Böszörményi Zoltán

Arccal a fénynek         

Mányoki Endrének, 60. születésnapjára

 

Ólombetű-csönd.
Magasodnak köréje a pátosz falai.
A kihívás marad, az engesztelődés messze téved.
Kereskedni kéne a szavakkal, rájuk vetni a hálót,
a szeretet lappangó erejét igába fogni,
megszerkeszteni a csillagok fogaskerék-táncát.
Lépést lépesre írni, mint menüettet szoktak
a hozzáértők, az egymás vonzásában uralkodók.

 

Hörpintek (mindenhez) valódi világot.
Bennem még mindig a tengerek.
Füst-jelen plusz eszme

 

Arccal a fénynek.
Cinikus remény tekint vissza a szoba sarkából.
A világ- és létlemezek közt élettörmelék pihen,
ópiumszínezék, fellegek.
Nem bukik le nap kétely nélkül,
szembenéz veled a tükör,
totálkáros a kép, ha leszeged fejed.
A tollhegy és a papír metszéspontjában a lélek hever.

 

Kinn játék, távoli suttogás.
Tündérarcú jövő vigyorog.
A láthatatlan lehetőség puha szárnyát bontja,
a ma tehervonatában ott vagy te is,
milyen jól utazunk.

 

Augusztusban Székelyföldön leesett az első hó.
Éjszaka történt, az édes-zöldet befedték
a fehér termeszek.
Míg munkált millió csillagfény,
hazamentek a szolgálatos manók,
jó meleg paplan alá bújtak,
az ég hajtotta rájuk a fejét.

 

A tej csípős, meddő az emlékezés.
Láncfüzérek olvadnak el az időben,
utánuk kérdésekkel terhes jelen marad.
Ami számít, azt testközelben őrzöd:
a szemérmes ellentmondásokat,
az alkalmak dialektikáját,
a csapdát állító szavakat.
A szél szárnyára fénypor tapad.

 

Majd a későbbi lexikonokban,
ahol költő költő mellett
békésen elfér,
és a rosszallásnak nyoma sincsen,
átszól az egyik a másiknak –
engem is Mauyori, emlékszel
arra a Mozgó Világ, Irodalmi Jelen számra?

 

---

Czakó Gábor

Mányoki 60 éves

 

Amikor bő harmadszázada a havilappá alakulandó Mozgó Világhoz kerültem, Mányoki Endre már előretolt helyőrségként várt. Mint a szerkesztőség Benjáminja és a versrovat gondozója.

Lényéből és munkájából a középkorú újonc kiolvashatta a Mozgó-legenda lényegét.

Először is vidám volt, remek tréfamester, örökké szikrázott körülötte a levegő. Szokás volt havonta vacsorára hívni a társaságot – már akinek alkalmas volt erre a lakása. Mentünk Jolikához, a takarítónőhöz is, csodás töltött káposztát kaptunk! Mindig Bandi volt az est fénypontja.

Szakmai alázata valamennyiőnket megdöbbentett: lelkiismeretesen elolvasta a kocsiderék-számra érkező versezeteket. A vérdilettánsok – ma már ilyenek nincsenek! – műveit is, és hosszú levélben magyarázta el nekik mindazt, amit ők saját körmölményeikből nem tudtak kihüvelyezni.

Most, e percben fölötlik bennem valamelyik Pegazus-herélő szerző rigmusának egy töredéke. Az illető a társadalom túlszervezettségéről írt hosszadalmas klapanciát, és a műveltségét fitogtatandó latinul próbálta alkalmazni a refrénben. Egy szótag híján sikerült is neki: „Csak orgazmus és semmi más!”

Gyakran segítettem neki a válaszlevelek kazlát elcipelni a postára.

Endre bátor volt. Az ilyesmi egy lapszerkesztő esetében elsősorban szellemi vonásként értékelendő, de abban az időben politikai bátorság is szükségeltetett. Miként manapság…

A főszerkesztő havonta kapott parancsot Aczél titkárságától, hogy ezt a két-három-négy embert távolítsa el a szerkesztőségből. Természetesen sem Veress Miklós, sem Kulin Ferenc sosem engedelmeskedett. Bandi ritkán került a célkeresztbe, viszont kezdő volt, bennünket, idősebbeket – talán – védtek műveink, ismertségünk. De az is lehet, hogy a rendszer már kimúlt a 80-as évek elejére, csak titokban tartották, mint Nagy Szulejmán halálát a törökök Szigetvár ostromakor.  Kellett az idő a sorok és a nagy országfosztás rendezéséhez.

Befejezésül álljon itt egy jellegzetes Mákonyi-történet!

Történt, hogy behívták katonának Tárnok Zolit, Szabados Árpádot, Reményi Jóskát a sajtó- századba, kiképzésre. Endre küldött nekik egy hatalmas, tervrajzok szállítására szolgáló kartonhengert, benne egy zsömlét, amibe belerejtett egy fél méteres reszelőt, s mindezt becsavarta egy Szökési Útmutatóba, majd a hengert föltöltötte pattogatott kukoricával. Az elhárítás átengedte a csomagot, s megdicsérte Szabadosékat, hogy milyen rendes kollégáik vannak, akik utánuk küldik a munkát.

---

 

Zalán Tibor

Akrosztichon-vázlat

a hatvanéves Mányoki Endre nevére

 

Mentünk a vízmosásban rogyadozó léptekkel meneteltünk és a partba vájódott kiszáradt meder mindegyre lefelé tartott velünk le a sötétbe és mi felkiabáltunk LE A ROMANTIKÁVAL és mi lekiabáltunk AKARJUK A KALAND S A REND PÖRPATVARÁT és még összevissza kiabáltuk MI ELLENETEK HARCOLUNK ÉS ÉLJEN A NEM A NEM A NEM

Állatok jártak hangoskodó nyomunkban bátortalanul s mi egykedvű daccal lépkedtünk egymás mögött és egy idő után azt vettük észre már nem tudjuk hogy hova megyünk és mi vár ránk ha majd odaérünk és vár-e valami és valaki vár-e és legalább egy valahogy vár-e ott ránk

NYerítettek fölöttünk a csillagok közben egyre fogyott az élelmünk vizet már csak gilisztás pocsolyákból ittunk nagy kortyokban nekihasalva a sárosan csillogó foltoknak fogaink között hangosan csikorgott a föld éjszakánként hanyatt fekve álmatlan lázban néztük hogyan férgesedik meg az ég is fölöttünk

Ott kell lennie mutattál el valamerre pedig már valamennyien tudtuk hogy a Nagy Indián Könyvek és a műanyag Winetou-k kora végérvényesen lejárt és mégis te elmutattál és mégis valamit tudhattál legalább annyit hogy valahol máshol lennie kell valaminek és mégis mi elhittük ezt hogy valahol máshol lennie kell valaminek mégis

Ki kellett volna mondani már az elején hogy eddig is túl sok vér keveredett el a bakancsaink hagyta nyomokban ahhoz képest hogy nem jutottunk el sehova és megállapítani kellett volna honnan a vér és valakinek fel kellett volna mérnie meddig és hogy kitart-e még valahára

Ellenségeink nem voltak csak gyülevész gyáva kis sakálok környékeztek meg bennünket néha melyeket egy-egy rúgással arrébb penderítettünk a kis belezők akkor még javában aludtak késeiket szorongatva mindkét ráncos csecsemő-kezükben talán még ők sem tudták álmukban is készülnek ránk egyre csak ránk készülődnek

Ne gondold testvér hogy a permanens forradalmak idején nincs helyünk a térképeken tűnődtél és esténként tábortüzet raktunk mint az úttörők és olyankor a nappal fonnyadt hosszú hajú lányok testébe is visszaszökött a nedvesség szélbe hajlongtak holdfény alatt táncoltak és visongva hanyatlottak el a magas fűben hirtelen

Dönteni kellett végül elhagyjuk-e a vízmosást mert már túl sokáig

vesztegeltünk itt az ígéret földje pedig nyilván nem ebből a szorosból nyílt senki számára de ha innen elmegyünk elhagyjuk egymást is tudtuk ezt mert nem tart majd össze bennünket a reménytelen két part szoros párhuzamosa egyébként pedig mi más vagy mi a más

Rakétákat lőttek még ki az elöl haladók néha melyek válasz nélkül szántottak végig az égen s haltak bele a horizontba eltévedtünk már biztosan tudtuk bizonyára Che is meghalt mondtad vastag bajszod alatt bizonyára a forradalmak ideje is lejárt csuktad be a Nagy Indián Könyvet és körbe álltunk akkor és a hajnalba csorgattuk ott a könnyeinket és Winetou műanyag szívecskéjére csorgattuk

Elválásunk halkabb és könnyebb volt mint gondoltuk nem szorongattuk egymás kezét búcsúzóul megmarkoltuk a lányok kemény mellét s csak reméltük hogy gyereket ültettünk beléjük az úton senki sem nézett hátra lehet már senkinek sem volt hozzá háta és csak meneteltek némán a papírmasé-figurák és csak hallgattak a hátra hagyott hulláik a vízmosásban

 

---

 

Nagy Zopán

Kedves Endre!

Ne számíts most kevesebbre: köszöntésed fény-jelezve!

 

Minden(féle)ség netovábbja (itt):
Árnyék-lét, Platón, barlang szája, hit…
Nyár-etűdök, Nap-sörények* lidérce,
Oldások, Mozgó Világok idézve…
Katedrálisban (Vétlen) iázó:
Indirekt (jő) Baltazár, a látó…

 

Ellen(el)fojtva sorscsapások nyakát:
Nem nyelve félre víziók mocsarát…
Derül tehát, ami(be) derülhet – és
Remény-lépcső vibrál – ez sem lesz kevés:
Eternitás**, aranyköd, elengedés…

 

Halhatatlan mesterek hangja hallik:
ATe rendelésed mind megőrződik...
Transzparencia, ismét „csak a mában”.
Vagyunk léptenként:
A bizonyos Időtáv távlatában. =
Nincs sok tévedés…

 

*„Feltételezem, hogy az olvasó elfogadja az Oroszlánság örök ideáját, s fenséges megkönnyebbülést érez az idők tükrében szaporodó egyetlen Oroszlán láttán. Azt ellenben nem is remélem, hogy ugyanígy viszonyuljon az örök Emberiség fogalmához…” (J. L. Borges: részlet Az örökkévalóság történeté-ből.)

**„Aeternitas est merum hodie, est inmediata et lucida fruitio rerum infinitarum.” (Nem más az Örökkévalóság, mint a puszta ma, végtelen dolgok közvetlen és tiszta élvezete.)

---

Boldog Zoltán

Mányoki Endrének lenni

 

Mányoki Endre vagyok. Ott ülök a Képző mellett egy kávézóban, éppen tonikot rendelek magamnak, külön kisüveges ásványvízzel és jéggel. Összeöntöm, fröccsöt csinálok belőlük, mert a tonikfröccs olyan, mint a neoavantgárd.  Mindkettőt szeretem, mert nem mindennap ihat az ember egy Endrődi Szabó Ernő-verset. Például ő az egyik költő, akiről beszélni fogok ennek a két srácnak, akikkel találkozom délután három és négy között, az államvizsgák eredményhirdetésének szünetében. Múltkor valahol ott fejeztük be a beszélgetést, hogy milyen volt a Mozgó Világot szerkeszteni, de meséltem nekik a Hitelnél és a Magyar Nemzetnél töltött éveimről is. A Kortárs Kiadó is szóba került. Ahogy ingáztunk ide-oda az időben, rájöttünk, hogy szerkeszteni hálátlan feladat. „A szerző nem azért van, hogy a szerkesztőnek jó legyen” – ez a jelmondat díszelgett az egyik irodám falán, és azóta sem változott sokat a helyzet. A szerkesztő egy láthatatlan figura, aki terelgeti szerzőit a megfelelő irányba, nevét odabiggyesztik az impresszumba, de valójában a saját alkotó idejét más szövegének csiszolgatásával tölti. Így aztán egy láthatatlan életművet hoz létre, javaslatai ott lapulnak a népszerű szerzők könyveiben, és senki sem tudja, hogy az az ő munkája is. Pedig azon a találkozón a Képző melletti kocsmában ő javasolta annak a fiatal költőnek, hogy a verset másként kellene lezárni. A költő hallgatott rá, átírta, s finoman szólva is a huszadik század egyik nagy verse lett belőle. Nem győzik dicsérni a kritikusok a költemény zseniális zárlatát. Ilyen a szerkesztő munkája, éppen ezt magyaráztam múlt héten a srácoknak, akik már online szerkesztik, tördelik, illusztrálják a szövegeket, szigorúan 10.000 karakter alatt tartva a cikkek terjedelmét. Annyit bír el a mai világ – egy seggel, az üvegre meredő szemekkel.

Megérkeznek végre. Azt rendelik, amit én, belekóstolnak a neoavantgardba, velem együtt pedig a régi idők szerkesztői munkájába is. Megtanulják, hogy a Skype nem elég a komoly témákhoz. Ahhoz a személyes találkozók, a szerkesztőségi ülések és szobák vagy minimum a Képző közelében lévő kávézók kellenek. Mert szerkesztőnek lenni életforma, közösségi lét, műhelymunka. Értitek? – kérdezem tőlük, és ők már mondják is ötleteiket a következő felolvasóestről. Szigorúan egy vers mindenkitől – mondja az egyikük. Feszes felkonfok, sok bor – egészíti ki a másik. Nem igazán értik, miről beszélek. Egy szerkesztő ugyanis szellemi vezető, nem puszta szervező, aki összehoz egy-egy rendezvényt. A szerkesztő irányt mutat, felel a rovatáért, amelynek szerzőivel legalább hetente összeül valahol. Minimum olvassák egymást abban a világban, amikor a saját művét gyakran csak akkor futja át a szerző, amikor begépeli. Találkozzatok is az emberekkel, ne csak levelezzetek velük, terelgessétek őket a helyes irányba, mondom nekik, de ők kattintás-számokról és lájkokról beszélnek. Így nehéz lesz közös nevezőre jutni. Nem baj, ahogy a Nyugatot nézem, ők is hasonló rátával dolgoztak. Arányaiban hasonló volt a nagy felfedezések száma, mint a nagy mellényúlásoké, magyarázom a srácoknak.

Közben rendelek egy kávét, s most én kérdezem őket az új felületről. Hogyan kell cikket feltölteni? Hogyan kell megosztani a Facebookon? Átszellemülten magyaráznak, mintha az életük múlna rajta. Olyan ez, mintha régen, a Mozgó Világ fénykorában nekünk is töviről hegyire ismernünk kellett volna a nyomdagépek működését. Nincs mese, itt már koncentrálódnak a feladatok, a szerkesztő illusztrál, képet javít, videót vág, tördel, terjeszti a lapot, végzi a titkárnői munkát. Valahol ott veszítem el a fonalat, hogy ne felejtsek el bepipálni valamilyen rubrikát. Visszakérdezek, újra elmagyarázzák. Na, látjátok, ez a műhelymunka, mondom nekik az első korty kávé közben. Ami nekem lecke, tanulás nekik is. Így dolgoznak össze a generációk.

Lassan kifizetem a rendelésemet, megyek vissza a Képzőre, mert alá kell írni ezeket a nyavalyás papírokat. Az adminisztráció nemcsak láthatatlan feladat, mint a szerkesztés, de még haszontalan is. Egy államvizsga-dokumentumból soha nem lesz jó vers. Bár biztos lenne költő, aki költészetté tenné. Majd beviszem ezt az ötletet a következő szemináriumra, és elmondom a srácoknak a jövő heti találkán. Akkor már több mint hatvan leszek, de az életkor önmagában nem érdem, ahogy Ilia Mihály szokta mondani. Ezért nem is árulom el nekik. Kíváncsi vagyok, észreveszik-e.

 

---

 

Stiller Kriszta

Amorf akrosztikon Mányoki Endréhez

 

Mikor egy férfi felnőtt már az égig,
Álmaiban apró, de mégis csak magas.
Néhány oldalt szerkeszt, a rosszkedve lédig,
Yorick lámpát gyújt, az izzó hatvanas.
Olykor közel, de inkább távol London,
Kiváltképp meg Sexpír, ez itt nem Avon.
Inkább legyen Pest, jó ez, kis bolondom,
Egyre megy, hogy bárka, vagy csónak ring tavon.
Nem számít, hogy mivel: megmentik az embert.
Délben még csak költő, este már celeb.
Rigolyád simogat, míg a türelem vert,
Egy szó, mint hatvan: a százhúsz jobb szerep.

---

 

Lászlóffy Csaba

 

Asszociációk négy Mányoki-idézetre

Az összetart(oz)ás kudarca

 

                „A jégalma a forró tenyerembe tapadt.
Le nem szakadt, el nem eresztett.
ÁLOMMÁSOLAT”

                   (Mányoki Endre: Velem, nélkülem)

Leszegett csontjaid. A bába pillanat.
Fölindulásod után, persze, alul
vagy az ő szemében megint („magad alatt
vágodafát”). Nem új: a hajlam az úr!

 

Elsüllyed hát egyszer a te igazad is?!
Hiába pazaroltad el hitedet –
a simogatás érdes és a szó hamis,
valamennyi érved elkérgesedett.

 

Fogaid közt ropogtatod, mint perecet,
azt a valamit. Azutolsóesély.
Fölriadsz. Jobban ragaszkodni nem lehet
ahhoz, kinek minden áldozat csekély.

 

Megtépázott az idő? Az Úr?... Ne félj,
az űr közönye vár; nincs közös veszély.

 

A tévutak

 

                „A kézfej régmúlt mozdulatokat keresgél, a gerinc a helyére roppan,
az izmok kifeszülnek, s a hasfal görcsbe rándul, mintha a savak odabent
a jussukat követelnék.”

(Mányoki Endre: Fenn sík)

Miért is rettegnének ők, akiknek
bölcsessége mindnyájunkat ide vezetett!
Iránytűvel – ugyan melyikkel? –
juttattak el idáig. (Hozd a cikcakkba vágott
világvégi térképeket!)

 

A fény – bármerre nézz – csak látszatszabadulást
ígér; az el nem érhető világot.
(Hol vagytok, ti mesteri tudást
mímelő fényutánzók?)

 

A vaksi bujdoklásban csak kövekre száradt
sírás, és elsikkadt a maradék öröm.
Midőn már ára sincs, csak árnyéka a tisztaságnak,
arcunkba csap a kihalt utak sötétsége,
mint ellenségözön.

 

 

Térmágia

 

                „Tenyerünk ráfagy a jégalmára.
                Elmúltak a nagy történetek, mondtam a fiamnak. Nagy történetek nincsenek többé.
                Felszívódtak, mint a víz a homokon… Nincsen regény, csak mesék vannak és legendák,
                álmok és fantáziák. Kivetülés van.”

(Mányoki Endre: Velem, nélkülem)

 

Volt-e külön völgyed a jegenyenyár árnyékában?
Babonás mező. A győztes is illúziótlanul, aléltan hever.

 

A mítosz tartósabb, mint a köveket benövő moha.
Meggyűlt a hazugság; csak rejtett fészkek, kijárat sehol.

 

Fő, hogy megvan a kéz, mely kapukat nyithat,
s a dörömbölés nyugtalansága visszacseng,

 

Kétfelől gaz, s nomád szokás szerint
fölösleges hősködés. A dolgok ideje
nincs kimérve, még tartják térfogatukat.

 

Törvényt is kikezd a métely. Hiszed: szárny-
suhanás vagy mozdulat; de minden önérdek.

 

 

Megoldás nincs

 

                               „...ott már érezhető a láthatatlan is. Az anyag csak
                               az anyagot képes szemre venni. Minden más: érzet.
                              Hit vagy következtetés.”

 (Mányoki Endre: Fenn sík)

 

Szívni magadba megszállottan a mérget, a rosszat is,
származásodtól utad (tulajdon semmiségeid és átmenetek
untig ismétlődő saját-magadba) tűrhetetlenül rövid, akár a múmia-korig;
hamis érzés, mímelés minden empátia. Mennyi minden létező meg sem
kísért, miként a halál, mert százszor érzéketlenebb. Akárha a kijelölt
kettős pályák, párbajok, értelmezések, perszónák, l'art pour l'art-ok –
miért kell(emetlen) mindig választani? Mi kényszerít rá egyáltalán:
a környezet? az idő? Csontvázad apránként porlik el, sejtjeidet
részletekben falja fel a kikövetkeztethetetlen csend, a fojtogató.

 

ÉLNI IGAZÁN (néha nem több mint) MEGSZABADULNI VALAMITŐL,
MÉG A TISZTÁZATLANSÁG PILLANATÁBAN.
Az átmenet fárasztó; ezért érdemes (közben persze a halhatatlanságot
üldözve) túlzásba esni és vakmerőn, vétkezve, még hogyha idő előtt
meg is vakulsz: egyre közelebb, közelebb a bűvös (a hazug!) tükörhöz,
míg bele nem verted homlokodat.
                                                                               S ha a rejtély akkor is rejtély marad?

Ajánlatos már előbb felszisszenni.

---

 

Majoros Sándor

Az utolsó atomredaktor

Azon a bizonyos napon Maujori Euobe, a legeslegutolsó atomredaktor vidáman, kipihenten és optimista lelkülettel ébredt. Ilyesmire emberemlékeztet óta nem akadt példa. Korábbi ébredései nyűgösek, hosszadalmasak és tessék-lássék szerűen voltak. Valahányszor megpittyent a mobil az ágya mellé tett és nachtkasztliként használ Orion márkájú hangfalon, kirángatta Euobét az álom és a nemlét szűkre szabott határmezsgyéjéről, ahol csak úgy teng-leng az ember, céltalanul, mint egy kereszthuzat által megtáncoltatott papírfoszlány, mely nemhogy a szemétkosár, de még a közvetlenül mellette tátongó feslett szobapapucs öblét sem képes benavigálni.

Ebben a se nem alvás se nem ébrenlét, de mindenképpen keserű szájízt és tömény alhasi gázokat eredményező állapotban Maujori Euobé rendszerint sokáig lebegett, mígnem rászánta magát a fölemelkedésre. Úgy türemkedett föl a tudat nélküli mélységből, ahogy a kenderáztató medence aljára ejtett bugyelláris vágyódik a fényre: éppen elég apró van benne ahhoz, hogy ne lökődjön ki a felszínre, hanem lassan, vontatottan, a lehulló levél cikcakkos-lefelé mozgását visszájáról megidéző utazást mutatva, miközben a létezés meg a tudatosság együtthatójakén keletkezett árvaságérzet gázbuborékja veszi őt közre.

Maujori Euobé maga is tevékenyen hozzájárult ennek a gázbuboréknak a kialakulásához és meglétéhez, ám ennek okait most ne firtassuk. Maradjunk meg ennél a kivételezett napnál, annak is a legeslegelső pillanatánál, amikor az elme már önmaga, de még nedves hernyófonálként gubózzák be az éjszaka rémségei és hányattatásai. Ez az a hol szörnyűséges, hol meg bizakodásos állapot, amikor bármi megtörténhet. Kiderülhet például, hogy lenolaj illatú vasárnap van, nem pedig csatornaszagú hétfő, hogy az este, lefekvés előtt még nyomasztó teherként magára paplanozott másnapi tennivalók java része csak potomság, hogy esik az eső, és azt a kínos találkát, ami egy csekély tehetségű szerzővel volt előirányozva, erre hivatkozva minden további nélkül le lehet mondani, hogy az álom titkos összetételű oldószere az éj folyamán sorban lemarta azokat a berozsdásodott lakatokat, amelyek elfelejtett és kínlódva keresett tudás- és emlékmorzsák tározóiba vezetnek, és az ember – nem győzzük hangsúlyozni – ebben a csodás, robbanásszerű helyzetben, amikor sötétségből előbb idő lesz, aztán meg tér, és ez a miskulancia a fénysebességet meghaladó módon terjeszkedik, úgy érzi, ismét megúszott valamit, számonkérést, elszámoltatást vagy ilyesmit, szóval ez a pillanat maga a dimenziók közé csábítgatott és ott foglyul ejtett reményteljesség.

Azon a bizonyos napon Maujori Euobé, a legeslegutolsó atomredaktor tisztán és tapinthatóan érezte tenyerén ezt a csodálatos együttállást, csakúgy, mint a hurkás kezű falusi szakácsnők a lisztet, amikor a rétestésztát nyújtják a műveletre gondosan előkészített konyhaasztalon. Maujori Euobé soha életében nem gyúrt rétestésztát, de pontosan tudta, hogy ezzel a matériával óvatosabban kell bánni, mint a csalánlevélből készített nyakékkel. Kezdetben csak egy apró gombolyag, amit a kíméletesség ősi módszerével kell kilapítani, és ha az ehhez szükséges türelem is megvan, egyenletesen feszülő, hártyavékony alakzat hozható létre, amely a bámészkodó kisgyerek szemében csupán a jövő almás,tökös, diós vagy éppenséggel mákos rétesének ősállapota, ám egy tapasztalt atomredaktor tudja, hogy itt bizony a világmindenség modellezéséről van szó, térrel, idővel, és a mindezek közé ékelődő fakó csillagködökkel.

Maujori Euobé régebben konok kitartással tanulmányozta annak lehetőségét, hogy vajon meddig tágítható ki egyetlen pillanat, és vajon mi minden fér belé an block és par excellence. Arra jutott, hogy a rétestészta hasonlat itt is megállja a helyét, mert ha görcsösen húzzuk és ráncigáljuk, hajlamos a megszakadásra és ez alatt a folytonosság megszakadását kell érteni, ami olyan lyukakat eredményez, amelyek mögül a semmi kukucskál elő. Ha nem képes magán uralkodni, és a feltárulkozó lyukakra fittyet hányva tovább nyújtja és szaggatja ezt a bizonyos első pillanatot, úgy visszaalszik mint a pinty, és annak már bizony tébolyult iparkodás lesz a vége, mert a késés veszett kutyája végig a bokája után kapdos, miközben ő kábadozva járja be a reggeli rituáléjának szokásos állomáshelyeit.

De ez most másféle virradat volt, az éjjelre nyitva hagyott ablakon akadálytalanul hömpölygött befelé a mézsárga színekbe öltözött nyári kellemetesség, mint valami pállott szökőár magába foglalva mindent, ami nem odaillő: tompa motorzaj közé vegyült madárcsicsergés, az eresz aljáról lefeslett gombaspórák tüsszögésre kiállított biankó csekkjei, egy távoli ventilátor fáradhatatlan, monoton zümmögése, kutyaugatás, gyerekzsivaj, útfelbontás kattogása, mind-mind benne volt ebben a tömény egyvelegben, de csak úgy, ahogy a kígyó, a vietnámi pálinkában: látjuk és borzadunk tőle, pedig nem is vele kell foglalkozunk, hanem az általa őrzött nedűvel, amelyet a kígyóval való elegyedése miatt férfias virtussal kell a magunkévá tennünk.

Maujori Euobé, a legeslegutolsó atomredaktor ebben a kozmikus méretűvé tágított, több évet, évtizedet és eónt magába foglaló pillanatban nem csinált mást, csak hanyatt feküdt az ágyában és a plafon legsemlegesebb részét bámulta. Azért egyszer még szeretnék szűzbográcsból gulyást készíteni, mondta félhangosan és elmosolyodott.

---

 

Laik Eszter

A Százéves Mester, aki megalkudott a Jóistennel

A Százéves Mester a folyóparti nádasban üldögélt és botot faragott. Azért faragott botot, mert a Százéves Mesterek ilyesmiket szoktak csinálni. Például. Vagy fűzfasípot hegyezni. Vagy nótázni. Ő éppen botot faragott és pipázott mellé. Valaha nem pipát szívott a Százéves Mester, amikor még nem százéves volt, csak sima cigit, azelőtt meg még sima mezítlábasat, csecsemőkorában meg még az anyja tekerte meg neki s dugta a csöpp szájába, és langyította mellé a jó erős feketét.

De mire a nagy kort megérte, már csak pipázgatott, mert annál nem kellett azzal törődnie, hogy a bajszára potyog a hamu, és még esőben sem aludt el olyan gyorsan, lehetett a szájában tartva a fodrozódó felhőket nézni, ahogy átvonulnak a nádas felett. A Százéves Mester egyébként is igen szerette az eget kémlelni, megmondta belőle, mikor tűnik fel tehetség a láthatáron.

Zörgettek is egyre-másra a kunyhója ajtaján, ami a nádas közelében álldigált, s nem volt nyugta, szinte még éjjel sem. Folyton jöttek a tanácsáért, hozták a műveket, felolvasták neki, kérdéseket tettek fel, és lesték a bajsza rezdülését is. Igaz, ez benne volt a munkakörében, kitől mástól kérnének tanácsot a tanácstalanok, ha nem a Százéves Mestertől, pláne, ha az már száz éve mások gondját-baját orvosolja. Régebben, amikor még nem százéves volt, emailben, még azelőtt levélben, jóval azelőtt kocsmaasztal fölött kornyadozva, s csecsemőkorában az anyja tolmácsolta gügyögését a tanácskérőknek. De mit volt mit tenni, ha egyszer valaki annak születik, ami.

Mire a Százéves Mester százéves lett, megtehette, hogy kihajítsa az ablakon az ifjúkorából visszamaradt ketyeréket meg masinákat, és ha valaki akart tőle valamit, hát annak a kunyhója ajtaján kellett zörgetnie, személyesen. Mert a Mester látni és hallani is szerette, ki kopogtat nála. Az sosem ártott, ha az illető sört is hozott. Ilyenkor aztán kiültek együtt a nádasba, hallgatták a vadkacsák ijedt sápogását, a kecskebékák brekegését, a rákocskák motozását, iszogattak és beszélgettek. Meg hallgattak. Mert a Mester ezt is szerette, a fő, hogy együtt üljenek.

A zsenge ifjak előszeretettel zarándokoltak hozzá, már csak a kora miatt is, mert abban az időben, amikor a Százéves Mester százéves volt, már nem voltak bölcs vének, legalábbis olyan, aki bevallotta volna, hogy vén. Aki csak tudott, azon ügyködött, hogy fiatalabbnak lássék, ettől aztán mindenki roppantul el volt foglalva saját magával, és a fene se volt kíváncsi a másik bajára. Híre ment azonban, hogy a Százéves Mester – hacsak nem botot farag magányosan a nádasban – nagy gonddal hajtja oda a fülét, s úgy tud figyelni, mint senki más. Pedig sokszor tényleg csak hallgatott, huncutul csillogó szemmel elnézett a messzeségbe, hümmögött, dörzsölte az állát, megvakarta a fejét, beletúrt a hajába, végigsimított juhászos bajszán, újra megvakarta a fejét, s aztán, ha elunta a dolgot, útjára bocsátotta a tanítványt. Sose mondta meg, hogy tehetséges-e vagy sem, de aki nála járt, tudta, a Mester az égről majd úgyis kiolvassa a jeleket, emiatt nem kell aggódni.

Történt, hogy amikor a Százéves Mester életében elérkezett a nap, hogy betölti a százegyet, hatalmas zörömbölésre ébredt, olyan erővel verte valaki a kunyhója ajtaját.

– Ki az? – kiáltott ki kábán a Százéves Mester, aki előző nap éjfél után ebrudalta ki az egyik nehéz gondolkodású tanítványt.

– A Jóisten! – kiáltott be a látogató.

– A Jóistenit neki! – gondolta a Mester, és korához mérten nagy sietséggel kászálódott ki az ágyból. – Várj egy kicsit, felkapok valamit! – szólt ki a látogatónak, mert azt mégsem érezte illőnek, hogy így neglizsében…

– Nem kell, csak a hangom az! – kiáltott be a Jóisten. – Azért jöttem, hogy elmondjam, leszolgáltad hűséggel az idődet, betöltötted a hivatásod, ideje, hogy menj, és mostantól csakis magaddal törődj. Kapsz még száz évet, ami csak a tiéd, nincs több tanítvány, nincs több zörgető, csak te vagy, írd meg a magad művét, és ne gondolj más bajára.

– De hát én… – próbálta közbevetni a Százéves Mester, de a Jóisten dörgedelmes hangon félbeszakította.

– Ez az utolsó szavam, punktum, nem kell hálálkodnod! – S azután néma csend. A Százéves Mester felöltözködve kitárta az ajtót, szólongatta a Jóistent, de nem volt ott egy szál lélek sem, csak a békák kuruttyolása hallatszott a nádas felől.

A tanítvány, aki aznap először érkezett, hiába kopogtatott a kunyhó ajtaján. Csakúgy az utána érkező, és a harmadik, meg a sokadik is. Nem találtak ott senkit. Amikor már elég sokan összegyűltek, összedugták a fejüket, tanácskoztak, s arra jutottak, elindulnak a nádasba, hátha megtalálják a Százéves Mestert, aki időközben százegy lett. Csörtettek a zizegő sás között a folyóparton, de nem leltek semmi nyomot. Hanem amikor a Mester kedvenc üldögélő helyéhez értek, látták, hogy hever valami a földön. Valami botféle. Odaértek, felvették, s hát az a bot volt, amit a Mester faragott magányos óráin. Forgatták a tanítványok a botot, és látták, hogy betűk vannak belefaragva. S hát ahogy kezdték összeolvasni a betűket, láss csodát, ott volt azon a boton minden egyes szó, amit ők azelőtt a Mesternek felolvastak. Leereszkedtek lassan a földre a tanítványok, és csak forgatták, forgatták a botot, olvasták egyvégtében azt a rengeteg sok szöveget, s ahogy felnéztek közben az égre, a fodrozódó felhőkre, hirtelen mindegyikük tudta a választ a kérdésére. Hazamentek, és nem volt többé kétségük, mitől jó a jó mű.

Hogy a Százéves Mester hová lett, arról csak mendemondák keringenek. Beszélik, végül csak megalkudott a Jóistennel, visszatekertek negyvenegy évet, még a masinák és ketyerék korába, s csinálhatja a Mester kedvére azt, ami élteti. Százegyig még biztosan.

---

 

Rónai-Balázs Zoltán

‒ …akkor ez most szerinted mit jelent, Endre?
‒ Ez pontosan azt jelenti, Zolikám, ami.

 

Még nem tudom, milyen hatvan évesen
visszanézni,
hogy milyen visszanézni, azt igen.
A szélük felé opálosodó, színes foltoknak írnám le a látványt.
Fordított perspektívában állnak a megvalósulások, a tervek és a törvék.
Abban sem lehetek biztos, biztos hogy nem,
vajon nem egy giccses, szentimentális marhaság ez
a hátratekintés,
ami kötelező, mint szilveszterkor berúgni,
vagy nyaralni menni uborkaszezonban.
Hóna alá csapott szárnyakkal várakozik
a legelcsépeltebb riporteri kérdés,
hogy „Akkor most hogyan összegeznéd?”,
és tényleg, mi a frászt is lehet rá mondani.
Mintha valaminek vége lenne, közben meg dehogy.
Tán annyi, hogy a hajdan millendorfi vénusz idő
abbahagyhatná a fogyókúrát, ‒
de hát hipobuliás lett 30 körül, nem tehet róla a drága.
Ellentétben a tennivalókkal.
Érdekes, ahogy öregszik az ember,
egyre több a dolga.
Érdekes, hogy úgy kell tenni, mintha nem is,
és mintha ez természetes volna,
továbbá érdekes, hogy ennyi évben
túl van élve minden.
Érdekes, hogy nem minden szöveg lesz
szebb attól, ha rímben.
De rím el,
különben is e-s, tehát nem sokat ér.
Egy biztos, havas hegycsúcson áll az ember,
a fejére meg tűz a nap.
Pislog egyet, mire a rohadt csúcs már megint fölötte van,
és esik az eső.
Odafönt nem. Lehet nekirugaszkodni.
Ezt a ciklikusan ismétlődő jelenséget úgy hívják, hogy élet.
Az élet egyúttal a kedvenc pólónk is.
Az isten Perwolja nem elég, hogy megőrizze az eredeti színét.
Nem is kell neki. Úgyis összefogja a többi póló.
Hadd tarkuljon csak be a Nagy, Holisztikus Mosógépben.
A Nagy, Holisztikus Mosógépben úgy mosunk, hogy nem vesszük le a ruhánkat.
Kényelmetlen, de ez van.
Két mosás közt visszanézve meg a sok opálos karimájú folt,
fordított perspektívában, mint a középkori festményeken,
egymásra torlódva,
ha pedig az ember elég sokáig bámulja, beszélni is kezd,
valamit, amiről megnyugtató tudni,
hogy pontosan azt jelenti, ami.

---

 

Hargitai Ildikó

Paszuly

Az úgy volt, hogy élt egy macska, amikor még senki más se élt ezen a glóbuszon, csak fölötte a hatalmas ég, alatta meg végtelenbe nyúló rétek, erdők illatoztak. Ő volt a macska, ennek a glóbusznak a macskája.

Legalábbis így képzelte azokon a napsütötte nyári hajnalokon, amikor meztelen hevert az összegyűrt lepedőn. Kávézás közben sose nézett a matracán vádaskodó lepedőkre, csak az ablakot nyitotta rájuk, aztán meg gyönyörűen bevetette az ágyát. Nem, mert a nagyanyja erre tanította, attól csak profibb lett minden. A régi háborúkat akarta elfelejteni, legalább ilyenkor, amikor a nap fényesen lebeg a függönyök alatt, a szél meg porcicákkal játszik a padlón. Volt néhány más tabugondolat is akkoriban. Önvédelem. Persze, hogy az.

A gépet még pisilés előtt kapcsolta be, egy rövid mozdulat volt, kitérőt se kellett tennie, már kávéval a kézben olvasta át újra, amit tegnap írt, aprókat javított benne, aztán nagy energiával nekiállt. Sose kellett gondolkodnia. Készen volt minden, mire a géphez ült, hangtalan mondta írás közben a szöveget, csak a légzésére figyelt, a szöveg légzésére, ahogy megtelik, kiürül a tüdeje, szívdobbanásokra, vér lüktetésére, végtelen türelemmel várta, mikor moccan meg, emeli fel a fejét, mikor néz végre vissza rá.

A nap legjobb két órája véget ért, a glóbusz macskája felállt, nyújtózkodott, elvégezte szokásos jógagyakorlatait, és föltette főni a második kávét. Már nem macska volt. Egy nő csupán, egy emberi nő, aki munkába megy.

És tudod, nem is volt semmi, de semmi, mert senkinek eszébe nem jutott, hogy tenni kéne, bármit. Ő csak írt, nem izgatta más, még az írás sem izgatta. Írt, mert így kezdődött a reggel, mert nem ő, hanem a macska ébredt előbb. Aztán, amint szokott, történt valami. Egy kaland. Igazi kaland. Nem is részletezem, annyit csupán, hogy egy marékra való ezekből a fejüket emelgető, lüktető kis írásokból kiadót talált magának, szinte az ő tudta, akarata, aktivitása nélkül könyvvé változott.

Minden más volt. Minden. Nem ez volt élete legsikeresebb tevékenysége, ünnepelték már őt zajosan. Hanem ez őbelőle minden külső segítség nélkül nőtt, egy amolyan intellektuális paszulyfa, nyúlt, terebélyesedett a messze simuló rétekből egész föl, a hatalmas égig. Ezért volt más.

Szép volt. Aztán jöttek mindenfelől szülők, testvérek, favágók, világcsavargók, legkisebb királyfik, professzorok, egyéb kalandorok, s álltak neki a babfának fűrésszel, könnyekkel, fejszével, vádakkal, varázsszavakkal, kinek mije volt. Nem lehetett nem észrevenni. A macska alatt rengett a föld, hullámzott az ég, törtek az ágak. Segítség nem mutatkozott, a messzi porfelhők csak további bajokat jeleztek. Nem volt mit tenni, egymaga kevés volt a hordák ellen, lemászott hát a fáról, nyújtózkodott, szellőztetett, önmagába húzódott, amint azelőtt.

Sokáig nem jött semmi, csak az ősz, a babfa lehullatat leveleit, törzse fonnyadt, aszalódott, decemberre szétrohadt az egész. Minden ugyanolyan volt különben, legalábbis látszatra ugyanolyan, csak a kávénak nem volt már az a csupa gyerekkori álomillatokból szövött íze, meg a nap halványodott el egész kicsit, de persze tél volt, ezt azért tudni kell.

Egy nap aztán, februárban, a legeslegreménytelenebb hét kezdetén, amikor tudod, és én is tudom, hogy sose lesz vége ennek a kurva télnek, hogy ez a sáros, szürke szar örökké tart, hogy már legszívesebben megdöglenél, a szíved rég szétrohadt, ocsmányul beszélsz, csak legalább sütne ki kicsit, vagy ölelne meg valaki, de sötétség van, és senki se közeleg, akkor, igen, pontosan ennek a reggelnek a legsötétebb pillanatában kinyitotta az ablakot, belemerítette arcát a füstfehér ködbe, belenyújtotta kezeit is, talán úszni szeretett volna, ám amikor visszatért a szobába, tenyerén kicsi, fényes, zöld levél fluoreszkált, mintha a paszulyfa utolsó levele lett volna. Persze az nem lehetett, a fa sárrá vált, összes levelével együtt, az ablak alatt, minden reménység temetőjévé. A fluoreszkálás aztán semeddig se tartott, mire a második kávé elfogyott, a levél is ellebegett valamerre, de az már nem volt érdekes.

Van, hogy egy szó elég, és ez olyan pillanat volt.

Ahogy legtöbbször a legnagyobb napok éppolyan szürkék vagy fényesek, mint a legkisebbek, és éppúgy feledésbe is merülnek, ez a nap is a semmibe olvadt a többivel, pedig megint minden megváltozott. Az a ködből érkezett levél annyira elgondolkoztatta, hogy gyors hajtogatás helyett a padlón térdelve, lassan simogatta ki végre lepedőiből a haragot, réges-régi gyűrődéseket, és ezzel véget ért a mindenéjszakai háború. A békében aztán lassan ő is önmagává foszlott.

Hamar tavasz lett, az ablak alatt kikelt a sok paszuly, kétfelé nyitott tenyérrel nyúltak az ég felé. Igaz, elég sok elpusztult belőlük, kit a tavaszi fagy vitt el, kit a jégeső, kalandorok is akadtak még fényes fejszékkel a közelben, és az égig se ért el mindegyik, de az, amelyik elég napot, esőt kapott, s a sár nem rohasztotta el a gyökerét, májusban halványzöld virágfürtöket bontott, attól aztán a nap is felfénylett megint, és a kávé zamata is valahogy újra az a régi lett.

A kis zöld levelek jöttek sűrűn, ritkán, változatos módokon, volt, hogy többet szeretett volna, sírt, rúgott érte, aztán lecsendesedett. A gyerek is folyton anyját akarja, apját, hogy lovagoltassa a nyakában, kakaót főzzön neki, de hiába rúgkapál, fel kell egyszer nőnie. Eljön a reggel, amikor elég önmagának, akkor aztán már senki sem kell, el is feled anyát, apát, álmatlan éjszakái önmagából születnek, szabadon jön, megy, kiszalad a száján ez meg az, talán még levelet is ír néhanap valakinek az ismeretlenbe, elgondolkodva néz utána, és akármilyen is az idő, akkor a paszulyfa jut eszébe, és soha többé nem felejti el, hogy ki küldte neki akkor azt a fluoreszkáló kis zöld levelet!

(Endrusa, nekem te küldted, és ha lenne egy kicsivel több időd, te lennél a glóbusz legklasszabb szerkesztője! Nekem így is Te vagy.)

 

---

 

Szőke Imre Mátyás

őrségváltás

mányoki endrének ajánlva

meztelenül áll
vizel
céloz
keze csípőn

szeme előtt mondhatni
célkeresztben
egy félrészeg amcsi yuppie
olyan sportos hátrazselézett hajú srác
tegnap estéről
igen igen az a jópofa gyerek
aki bemutatkozáskor így kiáltott fel
dumbledore?

vécét lehúzza
tükörhöz megy
belebámul
vállat vonva
ősz hajába túr
ó motherfuckers

háta mögött
a kis kölcsönlakásban egy wilson nevű
terrier szaglászik
nem az övé

basszák meg wilson
ha tudni akarod
ez a tegnap este
sokkal rosszabb is
lehetett volna
úgy értem hogy

sokkal de sokkal rosszabb is lehetett volna
az egész
állítólagos élet ha belegondolok

wilson az ajtóhoz szalad
csóválja a farkát
hátra-hátranéz talán sétálni mennek
de ő a seggét vakarja még

majd a gazdáddal fiam
majd ha itt lesz a gazdi
kisfiam

szép lassan öltözik

---

 

Acsai Roland

Beszélgetés egy négyévessel
(köszöntővers a hatvanéves Mányoki Endrének)

– Janka, mi a filozófia?
– Az egy boci.
– És mi az egzisztencializmus?
– Az egy kecske, te!

– Ki a kedvenc költőd?
– Anya.
– Mit csinál egy költő?
– Költözik.

– Mi a vers?
– Versenyző.
– Mi a rím?
– Egy erdő.

– Milyen erdő?
– Világoskék.
– Mi a haiku?
– Hajgumi.

– Mi a szerkesztő?
– Csúszda.
– Hová lehet csúszni rajta?
– Felfelé.

---

 

Varga Melinda

Továbbragozni a természetet

Amikor kerek évszámhoz, egyfajta vízválasztóhoz közeledik az életünk, kicsit összeszorul a szívünk, olyan, mint a vizsgadrukk  az egyetem első évében, vagy amikor életünkben először megyünk randevúra. Ilyenkor úgy érezzük, a szív megváltoztatja addigi természetes helyét, és átköltözik a gége tájékára, csaknem hallható, tapintható lesz a dobogás. Cudar érzés, senki sem szereti. . .

Pedig tulajdonképpen aggodalomra semmi okunk, inkább ünnepelni, megpihenni kellene ilyenkor.  Az alkotó ember azonban nemcsak máshogy él, máshogy is ünnepel, mint az olvasó vagy e fölött teljesen szemet hunyó, egyáltalán nem olvasó társai. Ezért a szívdobogása is sokkal másabb: sötétvörös színű, hangos, már-már olyan, mint egy vers ritmusa, ami testébe költözött, s nem tud szabadulni tőle.

Az ilyen vízválasztók arra késztetnek minket, hogy valamit okvetlenül letegyünk az asztalra, valami olyat, ami betöri azt. Például egy keményborítós nagyregényt, amivel jól fejbe lehet verni valakit, vagy ki lehet támasztani a lábánál megrongálódott ágyat, s egyéb praktikus haszna is van a benne fogalt szellemi kaland mellett.  Persze már nagyon sok minden ott hever azon a bizonyos asztalon. De hát az ember mindig többre vágyik, s előző műveire úgy tekint, mint egy következő előszobájára, bevezetőjére, utat kitaposó előfutárára. Rendjén is van így, hiszen csak ily módon tudunk jobbat és jobbat írni, újat alkotni.

A születésnapok és egyéb ünnepek, melyek óhatalanul az idő múlásra emlékeztetik az embert, szeretteink, barátaink körében eltöltött magasztosabb, különlegesebb pillanatok mellett arra jók, hogy számot vessünk önmagunkkal, összegezzünk, na meg, hogy újabb terveket szőjünk.  Az első ilyen alkalom, amikor az ember 18 éves lesz. Bár nem kerek évszám, de mindenképpen vízválasztó, hiszen hivatalosan ettől az élettkortól számít valaki felnőttnek, kaphat jogosítványt, szolgálják ki alkohollal, cigarettával a kocsmában, cselekedeteinek most már nagyobb súlya van. S milyen boldog is ilyenkor a halandó…Végre felnőtt lett, kamaszos daccal rázza le magáról a gyermekkort, a korlátokat, szabadnak érzi magát, holott fogalma sincs, hogy mindez merő illúzió, teljesen szabad senki sem lehet, mégis naivul azt hiszi, most kezdődik az igazi, a nagybetűs élet.

Mindenki visszakívánja azt az érzést, amikor a tizennyolcadikot ünnepelte. Ha nem is magát a napot, hanem azt az állapotot, amikor konokul hitte, meg tudja váltani a világot.  Különös tűz égett a szemében, s még azt is elhitte magáról, képes megírni a mai Isteni színjátékot, s ez által majd megmenti a szellemi posványban szenvedőket, valami nagyot, eget-földet rengetőt csinál, körbeutazza a világot, elmegy Jim Morrison sírjához, ő lesz az új Jack Kerouac vagy netán Villon. 

A lelkesedésünk aztán évről-évre alábbhagy. Emlékek, rossz tapasztalatok tesznek egyre józanabbá. Elfelnőttesedünk. Világosabbá válnak számunkra  saját  magunk korlátai, s valahogy a hitünk is ingatagabb lesz az emberekben, önmagunkban, a művészet tisztaságában.

Sokszor töprengtem el afölött, hogy a születésnapokat, évfordulókat, s minden egyéb olyan napot, amit az ünneplés kényszeredettsége hat át, el kellene felejteni. Amikor az ember csak azért ünnepel, mert úgy illik, ez a szokás, a nap végére nagyon fáradt, elcsigázott lesz a lelke, s tulajdonképpen nem is érzi jelentőségét az egésznek.

Egy alkotó ember számára az idő, az ünnep még inkább relatív. Bármilyen rendszer, aminek meg kell feleni, az alkotás lázából, abból a lázadásból, ami még tizenévesen él bennünk, valamicskét lefarag. Ezért én nem azt kívánom Neked, hogy csak összegezzél, gondolkodj el, légy büszke eddigi munkáidra, sikereidre, és minden olyan dologra, amelyet az idő során sikerült megvalósítanod. Persze ezek is szükségesek, hiszen mi sem bizonyítja jobban, hogy mégsem volt hiábavaló eljutni idáig. Inkább azt kívánom, hogy minden napod ünnep legyen, egy-egy alkotás ünnepe, egy-egy maradandó pillanaté, amikor annak örülsz, hogy valami újat, jót sikerült kihoznod magadból a világnak, másoknak, legyen az műalkotás, oktatói, szerkesztői munka vagy családi költelesség.

„Mi más a mű, mint a természet ragja” – mondja Sziveri. Mi más dolgunk van, mint megtanulni a lehető legjobban ragozni.

A jó vers, a jó regény vagy novella időtlen. Az alkotó embernek pedig az a dolga, hogy a lelke mélyén játékos, nevető, kíváncsi gyermek maradjon, ezáltal az idő múlása jelentéktelenné válik,  és ragozni is jobban megtanulja a természetet.

A hatvanadik szülinapnak, kétségtelen, súlya van. Története. Önmagában is sokat mesél. Az igazi fontossága azonban azoknak a pillantoknak van, amelyek a mindennapokat teszik élhetővé, széppé, apró, kis ünnepekké. Ezért az kívánom, minden napod legyen olyan kedves, mint egy születésnap, amire érdemes visszatekinteni. Ahogy Borges is mondja: „Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer felbukkant egy eksztatikus, teljes délután”. Minél több ilyen délutánt kívánok Neked!

 

---

 

Jász Attila

hatvan részlet plusz

Egy nap, amikor a még és a már a semmi vizét issza,
csupán a test öregszik, de tudjuk jól, hogy ettől lesz tiszta.
Már nem teljesen ember, még nem angyal,
hatvan apró részlet harcol a naggyal.
(Az istened éltessen Bandi Angyal!)

 

---

 

Csepcsányi Éva

Két akvarell Endrének

1.    Mányoki hangulatai

Az erdőből tisztásra érkezett. Fehér, sárga és piros virágok. Felnézett. A tavaszi égre csipketerítőként borultak a felhők. A vadvirágokat nézte. Ízlelgette a szót: „vadvirág.” Nem jutott még napirendre a szóösszetételen, annyira különlegesnek, zabolátlannak találta.

A „vad” számára a hűs erdőmélyben ügető szarvasbikákat, az őserdőben vadászó tigrist, és az égig érő fenyvesekben megbújó medvéket jelentette.

A virág pedig törékenység, tündöklés és elmúlás. Védtelenség, puhaság, rejtőzködés, harmat. Ez a két szó együtt – megfogalmazhatatlan képeket, érzéseket, benyomásokat indított föl benne.

Mire újra fölnézett, az ég asztalára borított „csipketerítőnek” már nyoma se volt. Leszedték, mosodába vitték. Vagy pajkos kisgyerek rántotta le. Leguggolt, szedett pár szál virágot, a hajába fonta őket. Kisütött a nap. Lefeküdt, nem gondolkodott, csak érzett, élvezte a napsütést, a szelet, a létezést. Lehunyta szemét. Elaludt. Arra ébredt, hogy fázik.

Fölnyitotta szemét, méregkék gomolygás nézett vissza rá. Eldörrent az ég.  A virágok kelyhei bezárultak, közelebb hajoltak egymáshoz, a földhöz lapultak. A föld biztonság, óvóhely. Felült. Az első esőcsepp lebarnult vállára esett, második csepp már nem volt: egyszerre szakadt le az ég, mintha egy háborgó folyó zúdulna alá. Befutott a legközelebbi fa alá. Rettenetesen fázott és félt. Jégdarabok keveredtek az esőbe.

Végig kellett néznie, hogy a viruló, pompás vadvirágok cafatokra szakadnak a jégzuhatagban, eltűnnek a fölhabosított sárban, némelyik gyökerestől fordul ki. Őt védte a lombkorona, sikerült egy ősöreg fa alá menekülnie.

Nézte a vadvirágok pusztulását, és megértette végre a „vadvirágság” lényegét: ugyanolyan szépnek, sőt, szebbnek lenni, mint a kerti virágok, kényes szobanövények, viszont az őket körülvevő védettség, táplálás, biztonság nélkül.

Azzal a bátorsággal, daccal virulni és ragyogni, hogy tudja, a természet erői bármikor megkérdőjelezhetik létét. Meg nem történtté viszont nem tehetik. Mert, ha bármeddig is, de létezett, mégpedig önállóan, szabadon. A fölverődő sár bepiszkolta ruháját, lábfeje is saras lett.

Talán neki is együtt kell pusztulni a vadvirágokkal? Két karjával átfogta magát, rettenetesen fázott. Talán pont ebbe a fába csap bele a villám. Végignézett ázott, csatakos ruháján: hiába fehér, ebből is, akárcsak az arcából, szeméből, virágokkal teletűzdelt hajából, csak füstölgő, fekete üszök marad. Más semmi. A fák közül váratlanul kinyúlt egy kéz:

–        Kerestelek! Gyere, gyere gyorsan! – Irtózatos dörrenés hallatszott, majd a tűz ropogása. 

Kiszakította kezét a férfi kezéből, iszonyodva fordult hátra: a vadvirágos tisztás fekete folt lett, a fa, amely alatt állt kettéhasadva lángolt. „Ez hát a vadvirágok sorsa”, gondolta, megfogta a férfi kezét, és többé nem nézett hátra.

1.   Mányoki elmélkedése

 

Sámuel álma

1.
fekete ágy és fekete falak
vörös sáv köztük a lélek.
és a Szó a vörösön, feketén
egyaránt áthalad.

 

2.
Sámuel kékben, aranyban
az Isten,  a fiú testén is
arany a takaró. a gyertya
fekete  fényben: Lumen
Christi – mellette semmi a láng.
szelíd testmeleg tűz  üstöke,
gonddal formált szavait
tenyerével fedezi: egy hang se
vesszen el.
gyertyát markoló inas keze férfi,
az ember arca fölé boruló tenyér
védő, asszonyi.
tekintetét le nem venné róla,
pedig Sámuel  édesen aluszik,
nem hallja még, hogy  küldetést
suttog fülébe az Isten.

 

3.
Héli nagyokat horkant,
az Ígéret földjéről álmodik,
gyér haja ezüst, és ezüst a Hold,
mely tiszta, hideg szemével rátekint.
szájában szunnyad az évente egyszer
mondható Név, és nem sejti még:
A gyerek mindjárt szétzúzza éjjelét.

 

4.
fölkel, öblös szavak bongnak benne,
eddig csak a főpaptól hallott hasonló
szépeket, átbotorkál, és nem érti,
ha hívta, Héli miért aluszik.

 

---

 

Debreczeny György

lelepleztük a srácpontyot

Mányoki Endre tárcája nyomába

 

a kórházfolyosón lelepleztük a srácpontyot
aki mellettem ült a tolószékben
röntgenre várt
és nem volt szabad táncoltatni
mert apu utálta ha a  halat
táncoltattuk a forgószékben
apu nem szerette az ilyesmit

 

a röntgen előtt a kórházfolyosón
összegyűlt végre a család
nem kéne nevettetnem a srácpontyot
ilyen komoly beavatkozás előtt
csütörtökön mutatják be
budapesten a szilvafákat
mert 30 dkg aszalt szilvát
borban (fehérben) áztatunk
míg felpuhul kimagozzuk
és a mag helyére
negyed dióbelet dugunk

 

a kórházfolyosón a röntgen előtt
igazán nem kéne nevettetnem
a férfiápolót aki
a hal jegyében született
nehogy elvigyen röntgenre
hiszen nem én vagyok a srácponty
akit lelepleztünk az ímént
ha már a család összegyűlt

 

ültünk egymás mellett a tolószéken
röntgen előtt a kórházfolyosón
a halat megtisztítottuk
és ízlés szerint megsóztuk
belemorzsoltunk 3 dkg vajat
az aszalt szilvával megtöltöttük
én mondtam előre hogy vigyázzunk
nehogy összekenjük a tolószéket
amikor kívülről vajjal bekenjük a halat
ha már a család is ilyen szépen összegyűlt

 

sütőben sütjük majd
tepsiben
közben saját levével
vagy borral (fehérrel) locsolgatjuk
nem táncoltatjuk mert azt nem illik
és vigyázunk a tolószékre

 

 

krumplipürével vagy más
semleges körettel tálaljuk majd
leleplezzük a szilvás srácpontyot
akkor ott a röntgen előtt
a kórházfolyosón

 

 

---

 

Korányi Mátyás

Előre az irodalomtudoMányoki Endréig!

 

Endre, kerek a fejed. Nem is, mert szögletes.
Akár a labda és a pálya. Ilyen a szabályok ötletes
és absztrakt ár-apálya. Fel. Le. Kéne már egy
büntető. Vagy kiállíthatnának valakit. Akkor
megnyitóbeszéddel felvázolnád a helyzetet.
Hogy van ez az élet-ajándék, ami meglepett.
Pl. a Larsen-megnyitás. Vagy óbenoni védelem,
netán vezérgyalog játék. Hatvan év...
Falakra égett, gyönyörű, nukleáris árnyék.
Ősvulkanikus, lávaszilárd szavak. Izzadni kezd
a Mátra tenyere... Már megint itt van a
kegyelem. Ez a fél-gyanús-elem. És a lényeg:
hogy élhető pontosság legyen. Letisztult káosz.
Jó mintákkal új ruhákat szabhatunk a mához.
Olyan, mint egy óra, felhúzzák, ketyeg.
„Tizenkét kávéval huszonnégy munkahelyre megyek.”
Mire hatvan lepereg, vitorlázni kezd a nagy sirály.
Fejjel repül a falnak, ha egy szög még túlságosan kiáll.
Valamire akasztani kell a keretet, a képeket.
Árnyékok között fehér falakra felírt életek.
Kalimpál a szív. Nevezzük talán Palinak.
Kölcsönadtál egy előszobát jó néhány nappalinak.
Vak Pali, vak Pali, mindent lát... Poétikus potentát.
Felhőfodor, szalmaszál, olyan könnyű az idő,
körző hegyén, mérlegen, egész korszak billent át.
Kiszaladok a retyóra. Nem tudom tovább tartani:
minden pátoszt nyári tó langy vizébe kéne...
Miau! Vizibiciklizni. Boldog Szülinapot Endre!

 

---

 

Hegedűs Gyöngyi

Ilyet még sosem csináltam. Úgy kezdtem, hogy elmentettem az üres lapot. Nem tudom, miért jelent meg ez az opció. Talán ki akartam lépni? Valószínűleg. Halasztani akartam az írást. Akkor miért nem léptem ki? Miért a mentés? El lehet-e menteni a tiszta lapot, hogy a mentéstől magától ne mocskolódjon? Hányszor ment el valaki hatvan év alatt üres lapot? Ha író? Ha szerkesztő? Az író tán többször. A szerkesztőnek ez nemigen adatik.

ME

Először a monogrammal találkoztam. Hirtelen azt hittem, nem is névre utal. Önkéntelenül fordítottam angolra. Egy névmás. Mintha a sötétből közeledett volna felém, és ijedtségemet akarta volna megnyugtatni: It’s ME. Mert ennyiből tudnom kell, hogy bízhatom benne.

Bízom.

Éltesse sokáig a minden számban Első Személy!

---

 

Hudy Árpád

Mányoki Endre leleplezése

Ha szobrot kapott volna tőlünk, kollégáitól fennállásának hatvanadik évfordulójára, most ünnepélyesen lerántanánk róla a leplet. Ám nem kapott, ezért kénytelen vagyok magát az ünnepeltet leleplezni. Eloszlatni a tévhitet, hogy Mányoki Endre esetében egyetlen személlyel van dolgunk.

De menjünk sorjában.

Amikor néhány éve (újra) az Irodalmi Jelenhez kerültem, Endre a versrovatot istápolta. Aztán nemsokára gazdátlanná vált házunk táján a próza, és az is az ő gondjaira bízatott. Szerkeszti még folyóiratunk nem csekély képző- és fotóművészeti anyagát. Emellett szerkesztőségi fogadóórákat tart és költészeti performanszokat rendez, lapszámbemutatókat, szerzői esteket szervez, kiállításokat nyit meg.

Mányoki Endre ugyanakkor nemcsak teoretikusa és dajkája jól felépített, cizellált szépirodalmi, kritikai és publicisztikai szövegeknek, hanem írói mivoltában évtizedek óta gyakorlatban is példát ad minőségi, revelatív novellára, esszére, tárcára. Közben ugyancsak Mányoki Endre néven valaki, aki a megszólalásig hasonlít rá, jó ideje a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanít, irányít, vizsgáztat. 

Mányoki Endre – bár méltóságteljesebb megjelenésű, mint kortársai jelentős része – első ránézésre úgy fest, mint a többi halandó. Ennek megfelelően valószínűleg enni, inni, aludni és kikapcsolódni is szokott. Ráadásul férj és családapa, ami – ha tiszteletben tartjuk is egyes feleségek különvéleményét – szintén felér egy főállással. A kötetlen baráti vagy szakmai társaságoknak szintén kedvelt alakja, nemcsak a közelmúlt és a jelen magyar irodalmi életének örökmozgó világáról előadott tanulságos és mulatságos históriái miatt, hanem a bográcsgulyás vagy más ínyencségek szakavatott mestereként is.   

Summa summarum: Mányoki Endrének hosszú évek óta sikerül elhitetnie a magyar kultúrában, hogy ő egyetlen személy. Holott már a Wikipédiában is ez áll neve mellett: tanár, író, újságíró, kritikus, szerkesztő, riporter. De ajánlom a gyanútlan olvasó figyelmébe eddigi életművének egy-egy címét is, amely arról árulkodik, hogy itt több valakivel van dolgunk: TriNapló, novellafüzér. A Dunánál, 2005/4.; Én-ek.Radikális formaújító kísérletek a szovjet-orosz irodalomban, tanulmány és fordítások, Iskolakultúra, 1992. (különnyomat); Tagjai Vagyunk Egymásnak, Írások Mészöly Miklós 70. születésnapjára, Szépirodalmi Kiadó, 1991.

Remélem, ezek után világos, hogy Ünnepeltünk nincs egyedül!

Isten éltesse sokáig e számos Mányoki Endre mindegyikét külön-külön is, legfőképpen pedig azt az egyet, akinek az egyszerűség kedvéért közösen kiadják magukat! 

---

Az összeállítást Hegedűs Gyöngyi fotóival illusztráltuk. Boldog születésnapot kívánunk!