Kitalált tájakon

Helyszíni

Bodor Ádám számára Magyarország nagyon unalmas hely, írásra Erdély ihleti. Készülő könyveiről sosem beszél, és a medvéket nem kedveli – derült ki a székelyudvarhelyi G. Caféban tartott író–olvasó találkozón, amelynek házigazdája Murányi Sándor Olivér volt.

 

 

 

Kitalált tájakon

 

Bodor Ádámot nem könnyű szóra bírni. Aki estjét moderálja, kemény fába vágja a fejszéjét, alapos felkészülés hiányában lehetetlen a Sinistra körzet, Az érsek látogatása, a Verhovina madarai és számos kiváló novella és tárca szerzőjét olyasmiről faggatni, amit még nem mondott el szerzői estjein, amiről még nem beszélt interjúban. Murányi Sándor Olivérnek nem is az volt a célja, hogy új dolgokról kérdezze, inkább azokba a témákba szeretett volna mélyebben belemerülni, amelyek megkerülhetetlenek a Bodor-életműben, közelebb viszik az olvasót ehhez a nagyon egyedi prózavilághoz.

Kizárólag kitalált történeteket írok. Belőlem az alanyiság alapvetően hiányzik. Kitalált tájakon szoktam berendezkedni” – válaszolta  Bodor arra a kérdésre, hol van a fikció és a valóság határa az írásaiban.  Az élet valóságos elemei, a személyesen átélt helyzetek óhatatlanul bevonulnak ezekbe a szövegekbe, úgy érzi, hogy  a tényleges élmények éltetik írásait, anélkül, hogy konkrétumokat fogalmazna meg velük kapcsolatban.

Mivel  az író épp egy hosszabb hargitai kirándulásról érkezett a székelyudvarhelyi kávézóba, a moderátor arra is kíváncsi volt, hogy mit  jelent számára a táj, mennyire valós elem munkáiban a természet. Bodor válasza: műveiben a táj és a természeti környezet kitalált, de tényleges, létező elemekből épül fel. Nagyon ritkán használ valós földrajzi neveket.

Bodor állatszimbólumaival sincs ez másképp, a lakantusz-bogarak a Verhovina madaraiban fiktív rovarok. Az író elárulta, hogy ezt eddig még nem merték megkérdezni tőle más irodalmi esteken, interjúkban, azt gondolták, hogy létező állatfajról van szó, s valószínűleg szégyellték, hogy nem ismerik. Több állatot nem sikerült kitalálnia – jegyezte meg mosolyogva.

Szóba kerültek a medvék is, amelyek ugyancsak megjelennek a prózájában, például az esten fölolvasott Csendes lebukás című elbeszélésben.  „Az az érzésem, hogy a medvének semmi köze nincs a meséskönyvek lojális, kedves, humorral teli mackójához. A medve házsártos, humortalan, száraz dög” – mondta Bodor. Majd a háziállatok kapcsán az is kiderült, hogy a barmomfiudvar meglehetősen idegen számára, macskát sem engedne be az otthonába, de egy tacskót nagyon szívesen.

Hogyan történik a névadás, miként kezd el élni a név által az illető személy vagy helyszín, ahol a cselekmény játszódik – kalauzolt Murányi a továbbiakban Sinistra, Verhovina, Bogdanski Dolina tájaira, ahol olyan fura nevű szereplőkkel találkozunk, mint Anatol Korkodus vagy Mustafa Mukkerman. „ A név mindig hordoz valamit a hangzásánál, az idegenségénél fogva. Minden olvasó számára más alakot sejtet a háttérben, íróként nem lehetnek olyan elvárásaim, hogy mindenki számára ugyanazt az egyéniséget jelentse. Az a jó az olvasásban, hogy az olvasó kicsit társszerzővé válik, a saját képzeletéből, élményeiből kicsit hozzáad a szöveghez.” Ha írás közben spontán eszébe jut egy név, az nagyon jó, ha nem ugrik be egyből, sosem erőlteti a dolgot, mert a spekulatív kitalálás elveszi a név a hitelét. Ha igazán jó, és beleillik a szöveg testébe, az kizárólag a pillanat műve – mesélte a meghívott.

A szamosújvári börtönévekről megtudtuk: olyan érzékeny életkorban kellett elviselnie, amikor nagyon fogékony volt mindenre, ami a környezetében történt. Egy tíz évvel idősebb ember rettenetes szenvedésként, sorscsapásként élte volna meg azt, amit ő ott átélt. Bodor hallatlan izgalommal, kíváncsisággal állt hozzá, tudta, hogy meghatározó és nagyon fontos dolog történik vele, s ha egészségesen kikerül onnan, ez az élmény egyszer a hasznára válik. Sokszor gondolja azt, hogy a börtön hatására kezdett el írni, meghatározta az életszemléletét, és utólag hálás a sorsnak, hogy ez így történt.

A Verhovina madaraiban, a Sinistra körzetben és Az érsek látogatásában a szereplők nagyon sokat isznak – váltott vidámabb témára Murányi, megkérdezvén az írót, hogy miért nem ragadta magával őt is a kelet-európai, mindent elsöprő alkoholizmus, amely különösen jellemző volt a kommunizmus idején a kolozsvári írói körökre. A hetvenes évek politikai légköre tele volt szorongással – válaszolta Bodor –, számos alkotótársa mint túlélési stratégiát alkalmazta az alkoholt, csak sajnos ezekbe a „túlélési kísérletekbe” sokan belepusztultak. Az embernek ellenőriznie, korlátoznia kell a szenvedélyeit. A nappali ivászat elviszi az ember napját és lassan az egész életét, ha este iszik meg egy-két pohárkával, elűzheti a rémálmait.

Az est további részében arról beszélt Bodor, hogyan vándorolt ki  Budapestre. Bár öt évet kellett várnia az engedélyre, mindvégig tudta, hogy meg fogja azt kapni, mert a román hatóság meg akart tőle szabadulni. Azóta sem  bánta meg, viszont Budapest sosem tudta írásra késztetni. Erdély természeti adottságaihoz, színes etnikai spektrumához képest Magyarország nagyon unalmas hely. Ha Magyarországon született volna, lehetséges, hogy sosem lesz író belőle. A mai napig erdélyi élményeiből táplálkozik, amikor ír, ennek a tájnak az elemeiből rakja össze a történetet.

Min dolgozik most? – hangzott a zárókérdés. Ám ő nem árulta el, azzal indokolván, hogy még a családjának sem számol be írói terveiről, megjelenés előtt nem adja oda senkinek a szöveget. „Amíg valamit írok, az csak az enyém” .

Az est folyamán a Verhovina madaraiból, a Sinistra körzetből, illetve a fentebb említett Csendes lebukásból olvastak fel részleteket, a résztvevők megvásárolhatták a Bodor-könyveket, amelyeket a szerző dedikált.

Székelyudvarhely után a sepsiszentgyörgyi Tein Teázó vendége volt Bodor Ádám, ahol ugyancsak Murányi beszélgetett vele, majd az Árkoson megrendezett E-MIL írótáborban Fekete Vince kérdezte az írót.

Varga Melinda

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése