Pokolra csavart pupilla, hetvenkilenc üres bekezdés

A 2013-ban megjelent Megy a világ című Krasznahorkai-kötetről helyesen állapítja meg Lengyel Imre Zsolt: „Az életmű egy félárnyékban maradt szálát göngyölíti fel; a pálya nagy fordulatáig jutunk vissza”. Addig, amikor feltűntek „az autonóm regényvilágok alkotásáról lemondó szövegek,  Az urgai fogoly (1992), A Théseus-általános (1993), melyeket a kritika túlzottan direktnek és didaktikusnak talált.” A 90-es években fölvetődött a szerző irodalomból való kihátrálása, ám Krasznahorkai azóta számos könyvvel igazolta ironikus állítását: „Amit művelek, az bizony, sajnos, irodalom”.

A Krasznahorkai-prózában a világszemlélet látszólag változatlan: a megváltásra irányuló vágy állandósul, feszültségben tartva a jelen kor szemlélőjét.  „Anti-metafizikájából” (Földényi F. László kifejezése) csak villanásnyi időre van kilépés, korábban a japán kolostorkert édeni varázsa biztosított ebből kiutat (Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó). Az új kötetben pedig akkor tudunk ettől a nyomasztó szemlélettől elszakadni, amikor Gagarin az űrből megpillantja a földet, s a paradicsomi lét lehetősége csillan fel előtte. Mindkét esetben úrrá lesz e tünékeny képzeten a pokoli földi gépezet.

A Megy a világban újra didaktikussá válik a mondanivaló, annak ellenére, hogy a műfaj, a szerkezet, legfőképp a narráció és a történetelmondás rejteni igyekszik ezt a szándékot.

 A kötet első része meditáció, monológ, vallomás – valójában létfaggató, ideologikus esszék, a rövid történetek csak díszletek. A második rész novelláiban már jóval több a fikciós mese, ám aránytalanul hosszúak az eszmefuttatások. A levél- és naplóforma a megszólaló szellemi-lelki lemeztelenítését kísérli meg. Ugyanakkor a változatos narráció igyekszik elterelni a figyelmet a szövegekben megbújó szerzői énről. A kötet szerkezetét látványosan eltávolító gesztussal az első oldalon megjelenő „Ő” tartja egybe, aki a három egységben beszél, elbeszél, elköszön, de ez a harmadik személyű megszólalás gyakran átcsap egyes szám első személybe, az áthallás pedig végig érzékelhető.

A Megy a világ szövegei összetetten vallanak a szerzői én ellentmondásos életérzéseiről, menekülési vágyáról. Klasszikus, vérbeli, csattanós befejezésű novella igazából csak a Számla. Kiváló hangulatfestése, helyszínrajza, az abszurd kézzelfogható megjelenítése révén emelkedik ki az indiai történet, a Csepp víz. A legjobb nyelvi leleményt is itt találjuk: „az abnormálist legalább hárommillió ember normálisként éli”, vagy „a szennynek ez a fokozhatatlan inkarnációja” jellemzi a Gangesz-parti várost.

Az esszék és novellák szerzőjét az emberi gondolkodás szűkössége nyomasztja. Krasznahorkai mindenben az ideálisat, a tökéleteset keresi, s azt az ősi kultúrákban, mindenekelőtt Japánban véli megtalálni. Szerinte „Minden emberi társadalom elviselhetetlen, amelyik nem magas erkölcsi és esztétikai eszmények szerint létezik, tehát a miénk is.” (Nem kérdez, nem válaszol). Talán épp ezért jellemezheti a kötetet az érzelmi és szellemi hullámzás. A vágyott ideák, melyeket – a szerző szerint – az európai ember már rég elfeledett vagy megvet, hol emlékként tevődnek át „a szívtelen és józan, jéghideg messzeségbe”, hol a felismerés vakító fényébe kerülnek (Az a Gagarin). A róluk való elmélkedések zavarba ejtően sokszínűek, így eshet meg, hogy egyaránt törvényadóvá válhat Buddha, Herakleitosz és Jézus. Az emberi világ bonyolultsága láttán az értelem kényszeresen önnön határaiba ütközik, végtelenségre törekvése (a hübrisz okán is) csődöt mondhat.

A kötet alapkoncepcióját, tematikáját és tónusát az egzisztencialistákra jellemző létmagány is befolyásolja. Innen időnként elmozdul a kötet a Pilinszky-féle evangéliumi esztétika irányába, mely szerint az evangélium „[a]z emberi drámának vagy a földön történő rettenetes, képtelennek látszó dolgoknak […] az egyetlen valóságos megoldása és tündöklő értelmezése”. (Hankovszky Tamás: Képzelet és metafizika)

Krasznahorkai művészetére Kafka, Beckett és Pilinszky is nagy hatással volt, legfőképp az értékvesztés, az irodalom bomlási folyamatának, az emberi lét abszurditásának ábrázolása terén. Ez a kötet ennek lenyomata is, a kezdő esszétől, a létből való meneküléstől (Bolyongás állva) az utolsó monológig (Nem kell innen semmi), s köztük régi-újként A Théseus -általános.

„Embernek lenni annyi, mint poklokra csavart pupillával nézni” – ezzel a pilinszkys szemlélettel járja körül Krasznahorkai a létkérdéseket, meg nem szűnő kétségbeeséssel keresve a választ arra, miért torzó az ember, s mi a rendeltetése a végtelennek tűnő univerzumban. Állandósult belső zavarral és tanácstalansággal szembesíti az olvasóban is a beteljesülés reményét (Legkésőbb Torinóban) a megsemmisülés fenyegetésével (Megy a világ előre).

„Könyveim természetes atmoszférája a nyugtalanság”, vallotta a szerző 2012-es interjúkötetében. A nyugtalanságot az ember léthelyzete miatti aggódás gerjeszti, beleértve az önmagunk miatti kétségbeesést is. Ez utóbbi eluralja a kötetet. Az idén 200 éve született dán filozófus, S. Kierkegaard szerint a kétségbeesés az ember „halálos betegsége”, ezt igazolja Krasznahorkai Az a Gagarin című novellája is.

Prózapoétikailag a kötet jellegzetesen krasznahorkais, kedvelt prózatechnikája: a végtelenített mondat. A lényeg körmönfont körüljárása azonban helyenként funkcióját veszti, értelemkábító szövegbravúrrá válik (Száz ember összesen). Győrffy Ákos egymondatos esszéje, stílusjátéka éppen ezt karikírozza. Krasznahorkai az interjúkötetben azt állította, hogy ő megelégedett volna egy egyszerű mondattal, ha abban fel tudta volna mutatni a világlényeget. Minden bizonnyal ez a feloldhatatlan feszültség is életművének mozgatója. Kérdés, képes-e ezen változtatni a jövőben.

Nincs más megoldás, mint megteremteni „e vadonatúj korszakhoz”, a „végidőhöz” egy „vadonatúj nyelvet”, vadonatúj formát, vagy más írói leleménnyel áthidalni a problémát. Ennek nem túl eredeti szemléltetése a 79 bekezdés fehér lapokon kísérlete (Az isztambuli hattyú, az alexandriai görög költő, K. Kavafisz emlékére). A kétségbeesésen túl, az esztétikát meghaladva a fehér lapok legkevésbé jelenthetnek hibaforrást, legfeljebb eltöprenghetünk azon, hogy irónia, önirónia vagy a tökéletesség, a szentség elérhetőségére tett reményteli utalás-e ez Krasznahorkaitól.

Nem tekinthető dicséretes szerzői invenciónak az sem, hogy a mondandó leválik a történet testéről, hogy azután tanító jelleggel gondolatilag, eszmeileg megtámogassa. Gyakran még tipológiailag is ez történik, mint például a Legkésőbb Torinóban című írásban. A Megy a világban néhol aránytalanul sok az erkölcsi imperatívusz az esztétikai rovására.

A kötet szövegeit egyébként egy „megfékezhetetlen szándék, a világ tengelyének” megfigyelése vezérli, olyannyira, hogy a szerző önvallomása szerint „ez tette tönkre egész életére”. Megfigyelhető, hogy a gazdag szakrális szókészletből most kimarad a kegyelem. Az 1986-os Kegyelmi viszonyok című elbeszéléskötetnek még ez állt a középpontjában. A Megy a világ írásai inkább a létbizonytalanságról, az ember önsors-rombolásáról, az elháríthatatlan pusztulásról, a reményvesztettségből fakadó kétségbeesésről árulkodnak, mint a tágabb univerzumra tekintő, reményteli jövőképről.

Ennek ellentmond a szerzői én kötetzáró monológja, mely tematikailag visszakapcsol a könyv elejéhez: „Én itt hagynék mindent” – paradox módon ebben az esetben a gyönyörűnek rajzolt földet. Ennek okát így foglalja össze a szerző: „belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi”. Krasznahorkai ezzel a befejezéssel Az ellenállás melankóliájából ismert Valuska-féle „csodaszép univerzumra” tesz utalást, mely rejtett üzenet a beavatott olvasónak. Kerek egésszé így válik a részleteiben egyenetlen, ambivalens kötet, melynek valódi értékét a szövegek összessége adja.

Krasznahorkai László: Megy a világ, Magvető, 2013.

Mosonyi Kata