Felemel – Gál Soma novellája

FELEMEL

GÁL SOMA NOVELLÁJA

Nagyapám felemel. Az egyetlen, aki képes és hajlandó is erre a mutatványra. Semmi se zavarja a közös számunkat, kacagva hasítom a levegőt, amerre forgat. És forgat. Forgat.

Nagyapám nem ivott. Azokban az években. Aztán az éjjeliszekrényre került a házi szilva, a garázsba a demizsonok, ezután ő a terasz helyett ide járt. Nagyanyám sopánkodott érte, Így meg úgy visz el ez meg az, ő meg diplomatikusan hallgatott, és amikor már túl hosszúra nyúlt a szentbeszéd, hát megáldotta magát a garázsban: vízből fehéret. Végül nekünk kellett lebeszélni. Nagymamát. Aztán később már csak a kórházban próbálták leszoktatni, mikor ezért-azért bekerült, se dohány, se alkohol, de minden nővérnél és orvosnál makacsabb volt, hazakerülve a reggeli bögre langyos tejen kívül csak a saját borát itta, a karton szofi pedig hol itt, hol ott tűnt fel és el körülötte.

Azt a forgást nem ülte meg a borgőz. Emlékeznék rá.

Mint ahogy emlékszem arra is, mikor teának nézve először kóstoltam meg azt a bort. Amikor még mustként szopogattam el belőle egyliternyit is, és sűrűn rohangáltam a szőlős hátuljába. Mikor először vettem részt a szüret minden apró munkálatában, és amikor lelkesen, de annál kevesebb hozzáértéssel kezembe vettem a szőlőshegyet. Jólesett akkor minden apró szerencse: a tökéletes mennyiségű esőzések, a domboldalt simogató napsugarak, a must páratlanul jó cukorfoka. Az öreg hordók meg kicsit jobban igyekeztek a munkájukkal, hogy az első terményem a legnagyobb rendben forrjon. Az első bor, ami nem nagyapámé, mint inkább enyém volt.

És ahogy nagyapám felemel és forgat, a gyerek még nem gondol se szőlőre, se borra, nem bír betelni a csodákkal, repül, kergetheti a nyári lepkéket, „pilla, pilla”, kacagja a gyerekhang, és nagyapám lefékez egy pillanatra. „Nézzük a pillákat, Jocó?” kérdi, a gyerek meg boldogan nevetgél tovább és bólogat is hozzá. Nagyapám volt, aki mindent olyan örömmel mutatott nekem (akár sokadszor is), mintha ő is épp akkor fedezné fel. Metszeni is ő tanított, ahogy még vagy száz embert a faluban. Pedig az alföldi béresgyerek nem látott szőlőt, míg a zalai dombokra nem költözött. Egyszerű a képlet: ő csupán mindennek, amibe belekezdett, a legnagyobb szakértelemmel járt utána. Már zeng a fülemben, ahogy kántál „háromnégyszála hosszúból, atöbbi csapon, derügyből nefolyjonám!”, és viaskodtunk ketten a gonosz peronoszpóra lovagjaival, kaszaboltunk darázsdandárokat és ősszel vödrökből etettük arany bogyókkal a daráló-sárkányt, az meg cserébe mennyei, édes masszát köpött szája másik végén. Ám mindezek előtt nagyapám megmutatta a pillangókat. A vállán ücsörgött a gyerek, és „Nézd a káposztalepkét, Jocó, hát fecskeszárnyút hányszor látsz, úgy cikázik, mint a napsugár, vagy tán kardoslepke, nem is tudom, de az biztosan egy boglárkalepke”, ujjával mutat végig a kert repkedő virágain, a gyerek talán nem is azt a pillát nézi, amit épp megnevez, közelebb tartja mutatóujját az unokához, „Figyeld Jocó a pávaszemest, látod, hogy vitorlázik, itt ni, nézd, szépen közel, itt”, aztán akkor szakad meg még a nevetés is, két egyformán kerek szempár mered a pillára, ami bátran üldögél a göcsörtös mutatóujjon. A gyerek még nem látott ilyet. Mégsem kapdos utána, mint máskor tenné. Nagyapám se látott ilyet. Egyszerre telepedett vállukra a csoda filigrán, ízelt lábaival. Egy percig.

Öt perc múlva már az egész tornác hallgatja a mesét, az egész család ámul, mert „Képzeld, képzeljétek el, a pillangók, és Jocó nézegette, aztán a pávaszemes, olyan szépen közel, a picur meg nem látja, mutatom (nem értik), így mutatom, pont olyat, vagy talán ugyanazt, mint ott, ni, és ahogy az ujjam követi, hát nem rárepül”. Hogyne repülne, és egy szempillantás múlva mindenki érti, mert a pilla akár apró vasszeg cuppan rá a mágnesujjra, és tíz ugyanúgy barna, egyformán kerek szempár mered, már legalább tíz csoda rebegteti szárnyait a vállakon.

Ezt mind már csak hallottam. Nem emlékeztem belőle semmire. Vártam ugyan, hogy a következő, majd a harmadik unoka visszahívja-e a csodát, ám az addigra rég másfele repkedett, nem jött haza harmadszor. Nagyapám lehetett az utolsó öreg, akivel még megtörtént.