelejtett, a korban népszerű regénnyel összevetve olvastam újra.

Egyes kritikák szerint a monográfiád annyira olvasmányos, hogy regénynek is beillik. Tudatosan közelítettél a regényhez, szándékosan feszegetted a műfaji határokat?

A könyvem egyik célja a monográfia mai lehetőségeinek átgondolása volt – úgy láttam, eltérő időkből és korszakokból származó mintákat tanulmányozva, hogy minden monográfia mögött van valamilyen szépirodalmi minta. Az enyém leginkább a novellaciklus volt (de az a fajta, ahol az egyes novellák közt olyan erős a kapcsolódás, hogy az egész akár regényként is olvasható), hiszen arra törekedtem, hogy minden fejezet önállóan is olvasható legyen, de a könyv maga valami többet is kiadjon, és mindig legyen olyan felvetés, gondolat, amely átlendíti az olvasót egyik fejezettől a másikhoz.

Melyik Móriczcal foglalkozó kutatás volt számodra a leginspirálóbb?

Az utóbbi időszakban sok fontos újraértelmezés született Móriczról – egyet nem is lenne könnyű kiválasztani. Ezért inkább mondok egy régit: Kosztolányinak a Barbárokról szóló kritikáját nem szűnök meg ámulattal olvasni.

A határon túli magyar irodalomtörténet kicsit más fényben világítja meg az író életművét, életútját. Kántor Lajos például Móricz személyiségfejlődését emeli ki tanulmánykötetében, a vajdasági Bori Imre pedig az Erdély-trilógia kapcsán Néró és Báthory Gábor figuráját hozza összefüggésbe. Miért más, árnyaltabb a határon túli Móricz-recepció?

Az okok megtalálásáért valószínűleg kicsit távolabbra kell kerülnünk a Kádár-korszak irodalomtudományától, hogy lássuk, a centrumtól messze miért és hogyan lehetett önállóbban, bátrabban kérdéseket feltenni. Mindenesetre ezek valóban inspiratív munkák ma is, amelyek nem ismételgetik a két magyarországi monográfia megállapításait – viszont ki is záródtak a Móriczról folyó diskurzusból, méltatlanul ritkán hivatkoznak rájuk, ezt igyekeztem kicsit ellensúlyozni.

Érdekes az is, ahogyan a kortárs írók műveiben visszaköszön Móricz, például Grecsó Krisztián Isten hozott és Nádas PéterPárhuzamos történetek című művében. A kortárs írók közül kit gondolsz a legizgalmasabb Móricz-rokonnak?

Erre a kérdésre két nappal ezelőtt talán más választ adtam volna, hiszen akkor még képes lettem volna higgadtan, irodalomtörténészhez illően mérlegelni, kit is válasszak ki a számos lehetséges közül. Most nem mondhatok mást: számomra a legizgalmasabb, egyben legfájdalmasabb Móricznak és Borbély Szilárd Nincstelenekjének összekapcsolódása. Nem a szegénység mint téma, nem is Szatmár mint helyszín köti össze a két szerzőt, hanem egy sokkal mélyebb, rejtettebb rokonság, amely a kiközösítés, az idegenség, az identitáskeresés mentén rajzolódik ki. Van egy félbehagyott tanulmányom erről a kérdésről: félretettem, azt hittem, megírom majd később. De nem tudom, lesz-e erőm valaha a befejezéséhez: most, Szilárd halálának fájdalmával még biztosan nincs.

A kolozsvári bemutatódon azt mondtad: Az Isten háta mögött és a Míg új a szerelem a legjelentősebb Móricz-művek. Miért?

Talán (remélem), nem azt mondtam, hogy ezek a legjelentősebbek, hanem azt, hogy ezek körül volt tapasztalható a legnagyobb értelmezői érdeklődés az utóbbi időben. De a Míg új a szerelem, például, nem vált ki egyöntetű lelkesedést a mai elemzőkből sem. Ettől függetlenül az egyik legkülönösebb, kísérletező, ha nagyon akarjuk, akár posztmodern sajátosságokat is felmutatni képes regény. Ugyanakkor az Árvalányokról vagy a Rab oroszlánról szintén izgalmas elemzések születnek mostanában – szerencsére ez sokközpontú életmű, és van bőven választék, ha jelentős műveket szeretnénk találni, hiszen Móricz rendkívül termékeny szerző volt.

Egyenetlen az író életműve, de ez nem meglepő, hiszen sokszor kötelességből írt, hogy el tudja tartani, ahogy ő fogalmaz: a „negyven éhes szájat”. „,Megemésztett hulladékokból” is írt új műveket. Mely regényeit nem tartod annyira jelentősnek a mai olvasó számára?

Senkit sem szeretnék lebeszélni semelyik Móricz-regény olvasásáról: a normális (értsd: nem feladatot teljesítő) olvasó úgyis félbehagyja a számára érdektelen művek olvasását, vagyis a jó tanácsaim nélkül is elboldogul. A szakmabelinek pedig a nem olyan jó (akármit is jelentsem ez) művek is jelenthetnek izgalmas szakmai feladatot: az idézett önostorozás, például, a Betyár című regényre vonatkozik, amely egyrészt önmaga paródiájának tűnik sokszor, másrészt a kivándorlás a legkevésbé sem elavultnak nevezhető témáját mutatja fel.

A naplóiban gyakran kísérletezik a nyelvvel, és itt jelenik meg legerőteljesebben a testiség bemutatása. Hogyan értékeled Móricz ilyen irányú kísérleteit?

A kísérletezés, a testről folytatott beszéd egyre inkább a naplókba szorult – de a nyilvánosságnak szánt műveiben is központi kérdés volt a testiség. Gondoljunk Az Isten háta mögött Veresnéjére, vagy a Rab oroszlán öregedéssel szembenéző Vágrándy Alajosára, hogy két, időben egymástól távoli példát mondjak. A naplókban viszont még erősebben érezhetjük azt, a nyíltsága miatt, hogy Móricz hozzánk, vagy, másképpen: a mai irodalomhoz beszél.

Állandóan feljegyzéseket készített a leglehetetlenebb helyzetekben, mosdóban, sötét moziban, utcán, Jankával való veszekedések közben. Mesélnél ezekről az írói kísérletekről?

A jegyzetelés-mánia az egész életét végigkísérte, mégis, volt egy külön kiemelendő időszak, az első világháború ideje, amikor rendkívül sokat jegyzetelt (firkált, ahogy a felesége mondta), ezekből a papírokból lettek a teljességgel máig sem belátható terjedelmű és jelentőségű, kéziratos, de könyvként beköttetett Tükör-kötetek. Részleteket ismerünk, Cséve Anna munkájának köszönhetően, ebből a sokszor nehezen kiolvasható, az utókor számára nem is mindig értelmezhető, részleteiben viszont mellbevágó és lebilincselően mainak tűnő vállalkozásból. Móricz akkoriban az élet folyamatos és alakítatlan rögzítését tűzte ki célul, ez már önmagában is érdekes – de a Tükör-kötetekről kialakult képünk még minden bizonnyal alakulni fog a jövőben.

Az írógéppel fura viszonya volt, minden kedvesének írógépet ajándékozott, de csak Csibe vette komolyan, hogy feljegyzéseket is készítsen vele. Foglalkozik-e ezzel a monográfia?

Be kell vallanom, még egy ilyen terjedelmű (784 oldalas) munkában is rengeteg olyan pont van, ahol meg tudnám mutatni: lezártam egy utat, amelyen még vígan és hosszasan lehetett volna bandukolni. Ilyen ez a kérdés is, amelyet említesz: én csak szóbahozom azt, ahogy korábban Hamar Péter is tette Móricz Zsigmond utolsó szerelme című munkájában, hogy érdemes lenne alaposabban összevetni az Árvácska című regényt a „nyersanyaggal”. Azt gondolom, világosan látszana egy ilyen összeolvasásból, mennyire nem elég a nagy íróvá váláshoz az, ha valaki jó témákat „kap”. A nyelvvel, az alakokkal kell bánni, felépíteni egy világot, kitalálni az elbeszélésmódot, rátalálni irodalmi mintákra, és így tovább. Csibe élményeket osztott meg, Móricz pedig nagy prózaíró volt, ennyi a különbség.

Móriczot nem minden nyugatos kollégája kedvelte, Kosztolányival, Babitscsal kifejezetten konfliktusos volt a viszonya. Kosztolányiné ráragasztja a Nyugat parasztja jelzőt. Mégis kollegialitás jellemzi az akkori írótársadalmat: Kosztolányi elismerősen ír a Barbárokról, igaz, hogy csak a címadó novelláról, Móricz pedig szakszerű költőnek nevezi őt. Ilyesmi ma elképzelhetetlen. Mi lehetett ennek a titka, mit tanulhatnának tőlük a mai írók?

Kosztolányi Barbárok-kritikáját már emlegettem egyszer ebben a beszélgetésben is, a könyvben is hosszan beszélek róla, mert valóban szép példája a szakmai szolidaritásnak. Akkor sem szeretett mindenki mindenkit, sőt. De, például, elismerték egymás műveit, félretették az irigységet, ha kiemelkedő alkotással találkoztak, és megvédték egymást a külső támadásokkal szemben, mert mindvégig tudatában voltak annak, hogy egy csapatban játszanak. Beszélni szoktam erről a titokról íróbarátaimnak is, érdeklődve hallgatják, de, sajnos, nagyon messze vagyunk attól, így, együtt, mindannyian, hogy ezt a mentalitást tettekké fordítsuk át.

Móricz Budapest-regényei az életmű egyik legizgalmasabb részét képezik. A vidékről Budapestre felkerült hősök, vidék és Budapest viszonya akár kortárs nagyregény témája is lehetne. Mit gondolhatunk ezekből a művekből tovább?

Móricz akkor tudta Budapestet megírni (sokáig nem tudott a fővárossal mit kezdeni), amikor rájött, hogy Budapest=vidék (ez az ő képlete). Hogy nem a nagyvárosi tapasztalatot kell feltétlenül megrajzolni, hanem a város elkülönülő, kisvárosias, külvárosi részeit, a Budapestre kerülő ember kaleidoszkópszerű városképét. Hogy mi gondolható ezekből a művekből tovább? Én már annak is örülnék, ha sokan olvasnák el a Házasságtörést, A fecskék fészket raknakot vagy a Rab oroszlánt.

Szilágyi Zsófia egy korábbi könyvében kortárs szerzők Móricz-olvasatait kutatta

A drámaíró Móricz okozta neked a legtöbb fejtörést. Miért kell ma átírni darabjait a színpadra állítás előtt, és miért lehetett a maga korában sikeres színházi író?

A siker leginkább három darabra korlátozódott (Sári bíró, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Légy jó mindhalálig), és, bár ezek semmiképp sem elhanyagolható sikerek – én leginkább a korabeli színházi elvárásokkal folytatott küzdelmét, a megfelelés-vágyát kívántam megmutatni, meg a színházi siker összetettségét. A mai színháznak egy régi szerző átértelmezésére számos eszköze van, nemcsak a darabok átírása, bár kétségtelenül Móricz erre is rászorul néha – de a saját regényeinek színpadi változatainál sokszor olyan kompromisszumokat kötött, amelyektől egy újradramatizálás megmentheti. Nehezen tudom elképzelni, például, hogy egy mai színház a Móricz által darabbá írt, happy enddel záruló Rokonokat tűzze műsorára.

A Légy jó mindhaláligot az író nem szánta iskolai olvasmánynak, a lányai elől elrejtette a kéziratot. Mégis tanítják az iskolában. Mivel indokolható ez, miért nem helyettesítik másik regénnyel?

Ezt igen messzire vezető kérdés, fogalmam sincs, miért betonozódnak be egyes kötelező olvasmányok, köztük a Légy jó mindhalálig is – illetve fogalmam van, de a megoldás, vagyis a kötelező olvasmányok listájának újraírása közelébe sosem kerültem. A Légy jó mindhalálig szerintem remek regény (bár vannak, akik ezt is vitatják), de hogy egy 13 éves gyereket nehezen juttat az olvasás öröméhez, és, ráadásul, elveszi a kedvét Móricztól, ebben biztos vagyok. Bár elég egyszerű képletnek tűnik, hogy attól, hogy gyerekek szerepelnek benne, még nem lesz egy mű gyerekregény, úgy látszik, mégsem az.

Szerinted melyik műve szerettetné meg az írót egy kisiskolással? És egy tizenévessel?

Erre a kérdésre, mivel többször nekemszegezték már, illene valamilyen gyors választ készenlétben tartanom… Móriczot szerintem sokan megszeretjük, még kisiskolás korunk előtt, a verses meséinek köszönhetően – viszont az Iciri-picirit vagy a Volt egy török, Mehemedet aztán nem kapcsoljuk hozzá ahhoz az íróhoz, aki a Hét krajcárt meg a Tragédiát írta. De van Móricznak szerethető gyerekregénye is (Pipacsok a tengeren), egy sor fiatalok számára is olvasható novellája, meg olyan remek kisregénye (hogy most egy eddig nem emlegetettet hozzak szóba), mint a Galamb papné.

Lesz-e folytatása a Móricz-kutatásnak, dolgozol-e most vele kapcsolatos könyvön?

A könyv lezárása után azt gondoltam, jó ideig nem szeretnék írni Móriczról – már csak azért sem, mert jelenleg a Kosztolányi-kutatócsoportban dolgozom, és Kosztolányi korai novellisztikájával foglalkozom. Aztán mégis úgy alakult, számomra is váratlanul, hogy amikor felkértek, adjak egy írást a „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban című tanulmánykötetbe, megint elkezdtem Móriczot (is) olvasni – azt vizsgáltam, a kiközösítés milyen módon jelenik meg 20. századi magyar iskolaregényekben. A címet („Mintha ő is zsidó volna”) is Móricztól, a többször emlegetett Forr a borból vettem. Új könyvtervem nincs még, nem is tudom, akarok-e könyvet írni Móriczról valaha – de mintha az ő szemével látnám a XX. század általam annyira izgalmasnak gondolt első évtizedeit, és ez aligha fog a közeljövőben megváltozni.

Varga Melinda