A kasztrációtól félő férfi tudósok

Dr. Bódi Katalin irodalomtörténésszel, A Vörös Postakocsi debreceni szerkesztőjével beszélgettünk képzőművészetről, online és nyomtatott folyóiratokról, felvilágosodásról, feminizmusról, kasztrációról, hallgatókról és családról.

Bódi Katalin jegyzetel egy debreceni Szakkolégiumi Dispután (Forrás: Facebook)

2011 óta a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa vagy. Számos alkalommal halhattunk irodalomelmélet- és történet mellett képzőművészetről előadni, olvashattuk publikációidat a témában, például a Fekvő testek a késő reneszánszban című tanulmányodat a Studia Litterariában, amelynek szerkesztője vagy. Mi vonzott irodalomtudósként a képzőművészet felé?

Ez egy kicsi korszakváltás is volt a kutatásaimban, mondjuk így, mert amikor megjelent a doktori disszertációm a levélregényekről, akkor próbálkoztam a folytatással, és egy kicsit zsákutcába jutottam, merthogy elfogytak azok az anyagok, amiken gyakorolhattam volna, vagy folytathattam volna lendülettel ezt a kutatást. Igazából akkor jöttem rá, hogy nem feltétlenül maga ez a műfaj érdekel, hanem az egész kornak, az egész felvilágosodásnak az emberképe, az, hogy hogyan gondolkodik az ember önmagáról a 18. században, ami mégiscsak a modernitásunknak az eredője. Igazából akkor kezdtem el felfigyelni arra, hogy a szövegek irányában van valamiféle illusztrációjellege a képzőművészeti alkotásoknak, ami más perspektívából segít megérteni az emberről való gondolkodást. Például megmutatják akár a kultúránknak azt a sajátosságát, amit a zsidó-keresztény és az antik kultúra hagyományának kettősségével tudunk megjelölni. Ugyanakkor az eltérések is izgalmassá váltak számomra, hogy miben saját például a képzőművészeteknek az emberképe. Mindemellett, nyilván, ami nagyon izgalmasan mutatkozott meg ebben, azt kezdtem el érzékelni, hogy a 18. századra a képzőművészeti alkotásoknak a témaválasztása radikálisan redukálódik a nőknek a megmutatására, a nőknek, mondjuk így, az eltárgyiasulására, míg a férfiábrázolások sokkal inkább lecsökkennek, már a reneszánszban is érzékelhetően elsősorban inkább csak Krisztus alakjára koncentrálnak, és mondjuk így, hogy a nők mutatnak valamiféle hegemóniát az ábrázoltságban, ugyanakkor ők maguk némák maradnak az írásokban.

Itt a férfitekintetről van szó, gondolom.

Így van, itt a férfitekintetről is szó lehet. És ez valahol persze összekapcsolódik a levélregényekkel is, még akkor is, ha ott nagyon sok esetben férfi a levélregények szerzője, megszólalója, ugyanakkor benne valamiféle femininitás mutatkozik meg érdekes módon.

A Független Képzőművészeti Tanszék az Irodalomtudományi Intézet szervezeti kereteit igénybe véve tömbösített képzőművészeti kurzust és workshopot szervezett március 7-8-án. Milyen érdekességekkel találkozhattunk itt?

A félév elején keresett meg a Független Képzőművészeti Tanszék, mert több felsőoktatási intézményben tartottak már, illetve terveztek tartani kurzust. Nagyon izgalmas kezdeményezést vállaltak fel, ha jól tudom, Szegeden és Kolozsváron már megtartották előző félévekben ezt a rendezvényt. Az is látható ebben a kezdeményezésben, hogy nincs elég szó a felsőoktatásban a képzőművészetekről, és egyáltalán értelmiségi körökben is van egyfajta fenntartásunk vagy félelmünk a kortárs képzőművészetről való gondolkodásban. Nincsen hozzá módszerünk, nincsenek szavaink, hogy értelmezni tudjuk ezeket az alkotásokat, meg kell tanulnunk a látásmódot és az értésmódot, hiszen nem adott ez a képesség. Talán az egész kultúratudománynak itt van a tétje, hogy megtanít értelmezni, megtanít találkozni az idegenséggel, megtanít saját magunkat is felismerni ebben az idegenségben. Azt hiszem, hogy részben valami ismeretlen vár ránk, ha kortárs képzőművészetről fogunk beszélni, ebben a témában Menesi Attila és Molnár Ráhel Anna tart majd előadást. Mélyi József előadásában egy másik nagyon aktuális kérdésről, az emlékműállítás 20–21. századi trendjeiről lesz szó, vagyis részben arról, amiről akár György Péternél is olvashatunk: mit is lehet manapság kezdeni az emlékezettel, a kulturális emlékezettel, a nemzeti emlékezettel, az emlékmű kultúrája hová is alakult a 21. században. Ennek mostanában kifejezetten aktuálpolitikai kapcsolódásai vannak, amiről szükségképpen szót kell ejteni, ám éppen ez az, ami szerintem sokak számára idegen, hogy erről tudjunk valamiféleképpen gondolkodni. A szombati nap hasonlóképpen felforgatónak ígérkezett, Pál Rebeka képzőművész tartott workshopot Miért kellene félni egy kalaptól? címmel. Ha a mostani hallgatók közül valaki a pedagógus-pályát választja (még ez is megtörténhet), akkor szerintem nagyon fontos, hogy megtanuljon bánni saját magával, saját testével, hangjával, ki merjen állni más emberek elé, vagy együtt tudjon dolgozni ismeretlen emberekkel.

Értem. De mégiscsak furcsállom, hogy nem tudunk hozzászólni a képzőművészethez, amikor a vizuális kultúra a 90-es évekre már bejáratott tudomány. Le vagyunk egy kicsit maradva?

Részben igen, részben persze zajlik a felzárkózás, és ez például abban is látszik, hogy akár az ELTÉ-n, vagy itt, Debrecenben az irodalomtudományi intézetek ma már a nevükben is ott viselik azt, hogy kultúratudomány. Ilyen vonatkozásban a kultúra szemléletének mediális kiterjesztéséről van szó, ami a figyelmet nemcsak az írott szövegekre, hanem a vizuális reprezentációra is fordítja, ugyanakkor ennek még nagy valószínűséggel hiányoznak szerintem akár a pedagógusképzésben is az elméleti és a gyakorlati alapjai. Holott nagyon sok kezdeményezés van, amibe bele lehetne kapaszkodni, akár itt Debrecenben ilyen szerencsés kapcsolatot mutat, mondjuk, a MODEM-mel való együttműködés, ahová a gyakornoki pozícióba be lehet lépni. Szoktunk vinni hallgatókat kiállításokra, vagy akár te is nagyon jól tudod, hogy mennyi kulturális rendezvénynek ad helyet a MODEM, de keresni kell még mindig ezeket az alkalmakat, hogy tényleg ne csak nagyon redukáltan, az irodalomra koncentrálva lépjünk be a kultúrába, mert a művészetek közösen szólnak az emberről.

Talán a Studia Litteraria is segítséget nyújthat abban, hogy jobban értsünk a képzőművészethez. A szóban forgó kiadvány mellett A Vörös Postakocsi rovatvezető szerkesztője is vagy 2007 óta. Hogyan állsz a munkához, milyen szerkesztői elveket vallasz?

Itt a konkrét munkám összekapcsolódik a legfontosabb és legmeghatározóbb hobbimmal és időtöltésemmel, nem nagy meglepetés: nagyon szeretek olvasni. Ráadásul így olyan szövegekkel is találkozom, amelyekhez egyébként nem biztos, hogy hozzáférnék. Nagyon korán elkezdtem odafigyelni arra, hogy az egyetemen megismert hallgatóimat kapacitáljam, ha látom bennük a tehetséget. A magyar szaknak nagy tétje, hogy a hallgatókkal a kritikai és a tudományos szövegek írását is gyakoroltassuk. Egészen lenyűgöző emberekkel találkoztam eddigi, rövid pályám során, akiket be tudtam léptetni ebbe az írói körbe, akár filmkritika, akár street art, akár a színház témájában meg tudtam őket szólaltatni. Kicsit gonosz szerkesztő is vagyok annyiban, hogy sokat dolgozom az írásokon, és nem szoktam teret adni a felületes szövegeknek.

A Vörös Postakocsi díjátadóján (Forrás: avorospostakocsi.hu)

Hogyan érintett benneteket az anyagi támogatás megvonása a nyomtatott lapnál? Miben különleges A Vörös Postakocsi az online piacon?

Amikor hét éve elindítottuk a folyóiratot, tisztában voltunk azzal, nem azért csináljuk, hogy megéljünk belőle. Hét évvel ezelőtt is nagyon nehezen lehetett hozzájutni támogatásokhoz. Vannak olyan nagy múltra visszatekintő folyóiratok, ahol akár több főállás is kapcsolódik a szerkesztőséghez, de ez sajnos nagyon ritka manapság. Nagyon sok ember vagy másodállásban, vagy hobbiból és az esetleges bevételekből végzi a lapszerkesztést. Nyomtatott lapszámot csinálni óriási küzdelem, s nemcsak azért, mert nagyon kevés bevétele van szerintem minden folyóiratnak az eladott lapszámokból. Igazából ez egy döntés volt, amikor megszűnt a nyomtatott verzió, hogy folytatjuk-e online, kevesebb költséggel.

A nyomtatott lapszám megszűnése azt jelentette, hogy most már nem kell törődni a problémáival, nem vagyunk szoros határidőkhöz kötve, nincs lapzárta. Felszabadulás, ugyanakkor azóta sokkal több szöveget közlünk, de jobban el tudjuk osztani. Évente önkormányzati támogatásból viszont mégis össze tudunk hozni egy best of számot, ez szerintem nagyon fontos a szerzőknek. Azt mondják, a mai fiatalok digitális bennszülöttek, de szerintem mindenki számára fontos egy nyomtatott lapszám kézbevehetősége. Persze a honlap látványvilágában is törekszünk szépségre, egyszerűségre.

A vidéki lapoknak megvan az a sajátos arculatuk, hogy próbálnak a saját régiójukhoz kötődni a szerzők megkeresésében, a saját programjaikat színre vinni, propagálni, az adott nagyvárosi kulturális jelenségeket kicsit menedzselni. Ez a regionalitás nálunk is megvan. Amikor az online-t elindítottuk, belépett a csapatunkba Borbély Szilárd. Az ő nevéhez és tevékenységéhez bizonyosan hozzákapcsolhattuk a pályakezdő szerzők támogatását, nagyon figyelt erre, ki tudta válogatni jó érzékkel a fiatalok jó szövegeit. Nagy bajban vagyunk, ez a veszteség persze sokkal egyetemesebb, de ki kell gondolnunk, hogy hogyan lehet ezt az űrt betölteni, ha lehet egyáltalán.

Talán abban egyedi még a lap, hogy vannak kritikasorozataink, esszésorozataink, melyek meglehetősen egyedi hangvételűek, kiemelném egyrészt a kritikai sokkezest, a másik nagyon érdekes rovat pedig a „talált tárgy”, vagyis az Objet Trouvé, ahol különböző területek, festészet, film, street art, kiállítás és így tovább egyfajta talált tárgyként illeszkedik az adott esszé gondolatmenetének ívébe.

Térjünk vissza a tudományhoz. 2010-ben publikáltad a Könny és tinta című munkád, amelyben a 18-19. század fordulóján megjelent magyar levélregényeket és heroidákat (hősleveleket) tanulmányozod. Várható-e a közeljövőben újabb monográfiád? Várhatók-e újdonságok Debrecenben a felvilágosodás irodalmát illetően?

Igen, mindenképpen, és nemcsak azért, mert az ember (lánya) publikációs kényszerben van kutatóként. Ahogy említettem a képzőművészet vonatkozásában is, kicsit véletlenszerűen is visz minket tovább a pályán a saját érdeklődésünk vagy épp a tanításból adódó tájékozódásunk. Már jó néhány éve folynak itt Debrecenben a textológiai csoport munkálatai Kazinczy Ferenc műveinek kritikai kiadása körül. Ebből nagyon sok kötet jelent már meg, például a Pályám emlékezete, a Fogságom naplója, fordításkötetek, drámakötetek. Ebben a sorozatban az én feladatom Kazinczy Ferenc folyóiratban megjelent tanulmányainak és cikkeinek sajtó alá rendezése. Ezen dolgozom  jelenleg, illetve ehhez kapcsolódóan, remélem, nem a nagyon távoli jövőben megjelenhet egy újabb monográfiám, amelynek részfejezetei már készülgetnek. Kazinczy Ferenc képzőművészeti eszményét tárgyalják, s úgy tűnik, hogy a Kazinczy-filológiában ez egyfajta hiánypótlás lehetne. Jelenleg csak töredékeiben van meg ez a nézőpont a Kazinczy-életműre, ráadásul Kazinczy maga sem koncipiálta képzőművészeti elveit egy nagyobb szabású munka keretében. Ezek szétszórva jelentek meg akár a Pályám emlékezetében, levelezésében, illetve az említett tanulmányokban és folyóiratcikkekben. Reményeim szerint meg lehet fogalmazni egy kidolgozottabb és nagyobb perspektívájú elgondolást arról, hogy miként is viszonyult Kazinczy a neoklasszicizmushoz és ennek a művészeteszménynek milyen jelenségei vannak a Kazinczy-életműben, például a recenzióiban vagy, ami nagyon érdekes kérdés, az ízlésújítási törekvéseiben. Ez most számomra egyszerre közeli s távoli cél.

A Komparatisztikai Műhely keretében május 21-én a Francia Tanszék oktatója, Dr. Tegyey Gabriella ad elő Női identitás – poétikai identitás: francia írónők a 19-20. század fordulóján címmel, te moderálsz. Kutatási területeidhez tartozik a nemi szerepek és a nőábrázolás a magyar és a francia irodalomban. Mégis, magyar szakon, illetve talán az egész magyar tudományos életben mintha kevés szó esne dzsendertudományról, feminista kultúrakritikáról. Mit gondolsz erről?

Nagyon sajnálatos, hogy így van, de nagyon sok fontos kezdeményezéssel vethetünk már számot, sőt, talán ennek már van valamiféle története is, pl. az ELTE-n ott van Menyhért Anna, aki fokozott figyelmet szentel a dzsendertudományoknak az irodalomtudományokban való jelenlétére, és egyáltalán arra a problémára, hogy a magyar irodalomtörténet hangsúlyozottan a férfiak irodalomtörténete. Nálunk Debrecenben itt van Séllei Nóra, aki az angol tanszék professzoraként foglalkozik ezzel a kérdéssel – szerencsések az angol szakosok, hogy őt hallgathatják. A dzsendertudománynak az eredője mégiscsak az angol nyelvű tudományosság, és Nóra, mint az angol filológia egyik jeles ismerője, nagyon izgalmasan tudja ezt játékba hozni a saját irodalomtudósi pályáján. De magyar szakon a magyar szakos hallgatók számára ez alapvetően kimarad, csak nagyon szűk perspektíva nyílik a dzsenderelméletekre az irodalomelméleti oktatásban. Nem tudok igazából okosat mondani, amit ne lehetne félreérteni. Ami nagyon feltűnő jelenség: ha dzsenderről, feminizmusról beszélünk magyar irodalomtudományos kontextusban és társaságban, akkor ezt mindig gyanúval illetik. Ezt én nagyon szomorúan veszem tudomásul. Akinek a száját elhagyja a feminista kritika vagy a női írás, a dzsender, feltételeznek róla valami harcos politikai feminizmust. Lehet, hogy félelmet keltő a férfiak számára, valamifajta lázadást, vagy rossz szóval élve valamiféle kasztrációs szándékot feltételeznek, ami ijesztő lehet a tudományosságban. (Nevet.) Averzióimat, félelmeimet az oktatásban hangsúlyozni szoktam, például, ha felvilágosodás-kori embereszményről, szabadságeszményről, egyenlőségről beszélek órán, akkor hozzáteszem, hogy ez csak a férfiakra vonatkozik. A nőknek valóban van egy alternatív története, és hogyha szövegeket olvasunk, bárhogyan is gondolkodunk a női írás létjogosultságáról, arra bizonyosan tekintettel kell lennünk, hogy a nőnek és a férfinak különbözik a története az európai kultúrában, erre a képzőművészet és az irodalmi szövegek is példát mutatnak. Mindenképpen fontos tehát, hogy foglalkozzunk ezzel. A magam részéről fontosnak tartom, hogy beszéljek róla, ugyanakkor a dzsendertudomány alapszövegeit nem szoktam a hallgatókkal olvastatni. Nem azért, mert nem tartom fontosnak, hanem azért, mert nem tanítok ilyen jellegű kurzusokon. Kint is vagyok, bent is vagyok, azt hiszem.

A tudományos és szerkesztői munkád mellett háromgyerekes anyuka is vagy. Hogyan jut időd, energiád minderre? A hallgatók a markmyprofessor.com oldalon olyanokat írnak rólad, mint „élvezet minden óra”, illetve szó esik arról is, mennyire felkészültnek tartanak.

Ennek mindig örülök, mert az ember harmincnyolc évesen eljut odáig, hogy mérlegelni tudja, mi is az, amit csinál. Talán nem nárcizmus örülni az ilyen típusú megjegyzéseknek. Engem nagyon inspirál az oktatás, ami rengeteg energia egyébként. Az ember (lánya) tanárként mindig színre viszi magát, minden órára úgy kell bemennie, hogy rendesen felkészült, nagyon észnél kell lennie, hogy mit mond, és hogyan mondja. Ez nagyon sok erőt felemészt. Azt tudnám válaszolni a kérdésre, hogy nagyon fáradt vagyok. (Nevet.) A magánéletem és a szakmai életem kettőssége miatt.

Szóval nagyon sok energia, és biztos, hogy nagyon közhelyesen hangzik, de ezek az élmények inspirálnak és örömöt szereznek, hogy az ember látja a visszajelzést, látja az eredményt, és akkor nem tűnik olyan értelmetlennek az, hogy Kazinczy tanulmányaival és folyóiratokban megjelent cikkeivel foglalkozom. Ha ez egy zártabb világ lenne, ami rám zárulna, akkor ez sokkal értelmetlenebbnek tűnne. Lehet, hogy butaság ez a szerep-összekeverés, de a hallgatóimhoz úgy tudok viszonyulni, mintha a gyerekeim lennének. Sokszor említem a kollégák előtt úgy őket, hogy nem a csoportomról vagy a tanítványairól beszélek, hanem a „gyerekeimről”. Nekem ez így érzelmileg fontos, és ha nem is tyúkanyóskodok fölöttük, mégis van bennem érzelmi nyitottság a hallgatók felé.

Horváth Imre Olivér