Ugrás a tartalomra

Jelenések – Lászlóffy Csaba versei

Az Irodalmi Jelen köszönti a 75 éves költőt!
 
 
JELENÉSEK
LÁSZLÓFFY CSABA VERSEI
 
 
Füst Milán
(Önarckép)
 
Fenséges és alpári rég összemosódva benned;
s az állig begombolkozott magány: rekedt
suttogások szégyene és buja ellágyulások. 
 
Fájó érzéketlenség! nem tudsz aludni –
a virrasztás révületében, a kínok könyörtelen 
számbavételében is lehet vigasz. Minek a
gyújtogató sugár – akár a látnoké – ott, hol
nem terül föléd csak a halottak óvó arca 
(se veretes szó, se egyéb pajzs)? A régi láz!
még hogyha te magad vagy is ezúttal a nemes 
zsákmány – abból élt a vadság s a remény mindig,
amiből érte. Csak a diófa árnyéka nem koholt,
s ha valami még Világnak mondatik.
 
Ne halogasd tovább feladni a szemétürülékkel 
elhantolt vagy műanyagfüves legelőkön arabs 
szamárként őrjöngő, éhes lelked maradék 
ifjúságát, de ne is siess – 
a violaszín árnyék
mint álmos, lusta madarakat célba vevő
dob- és trombitaszó: előbb-utóbb rád talál. 
 
 
 
Pózok a sebezhetőn
   „a csodák magja mindig köznapi”
   Orbán Ottó
 
1.
Ki fejti meg a költők személyes végzetét?
A nevetséges (hiszékeny?) póz és a természetes közti
üvöltéseket vagy a hallgatás halálfutamait?
 
(„Mi az, hogy nem lehet? Mindent lehet!”)
Rémképek pernyeszaga; az atrocitásig fokozott hűség
(„mélyen fájlalom”); a Goethe pocakján ringatózó csont-
szigeten vagy Einstein hajótörést hallucináló idő-roncsain
úszkáló szomjas árnyak (Kuncz Aladár s Pilinszky);
és a mindenkori időt lekésve trappoló értelmiség – 
büdös nekik Freud feketehomok-utánzatú, a tüdőből 
feltörő álom-süvítése, mint sivatagi hiénaüvöltés.
 
Az illúziótlanság rejtvényei, vagy csak zűrzavara
(Te, aki szeretted a tűzszüneteket: hol Pascal
erkölcs-protézisiével botladozva mászkálsz, hol a
boncterembe beráncigálva azt hajtogatod konokul,
hogy úgyis csak látszat-leletekre bukkanhatunk!
 
 
2.
Végül marad „a riasztó panoráma”,
meglesni zuhanásában a nagy vadat (bár:
„a bika jegyében születtem”!); de, ha úgyis
romokban a vár – mint kőkorszaki nehézkedés spermái:
kisország vaginájához ragadt jövő –, vajon mire akar
emlékezni még „a csillagokba felbámuló majompofa”?
 
A kottafejek sorakozójára? vagy a halál röhögésére
a megbánást hörögve színlelő fantomok színe előtt?
(Plakátokon a hazárd hősiesség: hadisarc! –
a lélekbúvár ítélete tárgyilagos: „Dögök!”)
A nyüzsgő – mert föltámadt – tények szemében szemen-
szedett hazugságok (bevett szokások, „gyártási hiba”;
vagy csak a megromlott memória – amikor már
nem érzi határait, mint a szétba..ott birodalom).
 
A költő képzelete viszont: romolhatatlan.
Feltéve, hogyha félig halhatatlanul is bírja a hajszát.
 
 
(Rekviem)
   „Hűsét érzem, mint hús a kardvasét”
 
Milyen lehet egy „hagyományos költő” visszfénye
az oklahomai tüköraszfalton? Az obsitos-mély éjszakában?
 
Trükkök helyett a valódi düh szikrái,
szóözön helyett belső tűzözön.
 
Amit a halálnak sem sikerült eltüntetnie 
(nemhogy holmi, vért és fényt kavaró-
zavaró, piaci vagy vegyesbolt-divatnak):
rajta a sérülékeny védjegy –
a „világ/b/irodalmi”!
 
 
 
A magyar költő*
 
Nézd őt, aki költ s a halál jegyese.
Hogy szikla repedt meg? s a többi mese
mind lelki nyavaly(!) – csak a rút, nyomorék,
vagy nagybeteg árny, ha ki veszti eszét
és ordit a csendbe magát perelőn,
megfúl a biedermeieres levegőn.
 
Ó, félre, ti hadfiak! Ostor a vád:
öldökleni, vágyva vad, ős-iramát
csaták buja bugyrainak. (Kitakart
bősz lárvatetem, te, mi tart meg? – a kart
a csonttöredék,  szilánk szuronya!)
S ki tartja meg azt, kinek űr a hona,
és szétdarabolt-kaszabolt terein
a Délszaki Tünde-világ csupa kín?
 
A bécsi keringő, s a meisseni kincs;
bár külhoni készlet – de mégse hamis(!) –
a kényszerek képzete majd besegít
a holnapi Rémnek, ha nincstelenít.
 
Két háború végzete s bűne között
nem szörny feje sújt le, sem üstökösök,
de őrület üldöz, te számkivetett
– ha hív, ha hitetlen –:  gyűlöleted!
s a békekötést tagadó, csenevész
kis indulat-átok… A vér elenyész.
 
Ha volna is elme a férfierényt
s a testbe, ha korbeteg, újra reményt
magába – magából is áldozatul,
de élve lövellnie, hangtalanul(!) –
jaj, akkor is fölfal a félsz, s idegen
kihűlve örökre az emberi nem.
 
Karóba, ki kardba omolva zihál;
fogytán a csodánk, a szem árka sivár.
Lám, fújtak a dalnak is, Balga Mihály!
(S a rend ha elülne, de vartyog a száj,
ületlenül – míg le nem áll a viszály.)
 
 
*Szabó Magdának, aki „poétikai bravúrt” fedezett föl az ifjú Vörösmarty hasonló című „különös” költeményében (1827), amely „csonka – félláb felütésével kezdődő, ugyanazzal befejeződő –, főleg daktilusokkal építkező”, anapesztusba átcsapó ritmusával megelőzte a híres Szeptember végént Petőfi később egy szótaggal megnyújtotta a páratlan sorokat. 
 
 
„Szürcsölni agya velejét”
Sz. D. és a zene
 
Ó, értelem, jaj, értelem,
álmomban avagy éberen
csak ez tart (belső kényszerem)
életben, nincs más védelem,
e nélkül veszejtő verem
minden napom és félelem
fog el, fogódzóm sincs nekem,
mint ahogy nincs más érdemem:
világ balsorsán, élcemen
sírni, kacagni képtelen
volnék – örök esélytelen;
a belém szorult géneken
s világvert szenvedélyemen
erőt véve, száz véreren
hajózni, szörnyű szégyenem
partján, magányban égni benn,
a szabadságért féktelen
őrület határán velem
vergődő világ védtelen
pokolkincsét megértenem
– tűnődni kurta képleten –,
míg fogva tart a végtelen.
 
 
 
Tíz kör helyett: 10 x 7 
   „A sebeknek hinni fognak.”*
   Csiki László emlékének

Az öregség brutális, keserű kontúrjai, midőn a drótfarkú                    

üstökös visszfénye nem érintheti már beszűkült köreidet. 
 
Fakult, megégett szárnyad láttán nem csodálkozol, mint aki
minden korban otthon érzi magát; béklyóval csak az ember 
életvitelét, értelmét lehet fogva tartani – képzeleted viszont a
fantasztikum áttűnéseivel, a fikció fölényével bosszút állhatott 
zsarnokán. (Ha megfontoltabb lett volna, isten bizony nyomasztana.)
 
Mi az, hogy "hajlott koromban?" – e szókapcsolatot mint metaforát 
sehogyan sem érted (még nem élted meg); csak az igazságként 
föléd tornyosuló nyomasztó igazságtalanságokat, amelyek menten
eltörpültek, mihelyt fölismerted gyöngéjüket.* (Nagy ínségünkben
hajlamosak vagyunk eltúlozni egy emberöltőnyi szenvedést.)
 
Közérzeted nemigen volt jajdevidám, legfeljebb, míg fehér lap állt 
                 előtted; ha teleírtad, már csak a hiány lidércfénye világított.
 
Volt-e más esély? Hangulatok hullámvonalai föl-fölrepítettek –
jó, hogy mégsem felejtetted a földön az árnyékodat.
                     
*Camus-t parafrazálva
 
 
 
Az álmatlanság mondatszövevénye 
   „És a mondat, amit kettétörve elejtesz”
   (Xavier Villaurutia)
 
Exhumálni valamit – de csak, ha érdemes.
Ártalmatlan emlékek, a kiszolgáltatottság zavaros
gyötrelme(?); jeltelen napoknak, totál-mindegy
találkozásoknak a túlélés (torzító) nagyítóüvegén vissza-
tükröződő érzelmes ürügye, alámerülés az álmatlanságba; 
a hunyt szemek alól valami pótolhatatlan talán? – 
(vagy csak sokkolt arcok, rég lebontott formák, meg-
kövült vétkek, semmitmondó suttogások a kibírhatatlan
vagy kisemmizett kedvessel); a szemhéj mögé zárva
annyi minden anyagtalannak tűnhet, amit valaha még
elevenen óvtunk a testiségünk tüneményeiből, kudarcából
a legszemélyesebbet is egyneművé oldó bíborzuhatagtól
– már rég nem gyönyör, de nem is rettegés a rejtélyeket
előbb-utóbb banálissá rútító-degradáló /rá/ébredésben. 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.