Ugrás a tartalomra

Új kis lakom

Új kis lakom lapályon áll és hegyre néz. A Karolina út barátságtalan házsorai fölé emelve a tekintetet már a Sashegyet látja, aki az ablakon kinéz, a horizont felezővonala fölött kárpótolva van minden szürkeségért. Alkonyatkor, mielőtt a nap lebukna, megül egy kicsit a hegy csúcsán, és vörösbe vonja a felhőket. A Sashegy a legrokonszenvesebb magaslat a budai vonulatok közül: inkább csak dombocska a maga nemében, de sziklás-ligetes sapkája, ami már természetvédelmi terület és nem harapdálhattak bele az építkezésekkel, olyan, mint egy mátrai orom makettje.

Új kis lakom mennyezete fölött már csak a tető van – szokni kell a gondolatot, hogy nem ugrálnak többé szomszédok odafent. Legfeljebb ha madarak fészkelnek a fejünk felett, de ők nem sok zajt csapnak. A kelet felé eső szomszédos háztetőn egy gerlepár az állandó vendég, reggelenként érkeznek a kéményre tollászkodni, aztán másnapig ki tudja, hol járnak. Madárfüttyöt egyébként ritkán hallani itt, ez a forgalmas Új-, nem a zegzugos, csendes, kisutcás „ős-Buda”. Az utcazajt is szokni kell. Másképp működünk a várossal: ő hajnalban a legfrissebb, napközben sziesztázik egy kicsit, délutánra újra eszeveszett rohanásba kezd, aztán estére elcsendesedik az állandóan dübörgő kohó, és éjszakára halk surrogás marad belőle.

Utcazaj ide vagy oda, mégis jó tudni, hogy új kis lakom csak pár megállónyira van a lágymányosi pampáktól, ahol Karinthy koptatta a járdaköveket annyi éven át. Valahogy ott is hagyta rajtuk a lába nyomát, mert a mai napig őrzik a bohém budaiság esszenciáját. Következő új lakomnak ott kell majd állnia egyszer, úgy látszik, araszolok a cél felé. A Hadik és a Gellért fürdő, a Bartók Béla úti kávéházak, kiskocsmák, galériák és könyvesboltok sokasága azt a Budát keltik életre, ami a rózsadombi elitizmusban ismeretlen. Itt nincs elzárkózás, hivalkodás és mogorva jómód, az utcákon hemzsegnek a közeli egyetemek hallgatói, a Gellért téren térképpel hadonászó turistákkal keverednek a klasszikus gangos bérházak lakói, a nagy hálózatok üzleteit ritmikusan szakítják meg az egyszemélyes boltocskák.

 Új kis lakom egyelőre más otthona, bár már én lakom benne. Más konyhájában forgolódom és tanulom a fiókok gördülését, más fürdőkádjában ülök és szokom meg apránként a csap járását, más után kattintom fel a villanykapcsolót és ismerkedem a fényekkel, más gardróbszekrényébe pakolom a ruháim és tapogatja le orrom a sarkokban megbújó idegen illatot. Vajon hányszor kell megérinteni egy kilincset, hogy ismerős legyen a fogása, és a magunk kézmelegét érezzük rajta? Hányszor kell bedugni egy kulcsot a zárba, hogy úgy fusson bele, mint kés a vajba, és csukott szemmel, könnyedén forgassuk el? Hányszor kell kinézni egy ablakon, hogy a látvány ismerőssége már maga a látásunk legyen? Honnantól lesz egy otthon saját otthon, amit aztán, ha egyszer úgy hozza a sors, minden bosszantó nyűge, terhe, hátránya ellenére elszoruló torokkal adunk át új lakójának, aki a mi fürdőkádunkat, a mi villanykapcsolónkat, a mi csapjainkat koptatja majd, és nem ismeri a járásukat, csöpögésüket, kattanásukat, mert azt csak a mi tenyerünk, a mi fülünk és a mi szemünk tudja; és hiába, hogy elég volt már annyi bosszantó nyűgből, teherből, hátrányból, zakatoló szívvel siratjuk majd a távolból éjszakákon át, zokogva, mint egy kisgyerek.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.