„A jó regényt úgy kell felépíteni, mint egy szobrot”

Helyszíni

Tóth Krisztina a népszerűséggel kapcsolatos kérdésre válaszolva hangsúlyozta, hogy akár kevesen, akár sokan fogadják egy-egy helyszínen, mindig örömmel tölti el, ha eljut valakihez, amit ír. Életútjáról megtudhatták a jelenlevők, hogy képzőművészeti szakközépiskolába járt szobrász szakra, majd kiállítások rendezésében segített egy ideig. Tíz évig egy üvegműhely is hozzátartozott mindennapjaihoz.

Bozsik Péter, Tóth Krisztina és Ladányi István

Az író ezután az írás és az érzéki öröm párhuzamosságáról beszélt, majd a regényírás feszültségteremtő erejére tért ki. Véleménye szerint a jó regényt úgy kell felépíteni, mint egy szobrot, azaz a szerkezetet alaposan ki kell dolgozni, azután már jöhetnek a meglepetések.

Legújabb, Akvárium című regényéről az író elmesélte, hogy a szereplők közül Klári mama és Edu kezdettől fogva élt benne. Nem akarta, hogy egyvalaki legyen a mű középpontjában, hanem azt igyekezett bemutatni, hogyan adódnak át a sorsminták. Abban biztos volt, hogy a történetet a háború utáni időszakban kezdi, és az is célja volt, hogy az egyik szereplő életének eseményei az ’50-es években játszódjanak le. A ’70-es, ’80-as évek mondanivalóját már megírta a Vonalkódban, tette hozzá Tóth Krisztina, és hangsúlyozta, hogy az önéletrajz nem érdekelte, sokkal inkább a felejtés és az elfojtás, valamint a lappangó agresszió témája. Éppen ezért olyan emberekről szeretett volna írni, akikkel minden csak megtörténik. A sztereotípiák elkerülése végett választotta „hősének” az atipikus családot. Egy zsidó család sorsát kívánta megörökíteni, amely feljött a fővárosba, de nem tudott integrálódni, gyökértelen maradt.

A beszélgetésben körüljárták az Akvárium című regényt 

A címmel kapcsolatban, melyet egyben regénytípusnak is nevezett, az író elmesélte: személyes élményből származik az ötlet. Egyszer szemtanúja volt, amint szétbontanak egy telefonfülkét, innen jutott eszébe a regényben visszatérő szimbólum, az akvárium. Ez jelenik meg például az inkubátor képében is, ahová Vera gyermeke kerül. Vagy amikor az egyik férfi szereplő megpróbál egy akvárium felépítésével egy másik, új életet behozni a lakásba, ám be kell látnia, hogy ez lehetetlen.

Az elbeszélői hangot illetően az író úgy véli: lehetett volna akár komikus is (például Klári mama beszédmódja eleve a pikareszk felé közelít), de nem akarta efelé eltolni a művet. A Pixelben teljesen más jellegű az elbeszélői pozíció, itt viszont kifejezetten nagy figyelmet fordított arra, hogy a stílus minél szárazabb, kopogós és szenvtelen legyen – ennek érdekében például rendszeresen kihúzta a jelzőket. Az alkotófolyamat során fontos, hogy az ember lássa maga előtt a teret is – mondta Tóth Krisztina –, így látta ő maga előtt nemcsak Klári mama pincelakását, hanem a gangot is.

A költeményei és a regény közti párhuzamok kapcsán szóba jött Tóth Krisztina Delta című verse, amelyben az Akváriumhoz hasonlóan a lefojtottság, a levegőtlenség és a víz alatti világ különössége jelenik meg.

A Veszprémi Egyetem előadóterme, ahol a Trialógusok estjei zajlanak

Az írónő a közönség nagy örömére verseiből is olvasott fel, elhangzott többek között a Hosszúalvó és a Hogy vagytok? című. A költői szerepvállalást illetően szkeptikusan nyilatkozott, elismerte azonban, hogy a társadalom ezt elvárja az alkotóktól.

Végül az író felolvasta Bonyolult vers című gyermekversét, majd a közönség kérésére a nemrég a Literán  „A hét verse” díjat elnyert Idő, idő, idő című művét is.

A közönségkérdések után hosszan kígyózott a dedikáltatni kívánók sora.

 

Heizinger Anita

Fotók: Domján Attila

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése