„Örülök, hogy végre kiborult a bili”

Berényi Emőke szabadkai magyartanár, kritikus, újságíró, kultúrcsempész amazon, az Olvass be! rendezvénysorozat szervezője és a Híd Kör tagja. Az újvidéki Magyar Tanszék belharcairól, a vajdasági magyartanításról, kritikaírásról és kultúraszervezésről beszélgettünk vele.

Berényi Emőke

Kosztolányi városa az otthonod. Mit jelent ez a tény számodra?

Ezt fokozhatjuk is: Kosztolányi szülővárosában élek, abba a gimnáziumba jártam, ahová ő is, most pedig egy róla elnevezett iskolában tanítok. És néha ugyanazt érzem, amikor végigsétálok a korzón, mint Vajkayék a sárszegi vasútállomás felé menet. Néha meg legszívesebben felpofoznám az úrifiú Desirét, amiért ilyen reménytelenül porosnak, borosnak, búsnak és lomhának festette le Bácskát. A Kosztolányihoz fűződő viszonyom tehát majdnem olyan ambivalens, mint a Szabadkához fűződő. Éltem Újvidéken és Szegeden is, de mindig ide jöttem haza. Ehhez biztosan hozzátesz az is, hogy a varázsló kertje, a majdnem-Horthy-emlékmű, a kettéhasadt oromzatú székesegyház és a város első mozija által határolt Bermuda-négyszögben lakom. Úgy látszik, innen nincs menekvés.

Hogyan határozható meg a vajdasági magyar irodalom a te olvasatodban, kizárólagosságot vagy egyetemességet jelent inkább?

Az én Vajdaság-képem erőteljesen romanticizált, még ha nem is emlékeztet a politikai szólamokban felbukkanó multikulti-fellegvárra. Ez a posztjugoszláv térségben lévő – Thomka Beáta szavaival élve – imaginárius societas számomra egy heterogén kultúrájú közösséget jelent, specifikus, balkanizálódott közép-európai mentalitással. Nem vagyunk kíváncsiak a szomszédainkra, képtelenek vagyunk a kritikai önreflexióra – vagyis önmagunkról tipikusan magyar klisékben gondolkodunk. Akkor most ez egyetemességnek számít?!

Mi a véleményed az újvidéki Magyar Tanszéken zajló botrányról?

Örülök, hogy végre kiborult a bili, és ha csak a Facebookon is, de nyíltan beszélhetünk arról, melyik oktatónk tanított a Wikipediáról, és kik lehetetlenítették el tehetséges emberek diplomahonosítását. A mostani eset ugyanis csak a jéghegy csúcsa, egy régóta húzódó viszálykodás betetőzése, Anikó és Laci pedig csupán bábuk ebben a történetben. Erre az eddig megjelent reagálások nyelvi artikulációja is rámutat: érvelés helyett arrogancia, régi sérelmek felhánytorgatása, megérteni akarás helyett lenézés, kirekeszteni igyekvés uralkodik a szövegekben. Az pedig, hogy magukat értelmiségieknek valló emberek nyilvánosan arra hivatkoznak, hogy Patócs Lászlónak „nem volt gyerekszobája”, egyszerűen undorító. Vajon mit üzen mindez a hallgatóknak? Mi fog történni azokkal, akik kiállnak Laci mellett? És ezek után ki fog beiratkozni a Tanszékre?

Az ifjú kritikus nemzedék beiktatási szertartásává nőtte ki magát a harmadik évadnál tartó, FISZ által támogatott Olvass be! nevű beszélgetéssorozat, amelynek háziasszonya vagy. Erről az eseményről az Irodalmi Jelen is rendszeresen tudósított. Milyen következtetéseket vonsz le, mit tartogat a jövendő a kritikusoknak?

Amikor Patócs László kollégámmal elkezdtük a sorozatot, az a légüres tér zavart, ami körülvette a pályakezdő kritikusokat. A kilencvenes évek óta a vajdasági magyar közbeszédből szinte teljesen kiveszett az orientáló, irodalomról szóló nyelv. Talán csak Bányai János rádiós könyvismertetéseiben és Fekete J. József recenzióiban lehet felfedezni. A Magyar Szó vasárnapi mellékleteként megjelenő, emiatt a legnagyobb olvasótáborra számot tartó Kilátó például kritika címén egymás mellett közöl szakzsargonban íródott, tanulmányjellegű szövegeket és argumentáció nélküli, csasztuskaszerű bírálatokat. Mintha ez a műfaj kizárólag a tudálékoskodás meg a beszólogatás terepe lenne.

Úgy gondoltam, ahelyett, hogy elméleti vitákba bonyolódnánk, inkább műhelymunkákat kéne tartani. Ezek a workshopok a magyar tanszékesek talán legfontosabb találkozóhelyeivé nőtték ki magukat. A beszélgetéseken a kritikaírói attitűdök véleményezésének majdnem akkora szerep jut, mint a tárgyalt köteteknek. Szerintem a hatás jól érzékelhető: alakulás közben lehet megfigyelni a kritikusi karaktereket, és egyre több kritika készül. Nem mellékesen végre a könyvbemutatók is élvezhetőek, kevesebb az alákérdezés, a papírról olvasott kedélyeskedés és a kínos csönd. Már ezért megérte. Ha így haladunk, látok rá némi esélyt, hogy kialakuljon az a fajta humán értelmiség, amely – a középgeneráció által produkált, személyeskedő kommenthuszárkodásban és sértegetéssé fajuló nyílt levelezgetésben kimerülő minták ellenére – képes a kulturált párbeszédre.

Melyik áll közelebb hozzád, a leírt vagy az élőszóban mondott, Olvass be! stílusú, tusaszerű kritika?

Az én kritikafelfogásomban ezek nem egymás ellentétei, ezért nem is tudok köztük választani. Szerintem a jó kritikus biztos elméleti bázisra épít, képes közérthető nyelven fogalmazni és nyitott mások elképzeléseire. A leírt és az élőszavas kritika legfeljebb abban különböznek, hogy melyik kritérium válik hangsúlyossá bennük: míg az előbbiben nyilván a háttértudás van a fókuszban, addig az utóbbiban a vitakészség.

Nehéz feladat irodalmat szervezni a vajdasági magyarság számára?

Nem. Legalábbis nem hiszem, hogy nehezebb, mint a debreceni vagy a felvidéki magyarság számára. Mi, akik kortárs irodalmi rendezvényeket szervezünk a Szeged–Újvidék-tengelyen, nagyjából ugyanazt a negyven-ötven embert mozgatjuk. Az állandóan az irodalmi élet belterjességén gúnyolódók – akik ugye az ilyen események kedvéért nem szoktak leereszkedni az elefántcsonttornyaikból – most biztosan a szívükhöz kapdosnak, de a kis számok törvénye miatt az estjeink látogatóit nemcsak név szerint ismerjük, hanem együtt is sörözünk velük. És bármilyen felháborítóan hangzik is ez, ebben a kreatív gettóban évszázadok óta ennek megfelelően alakul a szervezői evolúció: így lettem én a Sínbusz Fesztiválon kultúrcsempész egyetemistából tudósítóvá, majd – miután Sirbik Attila elhagyta az ezüstnyíl fedélzetét – Orcsik Roland és Kollár Árpád megkeresésére sínbuszszelídítővé. Magyarán, szinte minden résztvevő potenciális szervező is egyben.

Ahhoz viszont, hogy az ember valóban bevállalja az ezzel járó feladatokat, megbízható őrültnek kell lennie. A rendezvény közeledtével mániává fajuló szenvedély alapkövetelmény, a közben uralkodó káoszban való rendteremtés képessége pedig kötelezően számon kérendő adottság. A szervezés tehát nem munka, hanem idegállapot. Erre a zombi-létezésre pedig viszonylag kevesen vállalkoznak önként és bérmentve. Nagy szerencsém volt, hogy te, Mészáros Anikó és Roginer Oszkár segítettetek.

Követelmény multifunkcionálisnak lenni: szervezni, lebonyolítani, írni róla…

Ez afféle bölcsész-evidencia. Bár örülnék, ha nem kerülnék minden általam szervezett rendezvény után tudathasadásos állapotba. Ehhez egyrészt arra lenne szükség, hogy a szerkesztők ne töröljék azonnal sikítva azokat a meghívásokat, amelyekben szerepelnek azok a szavak, hogy „fiatal”, „kortárs” meg „irodalom”. Másrészt nem ártana, ha az újságírók körében a minőségi szelekció elve érvényesülne, nem pedig a kényszeré.

Jelenleg a Szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákjainak teszed élővé és hatóvá az irodalmat. Milyen tapasztalataid vannak tanárként?

A vajdasági tehetséggondozó gimnáziumokban oktató magyartanároknak nagy szerencséjük, hogy a programukat egy példamutató tanárszemélyiség, Hózsa Éva állította össze. Ez a tanmenet első osztályban több mint egy hónapot irányoz elő az olyan irodalomelméleti alapfogalmak tisztázására, mint például a szerzőség, a fikció vagy a kánon mibenléte. Ebből a startpozícióból pedig sokkal könnyebben lehet felépíteni a négyéves anyagot, mint ha rögtön az antikvitással indítanánk.

A szerbiai tanügyben már évekkel ezelőtt bevezették a Magyarországon most tervezett tanári életpálya-modellhez hasonló rendszert, ami nagy terheket ró a tanárokra, hiszen a portfólió-készítés lázában épp a legfontosabbra, az élvezhető órák tervezésére nem jut idő. Az alaptantervben ennek ellenére nem eszközöltek jelentős módosításokat, pedig a középiskolai irodalomoktatásban valóban szükség lenne a régóta rebesgetett radikális reformokra. Ez azonban nem lehetséges az általános iskolákra kiterjedő változtatások nélkül. Azt tapasztaltam, hogy mire a gyerekek eljutnak a gimnáziumig, kiölik a belőlük a kíváncsiságot, elveszik tőlük a felfedezés örömét. Esszéíráskor általános probléma, hogy a diákjaim az általam elmondottakat próbálják visszaböfögni, mert ahhoz szoktak, hogy senkit sem érdekel a véleményük. Megdöbbentem például, amikor a közéleti költészetről beszélgetve azt mondták, azért hagyja őket hidegen a politika, mert nem hiszik, hogy valaha is hatással lehetnének a környezetükre. Csak biztonságra vágynak: állandó munkahelyre, kertes házra, sok utazásra. Pedig tizenhat évesen azért illene idealistának lenni, és világmegváltó terveket szövögetni – gondoltam először. Aztán rájöttem, hogy a szüleik a kilencvenes években voltak huszonévesek, és ha a háborúk idején itthon is maradtak, most már futnak a pénz után külföldre. Nem csoda, hogy ők nem akarnak így élni.

Mit (ne) olvasson a mai magyar középiskolás, a kötelezőn kívül vagy éppen azzal együtt?

A mai magyar középiskolásnak fejlettebb az alkalmazkodási készsége, a kommunikációs érzéke és a kreativitása, mint a tíz-tizenkét évvel ezelőttinek, azaz az én nemzedékemnek. Ráadásul bizonyos értelemben, ha digitális bennszülöttként is, de többet olvas, mint annak idején mi. Szóval nem féltem a mai magyar középiskolást, megtalálja a neki való olvasmányt, legyen az akár Jo Nesbø- vagy Stephenie Meyer-kötet. Először ugyanis ki kell alakítani az igényét az olvasásra. Ilyen tekintetben pedig egy tanár nem lehet finnyás. A finomságtól különben sem áll távolabb semmi, mint a finomkodás, és ezt a diákok pontosan érzik.

Ezután jöhet a könnyebbik része a dolognak, a minőségre való rászoktatás. Amit én tehetek ennek érdekében, hogy menet közben mélyítem a tudásukat; felvillantom előttük az összefüggéseket; kortárs példákkal alátámasztva megértetem velük, hogy az író legfőbb ismérve nem az, hogy halott, és hogy a szépirodalmat nem csak nagymamák olvassák; na meg – kihasználva a kamaszokban amúgy is meglévő szkepszist – gondolkodni tanítom őket. Ehhez persze nem elég elbújni a diktáláshoz odakészített jegyzethalom mögé, ahogyan azt az én tanáraim többsége is csinálta, hanem élményközpontú órát kell tartani, amin nincs idő unatkozni. Ennek érdekében időnként ki kell lépnem a komfortzónámból, folyamatosan fejlesztenem kell magam, és naprakésznek kell lennem a diákjaimat érintő témakörökben. Egy irodalomtanár ráadásul nemcsak érettségi-felkészítő gépként működik, hanem rendezvényszerzőként és pszichológusként is, ezért sem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem az érdeklődést a tanítványaim iránt. A kudarc lehetősége amúgy is minden órán adva van, én így próbálom kibekkelni.

Melyik az a műfaj, milyen az az írásmű, amely a te kritikai érdeklődésed felkelti, illetve min dolgozol jelenleg, melyik szerzőt, könyvet tervezed elolvasni, véleményezni?

Régóta adós vagyok a Hídnak Végel László Neoplanta című könyvének kritikájával, ezt fogom hamarosan pótolni, persze csak miután megnéztem a Végel László regényéből készült, Urbán András rendezte előadást az Újvidéki Színházban. Mivel doktoranduszként a trauma hatására újrakonstruálódó identitás foglalkoztat, úgy fest, tanulmány is születik a kötetről egy konferenciára. A könyvek persze halomban állnak az éjjeliszekrényemen, a legfelső most épp az anarcholiberális fenegyerek, a helyi erő Losoncz Márk Vakító gépezetekje, ez lesz a következő.

Lennert Móger Tímea