Szakács István Péter: Túlvilági zaklatás
Nem hallotta?! Vegye már le azt a mocskos mancsát a földi maradványaimról, különben szétverem a pofáját a lábszárcsontommal! Mégis, hogy képzelik?! Hát már itt sem lehet nyugton az ember?! Csak úgy ukmukfukk ki akarnak ráncigálni a végső lakhelyemről? Mit karattyol itt nekem összevissza?! Hogy újra akarnak temetni máshol? Hogy impozáns sírhelyet szántak nekem egy elit temetőben, ahol a haza apraja-nagyja méltóképpen leróhatja majd előttem a kegyeletét? S lehet, hogy még egy magánmauzóleumot is kiutalnak a számomra? Na, idefigyeljen! S maguk is mind itt, a sír körül ácsingózók. Először is hagyja abba a csontvázam rángatását! Nem viccelek, tényleg szétspriccelem azt a ronda, hájas ábrázatát, ha továbbra is molesztál. Engem kemény csontból faragtak. Ne jajgasson! Jó előre figyelmeztettem, hogy pofán vágom, ha nem száll le rólam. Másodszor: tojok rá, hogy mostanában éppen mi a hivatalos álláspont velem kapcsolatban. Csakhogy felfrissítsem az emlékezetét, volt idő, amikor még a nevemet sem szabadott kiejteni. Most meg azzal jönnek, hogy fölkerültem a nemzeti toplista élére. Tudja, amióta ezen az oldalon vagyok, módosult az értékrendem. Mondhatnám úgy is, hogy kinyílott végre a szemem, de nem mondom, mert nincs is már szemem. Szóval röhögnöm kell a maguk pitiáner ügyeskedésein. Az undorító igyekezetükön, ahogy fényezik magukat. Tényleg ennyire vastag a pofájukon a bőr, hogy nem átallják az élők mellett a holtakat is belerángatni a piszkos üzelmeikbe? Tessék?! Hogy félreismertem magát? Hogy egyáltalán nem erről van szó? Ugyan már, ne röhögtessen tovább, mert leszakad az állkapcsom a megerőltetéstől. Maga beszél nekem sziklaszilárd értékekről? Éppen maga, aki a szakdolgozatában kígyót-békát mondott rám… Azt hiszi, nem tudok róla? De, mint jeleztem már, túltettem magam a földi hívságokon. Az örökkévalóságból másként látszanak a dolgok. Mások a prioritások, mint a tovatűnő percek világában. Igaz, eleinte még birizgálta az önérzetemet a hírnév gondolata. A túlvilágra érkezésemkor arról ábrándoztam, hogy az utókor szobrot emel számomra, s születésem és halálom évfordulóján megkoszorúzzák életnagyságú, márvány másomat. Tiszta tekintetű fiatalok lelkes szavalatai hangzanak el, zengő hangú szónokok elismerő szavakkal méltatnak, s az ünneplő közösség könnye a meghatottságtól patakokban folydogál. Aztán a hiúság, mint a hús, szép lassan lefoszlott rólam. El sem hiszi, mennyire megkönnyebbültem. Arról nem is beszélve, hogy milyen jókat szórakoztam azon, ahogy az utókor kiforgatta a szavaim, s olyan cselekedeteket tulajdonított nekem, amilyeneket még álmomban sem követtem el soha. Szóval, nyomatékosan kérem, hányják csak vissza rám a földet, és húzzanak el a jó büdös francba, amíg még szépen beszélek. Higgyék el, jól elvagyok én itt. Megszoktam a klímát, megfelelő a társaság, kevés a látogató. Csend van és nyugalom. Kívánhatnék ennél többet? Kell a fenének a maguk ajánlata, az újratemetéssel járó hercehurca és bizonytalanság, egy gyanús alakokkal telezsúfolt, nagyvárosi sírkertről nem is beszélve. Nem akarom, hogy velem is az történjen, mint a közvetlen szomszédommal. Szegényt nagy csinnadrattával újratemették. Tele volt vele a média. Aztán az újabb történelmi fordulatot követően, az éjszaka leple alatt visszazsuppolták ide, a régi sírjába. Hé, már megint mit akarnak?! Nem fair, hogy mindannyian nekemesnek. A kurva életbe, ne rángassanak már úgy, mindjárt szétesem! Na, tessék, még csak ez hiányzott! Akasszák vissza azonnal a sípcsontomat, s eresszenek le szépen a gödörbe! Nem hallották?! Segítség, emberek, újra akarnak temetni! Segítség… Se…
Az illusztráció: Szabó Ákos grafikája
