Esőidő – Varga Melinda versei
VARGA MELINDA
ESŐIDŐ
versek
Jégmáz
A test jégmáza elolvadt.
Lepattogtak a maszkok.
Meztelen a lélek.
Nincs kedve újabb gönchöz.
Akkor sem, ha így pucéran ijesztő.
Kedvetlen.
Csak kószál az üres szobákban.
Csak érted öltözne fel
Újra pirosba.
Szivárvány a város felett
Itt most szmogosak az utcák,
angolos köd ül az ember kedvén,
az esőnek nincsen sült gesztenye illata,
a szín nem bújik oda a cseppek arcához,
hogy derekának ívén a föld integessen az égnek,
átsiklik a felhők közt egy vasmadár,
érzem a naphoz egészen közel a szárnya,
emékeket foltozok a lyukas egű télre,
hogy a februárnak szoknyát szőjön a jég.
Alma ízű napok
Egymásba ragasztom az egyforma kerek napokat
Mindegyiknek gránátalma arca van
Kívánatos
Bárki beleharapna a sárga húsba
Cukros befőtt lesz minden óra
Az Isten vasárnapi desszertje
Lenne tán az idő
Nem tudni, hogy a nem evilági
Lények mivel költik éhüket.
Mulandóság
Hűvös leheletű sötét, az ég összeszorítja ajkait,
a kozmosz szürke nesszei befátyoloznak,
ködtornász a hold, hullócsillagot izzad.
Csak belül hajnalodik, szitakötő szárnyú a fény.
Fehér tollú madarak szelik át a mennybolt kökény öbleit.
Elhitetik velem, a korán jött tavasz nem érzéki csalódás.
Egyensúlyozni ég és föld tenyere közt, s közben azt
hinni, valami nagyot tettünk, megismételhetetlent,
ennyi csak a lenni.
Mulandóságból van varrva az üde szűzek bőrének szövete,
pillanatokból áttetsző nyakéket fűz a csontokra az idő,
mi, ha eljött az óra, teszi dolgát, átsegít egy
másik, finomabb, tán rózsahúsú dimenzióba.
Azt hisszük, krémekkel feloldhatók a rossz emlékek árkádjai,
amik kínról, s ekképp szerzett bölcseségről mesélnek, vagy csak
keserű monotóniáról, a szív görcsös rugózásáról,
amikor már nem vagyunk annyira heves kedvűek,
igyekszünk elkerülni a szerelemet, a veres tűzzel közeledőt.
A halál nem fekete és nem is szörnyűséges annak,
ki tudta, a percet, mit másik perc követ megfogni dőreség,
lekötni méreg, mi örök körforgásra kárhoztatott.
Úgy ölelni, mintha többé sosem ölelhetnél, mintha
másnap, tudnád, levágják két karod,
tudni, hogy a szíved kőcsipke lesz egyszer,
s nem mozdul a vér atomja többé,
így kell lenni.
Csak ekkép fürödhetsz meg a másvilág nyíló kék vizében.
Ha a búcsú órája eljött, ne sírj, a holtnak más otthona van immár,
dolgod már nincs vele, s ha könnyeket hullatsz,
csak magad lelkének önzőségét bizonyítod újra.
Eleven valódba szívni a kövér órát,
ennyit csak, amit biztosan tehetsz.
Esőidő
Kávébarna időt szürcsöl a lélek
Mézes zamata ajkam körül marad
Szürke bőrével a város téged kémlel
Vágyvillamosra ülne a fémes akarat
Tavasz pöttyöt keres a télen
Emléket zuzmarás ajkú tavon
Szitakötőszárnyon repdeső képzet
Illékony illat-olaj a csókok teste
Ujjaim közt örömöt szitálna a szél
Januári esőben, szemek éjén
Furcsa fény, dereka hajlik
Majd el is tűnik hirtelen
Vér köti savas pokollá
A szív szokatlan útjait
Kolozsvár tele
A város bűne szürke, hónapos homály,
szmogos égkaréj, tüdőre tapad nedve,
zuzmora üdve arcra hull, lélegzik a tűz a bőrön.
Cserépkályha meleg a csönd, nyakad körül a lángja,
elégnél a máglyán, de minek hősnek lenni, nekik hiába.
A szerelem is vacog, a nagy szavakhoz már kicsit gyáva,
ismered már minden arcát, félsz beszállni egészen a táncba.
Megfürödnél a csillagokban, de csak a felhők árnya
mossa habosra melled, megérint a távol, s aztán,
mintha álom lenne, tán meg sem történt, csak a szíved
dobolása emlékeztet a meztelen kék igézetére.
Séta a világ közepén
Eső suttog
Sötétzöld alkonyban
Szerelem szárad a fákon
Vágy csiptetők a csillagok
Kőcsipke az idő
Megáll
Nem siet ezúttal sehova
Kezed kezemmel összeér
Egy ódon utcán
A világ közepén
S a pillanat erről
Szobrot farag
Búcsú
Télben felejtett, száraz pillangótest
Lila nyár illat szárnyai porán
Ennyi csak minden, színes igézet
Azt mondod, minden mulandó
Elengeded a kezem a messzeségbe
Az ólomszabadság repülni tanul
S te nem félsz, hogy teste pokolra hull