Társakra lelni az irodalmárellenes világban

Szirák Péter irodalomtörténésszel, kritikussal, az Alföld szerkesztőjével beszélgettünk a közelmúltban elnyert Balassa-díja apropóján egyetemi munkájáról, kutatásairól, a fiatal irodalomról, a magát „holokausztbohóc”-nak tartó Kertész Imréről és Örkény Istvánról.

Ön a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének vezetője és a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék oktatója is. Hogyan tudja összeegyeztetni a kettőt?

Nehezen, de valójában én irodalomtörténész voltam és maradtam, tehát alapvetően ez a tudományterület az, ami igazából a sajátomnak mondható. Annak idején az egyetem vezetése bízott meg azzal, hogy a kommunikáció szakot hozzam létre a Debreceni Egyetemen. Többedmagammal szerveztem meg a kétezres évek közepén, és azóta ez tulajdonképpen egy sikertörténet. Sok nehézséggel kell számolnunk persze, az egyetemen és azon kívül is, de ez nem változtat a vállalkozás igazi tétjén: a bölcsészet- és társadalomtudományokon belül a kommunikáció- és médiatudomány az egyik legkomplexebb tudásterület. Mi, kollégáim körében úgy foglalkozunk irodalomtörténettel, hogy közben kultúra- és médiatudományi belátásokat is érvényesítünk, s fordítva: az irodalomtudomány eszköztárát alkalmazzuk a médiumok vizsgálatakor. Vannak képzőhelyek, ahol inkább a szociológia, s általában a társadalomtudományok felől közelítenek, mi az irodalmi elemzések felől kapunk ösztönzést, s éppen ez teszi egyedivé a mi képző és kutató műhelyünket.

Mi teszi különlegessé a debreceni magyar szakos képzést az ország többi bölcsészkarához képest?

Pályám kezdetétől majdnem két évtizeden át voltam az Irodalomtudományi Intézet oktatója, és most is tanítok a magyar szakon. Részben ott voltak a mestereim, s az ottani barátságok, küzdelmek, tapasztalatok révén váltam azzá, ami vagyok. A debreceni irodalmi képzésnek sajátossága, hogy minden egyes korszak vonatkozásában kimagasló teljesítményt nyújtó kutatók, oktatók vannak, így kiegyensúlyozottan magas színvonalú a képzés a régi irodalomtól kezdve egészen a kortárs irodalomig. Fontos jellemzője az itteni képzésnek a tántoríthatatlan igényesség. Az oktatók sokat követelnek a hallgatóktól, de cserébe sokat foglalkoznak velük. A tehetséggondozás, a hallgatókkal való együtt gondolkodás tekintetében merem remélni, hogy a Kommunikáció Tanszékről is hasonló kép él a hallgatókban.

Rakovszky Zsuzsa és Szirák Péter (Forrás: KULTer.hu)

Az egyetemen két irodalmi kör is működik, mind a kettő kötődik a magyar szakhoz. Követi a fiatal kortárs irodalmat? Kiket szeret olvasni és miért?

Neveket nem említenék, hogy senkit ne bántsak meg, de igyekszem követni a most indulók szárnypróbálgatásait. Valaha, amikor kezdő kritikus voltam, akkor intenzívebben foglalkoztam a legfiatalabbakkal, ma már a sok teendőm közepette nem győzöm szisztematikusan követni a kortárs irodalom minden szegletét, de az megnyugtató számomra, hogy még ebben a bölcsész- és irodalmárellenes világban, ahol az írásművészetet nem becsülik kellőképpen, is vannak olyan fiatalok, akik szeretik a verseket, verseket írnak, összejárnak azért, hogy egymás műveit meghallgassák, s véleményt mondjanak róluk. A művészetek általi társiasság a kultúra továbbélésének egyik alapja, éppen ezért a tehetség utánpótlásának biztosítása az oktatáspolitika nagy felelőssége. Nem szabad szűkíteni vagy elzárni a fiatal tehetségek útját a humán-művészi területen sem.

Kutatási területéhez tartozik a közelmúlt magyar elbeszélő prózájának története, ezen belül Kertész Imre, akiről 2003-ban monográfiát jelentetett meg. Mi a véleménye Kertész Imre mostani önkritikájáról, amikor „holokausztbohócnak" nevezte magát?

Megmondom őszintén, hogy Kertész Imre fikciós műveinek nagyobb híve vagyok, mint az esszéinek, és az esszéinek is inkább híve vagyok, mint a publicisztikai írásainak, illetve a nyilatkozatainak. Valószínűleg az irodalmi szövegek összetettségéből fakad, hogy jóval bonyolultabb képet alkot a történelemről és benne az emberi szenvedésről mondjuk a Sorstalanságban vagy a Kaddisban, mint ezekben a nyilatkozatokban.

Szintén kutatja Örvény – elnézést – Örkény-életművét…

Ez egy jó elszólás különben.

Úgy gondolja?

Igen, mert önkéntelenül is utalt az irodalmi szövegek egyszerre delejező és kétségbeejtő sokértelműségére, átláthatatlanságára, minden értelmezést meghaladó gazdagságára. Arra, ahogyan az ember óhatatlanul belekerül egy-egy szöveg vagy akár életmű szörnyű és szép örvényébe. Így az Örkény-örvénybe is.

Ez volna akkor az elszólás megvilágító ereje… Örkény István pályaképéről hat éve adott ki könyvet. Az egypercesek talán a legalkalmasabbak arra, hogy internetes műfajjá váljanak, de mintha Örkény recepciója leszállóágban lenne. Jól látom?

Nem tudom, hogy leszállóágban van-e. A hetvenes évek eleje óta többször, több kiadásban megjelentek az összes művei. Kiadás tekintetében bizonyosan az egyik leginkább ápolt írói örökségről van szó, hála az özvegy, Radnóti Zsuzsa áldozatos munkájának. Örkény személyében egy olyan huszadik századi klasszikusról van szó, akinek az életműve iránt hagyományosan tartós az érdeklődés. Ami a szűkebb szakmát illeti, az írók, kritikusok, irodalomtörténészek számára a centenáriumi év egy nagyon intenzív recepciós korszak volt: a konferenciák, a kiállítások és színházi események azt a célt szolgálták, hogy Örkény irodalmi örökségét elevenen megtartsuk a szélesebb közönség emlékezetében is. Például az egypercesek és a kortárs, poentírozott, humoros hatást keltő kispróza (gondolok itt mondjuk Kukorelly Endrére vagy Garaczi László szövegeire) között van valamilyen kapcsolat, és ennek a kapcsolatnak a megértése fontos feladata az irodalomtörténet-írásnak. Örkény ezen túlmenően is számos ponton kapcsolódik a kortárs magyar irodalomhoz és színházművészethez. Az is igaz, hogy műveinek példaértéke jellegzetesen inkább a modernizmus egy irányzatához köti őt, amennyiben racionalista és moralista módra hisz a világ kijavíthatóságában, éppúgy, mint például nagy elődje, Karinthy Frigyes. Ilyen értelemben Örkény bizonyos mértékig utópisztikus is, mert műveinek többsége azt sugallja, hogy a világ helyrehozható és következik majd egy olyan korszak, amikor a világ helyrebillen. Ma ez az elképzelés a kultúrában, a művészetekben kevésbé eleven. Alighanem Örkény népszerűsége kapcsolatba hozható életművének ezzel a vonásával.

Szirák Péter és Oravecz Imre (Forrás: KULTer.hu)

Min dolgozik most?

Az utazási irodalom foglalkoztat egy ideje, azzal együtt, hogy elég kevés időm van mostanában az egyéni kutatásra, mert az oktatás- és kutatásszervezés, a doktori iskola, s az egyebek eléggé leterhelnek. Szerkesztek is, az Alföld tanulmányrovatának vezetője vagyok, sok tudományos projektben veszek részt. Mindazonáltal a két világháború közötti utazási irodalom igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Írtam többek között Kosztolányi, Móricz, Illyés, Nagy Lajos, Tamási Áron és mások irodalmi útirajzairól. Ebben az időben – jórészt képek és mozgóképek híján – legfőképpen az irodalom mutatta be az utazást, akár újságírói, akár szépírói műfajokban. Az foglalkoztat, hogy ezek a nagy írók milyen tartalmasan tudnak beszámolni az úti élményeikről. Irodalom- és médiatudományi szempontból is érdekes ez számomra, és az idén szeretném befejezni azt a könyvet, amiben a két világháború közötti utazási irodalom értelmezését adom.

Ma olvastam az Intézet honlapján, hogy elnyerte a Balassa-díjat, szívből gratulálok! Balassa Péter életművének mely része volt az Ön irodalomtörténészi tevékenységére a legnagyobb hatással?

Köszönöm szépen. Kezdő irodalmárként sokat olvastam Balassa Péter írásait. Ő akkoriban leginkább a Nádas és Esterházy nevével fémjelzett prózafordulattal foglalkozott, s invenciózus olvasóként nagyon fontos értelmezési ajánlatokat adott. Pályám indulásakor hatással volt rám, de nem szűntem meg őt becsülni később sem: 1998-ban életműinterjút készítettem vele, ami megjelent a Pályák emlékezete című kötetemben. Utolsó éveiben egy Móricz-könyv megírására készült, s mivel ezzel egy időben én is írtam valamit a méltatlanul elfeledett íróról, eszmét is cseréltünk e kutatási irányról. A legfontosabb azonban az, hogy Balassa Péter széleskörűen művelt irodalmár és igen érzékeny olvasó volt. Ha én csak esendő követője vagyok e tekintetben, akkor is jólesik, hogy ezt a díjat megkaphattam.

Horváth Imre Olivér