Bánk bán? Jelen!

2009 óta létezik a kolozsvári független színházi társulat, a Váróterem Projekt. Gyakran nyúlnak szociális témákhoz, szeretik az improvizációt, rendhagyó módon dolgozták fel Katona József darabját, és figyelemreméltók gyerekeknek szóló előadásaik is. Csepei Zsolttal, a társulat alelnökével beszélgettünk.

Színpadkép a Bánk bán? Jelen! című előadásból

„Amikor az ember szerelmes lesz valakibe, nem azon gondolkodik, hogy mit csinál, ha majd nem lesz az” – olvasom egy korábbi, veletek készült interjúban. Ez a szerelem 2009 nyarán kezdett kibontakozni, némi köze van a kocogáshoz is. Mesélnél a kezdetekről?

Végzősök voltunk a kolozsvári színművészeti egyetemen. Ilyenkor az évfolyamok elkezdenek előadásokat játszani, fesztiválokra járni: gyakorlatilag ismerkedni azzal a környezettel, munkarenddel, életstílussal, ami jó esetben később a szakmájukat jelenti. Ugyanakkor ebben az időszakban megfogalmazódnak azok az idegőrlő kérdések, amelyek az önbizalomnak a parányi csíráját is elfojtották bennünk: „Elég jó vagyok-e a szakmámban?”, „Hogyan tovább?”.

Lényeg, hogy padlón voltunk, és a − legalább a kondink legyen rendben − címszó alatt szaladni jártunk Levivel (Imecs-Magdó Levente) a sétatéri parkba. És mikor jönne a megmentő ötlet, ha nem a legmélyebb ponton?

Azóta is ki-ki magának tulajdonítja közülünk az alapötletet, de ez a lényegen nem változtatott: „Tetszik nekünk az a munka, ahogyan az egyetemen együtt dolgoztunk, a magunk útját akarjuk járni, nekünk senki színházigazgató ne mondja meg a műsorrendet, csak azt fogjuk csinálni, ami tényleg érdekel, hülyeségekkel, zenével akarunk foglalkozni, ahogy tetszik, vagy amit akarunk.”

Ha akkor bármibe is jobban belegondolunk, biztosan, neki sem fogtunk volna. Megnéztük, hogy az évfolyamról ki szeretne színházhoz szegődni, ki akar felhagyni a szakmával, és akik maradtunk, összefogtunk.

Miért Váróterem Projekt lett a független színháztársulat neve?

A névválasztás hosszas volt, többször összegyűltünk kitalálni. A névlista a Bet-On stúdiótól, a Plan B-n és a Portás Színházon keresztül a Malternatív Társulatig terjedt. A Váróterem Projekt is csak úgy jött. Tetszett és „megvettük.” Nyilván néhány érv elhangzott mellette, de a köré szőtt mitológiáját csak utólagosan, interjúkban ragasztottuk rá. Kicsit hosszú név, de ha megunjuk, megváltoztatjuk.

Angol neve is van a társulatnak. A kezdeti elképzelésben ezek szerint benne volt, hogy valamikor nemzetközi hírnevetek lesz, vagy legalábbis külföldi kiszállásokra, vendégszereplésekre kerülhet sor?

Kezdetektől voltak nemzetközi terveink is, ezért az angol név. Eddig csak Magyarországra sikerült eljutnunk, de tovább tervezünk. A nemzetközi megmérettetés azonban sok dolog függvénye. Az előadások minősége, nyelve, nemzetközi relevanciája, és nem utolsósorban szervezés kérdése. Ismerek olyan kolozsvári román független társulatot, amely alig két éve létezik, és Indiában vagy Macedóniában is turnézott már, holott előadásaik minősége szempontjából nem járnak előttünk.

Az elmúlt évek szervezési tapasztalataira, kurdarcaira építve most van az a pillanat, amikor elkezdtünk komolyabban, összeszedettebben dolgozni a külföldi kapcsolatokon is.

Nem gondoltatok angol nyelvű előadásokra?

Volt egy Sorsjáték című improvizációs előadásunk, amely Robert Cohen tartalom nélküli párbeszédein alapul. Azt fontolgattuk, hogy megtanuljuk a szöveget eredeti nyelvén (angolul), majd körbeutazzuk vele Amerikát. Aztán letettünk róla. Nem volt pénzünk repjegyre.

Egyébként nem tervezünk angol nyelvű előadást. A nyelv-független forma jobban érdekel minket, de sohasem zárkózunk el egy esetleges bombaötlet elől, amely történetesen csak angolul működik.

Jelenet a Maratoni sorsjátékból

Fiatalosan, lendületesen, érthetően közelíteni meg a színházat, mellőzni a hagyományos színházi módszereket – ez az egyik célkitűzése, alapelve a Váróterem Projektnek.  Ez a módszer közelebb viszi azokat is a teátrum világához, akik egyébként ódzkodnak elmenni színházba?

Azok az előadások, amelyek ilyen céllal készülnek, igen. Ilyenek a gyerek-előadásaink, a Bánk bán? Jelen! című, tantermi előadásunk, illetve valamilyen szinten a Mit csináltál három évig? is ide sorolható. Ezek az előadások azoknak készültek, akiken még lehet segíteni. A többi előadásunkkal, és ez az igény fokozódik, nem kívánjuk tovább „érthetően megközelíteni a színházat”, a közérthetőség sem végcél. És ez nem arról szól, hogy a színházat akadémikus magasságokba szeretnénk emelni. Hanem arról, hogy elvárjuk a néző hozzájárulását is az előadás megszületéséhez. A néző szerencsésnek kell érezze magát, hogy minket nézhet, mi pedig szerencsések vagyunk, hogy ő lát minket, és gondolkodik velünk.

A Bánk bán? Jelen! című előadásotok mai környezetbe helyezi Katona József szövegét, amelyet középiskolákban szoktatok előadni. Kolozsváron kívül Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson, Négyfaluban, Brassóban és Kézdivásárhelyen is játszottátok. Milyen volt a visszhang, hogyan reagáltak rá a diákok, szerethetőbb, életszerűbb lett Bánk, Gertrudis, Melinda vagy Ottó figurája?

Tapasztalataink az 50. előadás környékén még mindig pozitívak. Nem igaz, hogy a diákok kezelhetetlenek. Na jó, volt, ahol kifizették a jegyet, és ellógtak. De rendszerint fiatalos kíváncsisággal, naivitással és valami furcsa, viccelődő, kamaszszégyenkezéssel fogadták az előadást. Még várunk arra, hogy valahol ne tudjuk végigjátszani az előadást.

Sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, hogy a diákok nem tudnak eltekinteni a „Bánk sztereotípiáktól”. A beszélgetéseken, amelyeket előadások után tartunk, gyakran ragaszkodnak a berögződött Bánk – jó, Gertrudis – rossz, Melinda – jó, Ottó – rossz bevett sémákhoz. Szerencsére az ellentétével is találkoztunk, amikor objektíven, a látottak alapján döntöttek arról, hogy ki mit képvisel a történetben. Néha csak a tanárnő vagy a beszélgetést vezető dramaturgunk felhívására kezdtek valóban mérlegelni.

Jelenet a Bánk bán? Jelen! című előadásból

Véleményetek szerint mi az, ami átmenthető a jelen számára a nemzeti drámából, mi az, ami miatt a gyerekek nem rettegett érettségi tételként tekintenek erre a műre?

Mi elsősorban az olyan érzelmekre, kapcsolatokra építettünk, amelyek leginkább időtlennek tűntek. Így elsősorban a szerelmi szálakat erősítettük, a barátság, cserbenhagyás, bosszú kérdéseit boncolgattuk. Úgy gondoltuk, ezek a releváns témák a célkorosztályban. A nemzeti öntudat kérdését tudatosan elsorvasztottuk. Egyrészt, mert nem foglalkoztatott különösen a téma, másrészt épp ez az a műben, ami kisebbségi magyar diákként valamilyen kötelező, súlyos terhet hordoz, amit az Y-generációs kamasz szempillantás alatt ledob magáról. 

Az előadás, mondhatni, leegyszerűsíti a művet. Nem veszít ezzel az értékéből?

Nem. Csak abban az esetben történne ez, ha a művet valamilyen szentségként tekintjük. Netán valamely szereplőjének (mely valósan nem is létezik!) szakrális érinthetetlenséget előlegezünk.

A szöveget egyszerűen felhasználtuk egy olyan előadás érdekében, amely felhívja a figyelmet egy irodalmi értékre, amelynek a címe Bánk bán, s amely mellesleg kötelező érettségi tétel.

 A Bánk bán? Jelen! -ben nincs Tiborc? El kell olvasni a művet.

Milyen más középiskolai kötelező olvasmányokkal tudnátok hasonlót elképzelni, vannak-e ilyen terveitek?

Volt, de egyelőre jegeltük. A „Bánk bán projekt” igazából egy trailer-szerű, négy magyar klasszikust (Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája, Tóték) egy tantermi órába sűrített akciónak indult. Aztán rájöttünk, hogy az kihívás, de semmi értelme. Úgyhogy maradt a Bánk, és a másik három valamelyikével folytatjuk a jövőben. Az is lehet, hogy valami kortárs szöveggel futunk neki a következőnek. Vagy sajáttal. Kiderül.

Két kisebb gyerekeknek szóló előadásotok is van: a Szökevény szeplők és a paraFabulák, előbbi a Lázár Ervin-mese színpadi adaptációja. Miért ezt a mesét, miért épp Lázár Ervint választottátok?

Molnár Margit volt kollegámmal, magánkezdeményezésként fogtunk neki. Elsőként a bábelőadás ötlete volt meg, aztán történeteket keresgéltünk, majd Margit megtalálta ezt a mesét. Valószínűleg szereti Lázár Ervint, és nekem is bejött. Ezért esett erre a választás. Ami a bábelőadást szolgálta a mesében, hogy több érdekes helyszín is van benne, gyermekkorunk „égbekiáltó” problémáiról, szeplőkről, elfogadásról és barátságról szól. 

A Heltai Gáspár fabulái nyomán készült paraFabulák azért is izgalmas próbálkozás, mert tárgyakat személyesítetek meg: bögrét, szemeteszsákot, habverőt, kést, ollót, szívószálat, szemüveget. Mire szolgál a tárgyanimáció?

Az első bábelőadásunk, attól függetlenül, hogy helyi viszonylatokban formabontó, technikai ravaszságokban bővelkedő varázsdobozban játszódik, elsősorban kesztyűs bábokat használ. Ki akartunk próbálni új, szabadabb technikákat is. Ez továbbra is célunk. Lehet, hogy majd egybe beleszeretünk.

Miért ez a hét mese?

Amikor az előadást előkészítettük, elmentünk egy hétre edzőtáborba, Máréfalvára egy kulcsos házhoz. Ezt már a Maratoni Sorsjáték (12 órás improvizációs előadás a Kolozsvári Magyar napokon, 2011. augusztus 20-án) és a Mit csináltál három évig? előkészítésénél is megtettük.

Ott kezünkbe vettük a Heltai-kötetet, és leszűrtünk előbb tizenegynéhányat, majd a tulajdonképpeni próbafolyamat alatt ez a hét maradt meg. Úgy válogattunk, hogy változatosak legyenek (sok mesében szerepelnek ugyanazon állatok), illetve figyelembe vettük azt is, hogy a birtokunkban lévő konyhai tárgyakat melyekben tudjuk optimálisabban felhasználni.   

A hajléktalanok életére asszociáló, cím nélküli előadásotok kimondottan szociális téma. Kutatómunka is áll mögötte.

Az előadást megelőzte valamilyenfajta kutatómunka, de korántsem elégséges. Voltunk olyan helyeken, ahol a hajléktalanok gyülekeztek péntekenként, beszélgettünk velük az utcán, videóztunk, de mindenből csak keveset. Ezért lett „nem igaz” az előadás, minden más értékével együtt. 

Pillanatkép a hajléktalanokról szóló előadásból

Miért címtelen az előadás?

Mert nem tudtunk mit mondani róluk. Nekik. Egyfajta osztozás ez az anonimitásban. Vagy címnélküliségben.

Mi adta a kezdő lökést, hogy elkezdtetek ezzel foglalkozni?

A szociális jelenségek vagy problémák iránt a művészek általában különös érzékenységet mutatnak. Hajlamosak korán megérezni (ha nem is rögtön felismerni) bizonyos problémákat, mely megfigyelésüket aztán igyekeznek a világ tudtára adni. Mindenki a saját eszközeivel. Nekünk ez az improvizáció. Nem azt mondom, hogy „hű…de hogy ráéreztünk, hogy vannak hajléktalanok, meg egyetemisták, meg posztkommunista rendszerben élünk”, és ezt el kell mondjuk a világnak. Nem. De ha foglalkozunk vele, van esélyünk rá megtudni kicsit többet, és jó esetben a nézőinknek is. 

A benzinkutastól a bábszínészen át a sztriptízbár-menedzserig izgalmasabbnál izgalmasabb civil szakmákban mozogtok, mozogtatok. Tehát nem a Váróteremből éltek meg, nem egy kőszínház mellett működtetitek a társulatot. Mennyiben segíti, gátolja a munkátokat?

Minden, ami nem Váróterem, hátráltat. Azt a fajta színházat, amit a főiskolán tanítanak nekünk, biztosan sokkal jobban elsajátítanánk, ha közben folyamatosan dolgoznánk egy kőszínházban. De mi nem azt választottuk, és nem is az érdekel. Ugyanakkor az ember örül, hogyha a civil foglalkozása is valamilyen szinten a kultúra köreiben mozog. Most néhányan megpróbáltunk függetlenedni, de ez csak akkor fog működni, ha az egész társulatnak sikerül ezt biztosítani. Akkor tudunk majd munkamennyiségben és minőségben eleget tenni elvárásainknak. Most átlagban napi kb. napi 3-4 órát tudnánk találkozni, a reggeli vagy esti órákban, munka előtt vagy után.      

Minden évben Marosvásárhelyen és Kolozsvárott is indul magyar nyelvű színészképzés. Szükség van ennyi színművészre? Milyen jövője van az erdélyi vagy magyarországi színjátszásban egy végzősnek?

Az előbb olvastam egy cikket, miszerint jelen gazdasági mutatók mellett még két generáció számára lehetséges az élet a Földön. Szerintem akkor már kár más egyetemre pazarolni az időt.  A színin kinyílik a szemed, sok vagány dolgot megtapasztalsz, jó esetben közösségre találsz, átgondolhatod az életed, s ha végül nem is akarsz színész lenni, a médiában munkát biztosan találsz. Abból eléldegélhetsz a világ végéig. Ha pedig nincs hely a színházban, oldd meg, mint mi. Mi csak ilyen útmutató könyv vagyunk. Jöhet a független színház krémje.  

Varga Melinda