Centauri: Jégvágó (részlet)

Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc

Regény a tengeren és a valóságon túlról

Centauri, a „titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját.

Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik „tökös gyereket” faragni belőle –, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt.

 

(A kötet fülszövege)

Bővebben: centauriweb.hu


 

Részlet a regényből:

 

Dick jó nagy paraszt volt. Azért mentünk a Tahoe-tóhoz, hogy lássam a vadont, és – idézem nagyit – ne legyek elveszett. Dunsztom sincs, mi a fenét köszönhetett neki Dick, de nem akármit, az már biztos, mert olyan komolyra vette a figurát, mintha az élete függne tőle. Ez volt a legrosszabb. Azon tipródott ezerrel, hogyan vezessen be a szedresbe, hogyan mutasson egy nyomot, ritka madarat, halat, bogarat, szarvasdrazsét vagy medvefost, egyébként pedig síkhülyének nézett. Olyan színpadias volt, hogy hánynom kellett tőle. Nagyit persze nem zavarta. Sőt! Úgy viselkedett, mint aki beprotezsált a Columbiára. Folyton a nyomunkban loholt, figyelte az okításom, és ha ránéztem – nem állsz fejre ettől a pojácától? –, csak mosolygott.

– Figyelj csak, Dan, figyelj Dickre!

Ha valamit totál nem akartam, az épp ez volt: figyelni Dickre. Ha érdekel, egyáltalán senkire sem akartam figyelni, és sokszor azt sem bántam, ha rám sem figyel senki. Hidd el: a láthatatlanságnak is megvan a maga nehezen felfedezhető, de sokszor roppant előnye. Például nem kell elmagyarázni a lehetetlent: ha úgy látja mindenki, hogy nem csinálok semmit, én mégis miért gondolom ezt a semmit nagyon is soknak. Ha szem előtt vagy, lehetetlen bámulni az eget anélkül, hogy ne vonj le belőle konklúziót, ne tedd fel a kérdést, hogy kékebb-e a tegnapinál, egyszerűen képtelenség önmagában látnod, nézned, élned. Önmagadat is mindenképp valamiféle kibaszott eszmény részeként kell szemlélned; apád, anyád, nagyanyád, a szomszéd vagy a szomszéd lányának szemszögéből, és nem lehetsz csak úgy, önmagadban, ahogyan az ég, vagy az égen a felhők, felhők között a nap, a nap alatt a tó, a tavon egy csónak, a csónakban az esővíz, esővízen némi jég, némi jégben a fagyott juharlevél, levélben az ér, érben a szín, színben az érzés, érzésben a tudás, a tudásban minden, mindenben a semmi, a semmiben pedig Te.

Nem kívántam jobban semmit, minthogy egyedül legyek, ezért teljesen rágörcsöltem arra, hogy levakarjam magamról Dicket. Összeettem mindent, tejet ittam aszalt szilvára, az ágy alatt rothasztottam a húst három napig, hátha attól gyomorrontást kapok, és végre látványosan végighányhatom a verandát vagy a csónakot, és akkor békén hagynak. De hideg volt, a hús nem romlott meg, a gyomrom csont nélkül vett be mindent, akár egy vágóhíd padlóját is felnyalhattam volna. Múló rosszullét? Hasmenés? Semmi. Tudom, ha betolok egy krétát, garantált a láz, csakhogy abban a kunyhóban minden volt, húsz flinta, vadásztőr, tíz pár csizma, anorák, gumicsónak, viharlámpa, jelzőrakéta, síléc, agancs, műlégy, de kréta, az persze nem.

Dick magyarázatainál csak a kérdései voltak rosszabbak. Ez volt a mániája: kérdezni. Egy pocsék reggelen beront a kéglibe:

– Forró nyomok!

Mintha hajnal óta a vadonban cserkelne, holott pontosan tudom: tíz perce surrant ki, láttam az emeletről, de már repkény csüng az orrából. Nem is értem, hogy csinálja, talán a csónakház takarásában hempereg a bozótban; öt percet tölt kinn, mégis merő szutyok, a térde sáros, tölgyfalevelek tapadnak a kalapjára, mintha egy grizzlyt fektetett volna két vállra az imént, és azt hiszi, hogy én ezt beszopom.

– Forró nyom! – kiáltja, de úgy, hogy nem tudok másra gondolni: az a nyom még gőzölög is. Olyan forró, hogyha belelépsz, megolvad a csizma. Egyébként is: a „forró nyom” kifejezést hekusok használják, de rá se ránts!

A nagyi izgalmat színlel:

– Jaj, Dick, mi lehet az?

A kakaómat sem ihatom meg, Dick kirángat a közeli földúthoz, leguggol, nyomok a vályúban, nézi, nézegeti, még az ujját is belenyomja, mintha rohadt nagy feladvány lenne, és így szól:

– Gyere csak, guggolj ide te is!

Fogalmam nincs, miért kellene odaguggolnom, amikor így is tök jól látom, hacsak azért nem, hogy én is fontoskodó seggfej legyek. Ránézek a nagyira: könyörgök, húzzunk innen!

– Tedd, amit Dick mond.

Kínok kínjával odakászálódok mellé, és akkor azt kérdezi hót titokzatosan, mintha a nagy fehér medve vagy Tessie, a tavi szörny nyomára bukkannánk a Tahoe-tó melletti dágványban:

– Nos, Dan. Lássuk, mennyit fejlődtél a napokban! Tudod-e, milyen állat járt itt? Ne aggódj, menni fog. Nézd meg alaposan! Ahogy Tennyson mondja: időnk, mint a tenger!

Állandóan így beszél. Kicsit hosszabban reggelizünk?

– Elszállt fölöttünk az idő!

Nézek nagyot: mi szállt el? Legalább nagyi észrevehetné, mekkora tulok. Ülünk este a tűznél, pár perce kuss van végre, mire Dick megszólal:

– A kandalló a lélek melege.

Mi van? És az a réveteg hangsúly! Világos, hogy ezeken a benyögéseken órákat kellene agyalnom „estelente”. Ezt is imádta: „estelente”.

– Estelente, ha leszáll a sűrű, sötét éj.

Hát, barátom, rád aztán tényleg leszállt!

Mindegy, kirángat a nyomhoz, leguggoltat – időnk, mint a tenger –, én meg nyomolvasásból vizsgázok. Az életben nem néztek ennyire ostobának.

– Na, milyen vad járt itt?

– Egy ló – mondom, mivel még a patkószeg is látszik.

– Úgy van! – ugrik talpra Dick és a hátba ver. – Vadló! Nagyszerű! Látod, Ina, máris milyen kiváló nyomolvasó a mi Danünk?

Én meg azt gondolom: Anyád hátát, azt veregesd!

Nem zavarja, hogy a „vadló” szemlátomást meg van patkolva, nyilván a vadkovács vadpatkolta. Egyébként a nyom pereme dértől fehér. Rálépek, kőkemény. Megrugdosom, semmi. Kővé fagyott sár.

– Hát ez tényleg jó forró – jegyzem meg.

– Nicsak! – kapcsol Dick –, ott, a sűrűben alighanem keresztcsőrű madár!

Nem győzök csodálkozni, főként a nagyin. Persze pisszenés sincs.

– Ennek már a fele sem tréfa – súgja Dick, lapos kúszásban indul az áfonyás felé és int: kövessük. Tudod mit? Mivel naponta tízszer hallom ezt, már én is azt gondolom!

Totál kibukok, végül még a tó nevét sem tudom kimondani rendesen. Dick úgy ejti, mintha helybéli lenne.

– Mit is mondtál, nagyi? Meddig maradunk a Tahó-tónál? – kérdezem.

– Nem Tahó, hanem Tahoe.

Pár órával később hihetetlen horgászkalandokról számol be Dick, megállnák a helyüket az X-aktákban is. Az ő történeteihez képest Az öreg halász és a tenger bakfitty. Dajkamese. Szíven szúrt nulla.

– Ki hinné, hogy ilyen bazinagy halak élnek a Tahó-tóban!?

– Tahoe-tó – javít a nagyi ismét.

Tudnia kell, miért mondom így, mégsem húzunk el a francba.

Dickhez hasonló barmokkal persze bárhol találkozhatsz. Azzal a fajtával, aki született belvárosi, mégis hegyes orrú kígyóbőrcsizmában, Stetson kalapban metrózik, még lasszó is lóg az övéről, a hátára meg kukoricatáblát tetováltat. És ott vannak a felfújt Rambók is: magas szárú bakancsban, katonazubbonyban rohadnak a negyvenfokos hőségben, némelyik még plecsniket is vesz a military shopban, de lerí róla, hogy a kamrában sem járt soha, nemhogy a seregben. Tele a világ ilyen faszfejekkel, látok eleget Oaklandben is, és akkor, gondold el, összezsuppolnak ezzel a műmohikánnal! Se tévé, se rádió, bámulnak rám a szarvasfejek, vacsora után sakkozni és monopolizni kell, és a ház összes könyve arról szól, hogyan kell nyárson sütni a mókust.

Nem csoda, ha szabadulni akarok bármi áron. Miután nem tudok lerobbanni az istennek sem, a hatodik-hetedik nap táján mentő ötletem támad.

– Nagyi! Nem tudnánk legurítani egy Bloody Maryt valahol?

Dick, akár a lapos szar, nagyjából térdmagasságban a nagyi felé pislog. Az engedélye nélkül mukkanni sem mer; ha a klotyóba nyomnám a fejét, akkor sem adna ki civilizációra vonatkozó infót. Nagyi töpreng, megáll a kezében a huszár, aztán csak úgy találomra leteszi a táblára.

– Tényleg, Dick? Nincs a közelben kocsma?

Mintha azt tudakolná: találunk a környéken egy jó metodista lelkészt?

Attól kezdve hanyagolnak, normális könyvek is előkerülnek, csodával határos módon megjön a térerő, nagyi Angelicával és a Monizosokkal órákig diskurál, Dick pedig folyton az asszonypajtást hívogatja. Este imaház, vagyis kocsmázás a Green Eagle-ben, délelőttönként durmolás, délután jobbára főzőcskézés; meg kell hagyni, egész tűrhetően adják elő, különösen Dick, és mivel végre nem akarja mindenáron rám tukmálni a tudományát, én is barátságosabb vagyok. Őszintén dicsérem a kosztot, egyszer még a póréhagymát is felvágom.

– Ha akarod, itt maradhatunk, hogy hajnalban lesre mehessetek – ajánlja bizonytalanul a nagyi.

– Menjetek csak, én inkább olvasnék.

– Rendben. Jövünk hamar – és eltipliznek a Green Eagle-be, én meg felfedezem a hifit, és olyan hangosan tolom a gót metált, hogy az ereszről leválik minden jégcsap. Csodálkozik is másnap a vadölő Dick:

– Érthetetlen… Hiába raktam ki dupla adag kesudiót, még sincs a környéken mókus.

 

Sejtem, mit akart a nagyi, de hiába. Tudod, mi maradt meg ezekből a tortúrákból? Roger hajóján kezdtem A Legyek Urát; a Tahoe-tónál olvastam A vadon szavát, egy Stephen Kinget, talán A ragyogást, ja és a Bibliát.

Leesett a hó Dick erdejében? Így mondták: Dick erdeje, pedig egy szál fa sem volt az övé. Tudod, valójában ki volt Dick? Pár évvel később összefejeltem vele a Destination ajtajában: kötvényt hozott Starbucknak. Öltönyben jött, lakkcipőben, halványkék nyakkendőben; a szemembe se nézett; biztosítási ügynök volt, a tavi vityilló pedig a Krepps nyaralója. Szóval látják, hogy leszakadt a hó „Dick erdejében” míg a kandalló előtt A vadon szavát olvasom?

– Gyere csak ide! – kéri nagyi.

Gyanakodva lépek az ablakhoz.

– Nézd! Pont olyan, mint Jack Londonnál, akárcsak Alaszkában.

Csakugyan: a hosszú tó ólomkék jege részvét nélkül terpeszkedik a fennsíkon, kavarog fölötte a hó. Képeslap Alaszkából. Nagyiban ismét fellángol a tettvágy.

– Öltözzünk!

– Minek? Órája sincs, hogy bejöttünk.

– Gyerünk a szabadba! Lépjünk ki Jack világába, a hóba, a szélbe. Lépjünk be A vadon szavába!

– Ez az, Ina, milyen igazad van! – lelkendezik Dick is.

Miért is ne? – gondolom, mert a könyv nem rossz. De megmondom: amit odakint találok, nem jön be. Hideg, tényleg. Az arcom csípi a fagy, az első lépésnél a csizmába ömlik a hó, megsajdul a bokám és fuldoklom a szélben, mindez olvasáskor nincs, hát inkább nyomás, vissza a jó meleg kalyibába!

– Ha nem ezt érzed, akkor rosszul olvasol – mondja később nagyi.

– Vagy rossz a könyv – kontrázok, vállalva a nem csekély kockázatot, hisz Jack Londonról van szó.

– Szerintem meg fogalmad sincs arról, mit kell érezni… Ezért jöttünk a Tahoe-tóhoz, hátha itt rájössz.

– Ez nem fog összejönni.

– Honnan tudod?

– A Nyugaton a helyzet változatlan olvasása előtt sem kukkantok be egy háborúba, legfeljebb elolvasom Faulkner haditudósításait, bár inkább még azt sem.

A nagyi és Dick csak dünnyögnek, abszolút tanácstalanok.

– Nehéz veled, Dan.

Aztán tényleg békén hagynak, akkor sem hívnak már, ha két hattyú áll a stégen. Nagyi beszalad, de nem szól. Felkapja a kenyeret a pultról, aztán bő két órán át a kimerült hattyúkat édesgetik, végül kézből etetik őket. Jól megvannak ketten. Amikor visszajönnek, érdekes módon Dick sem alakoskodik, nem mondja, hogy a hattyú a hűség madara, semmi ilyet; pirospozsgás az arcuk, jól összefagytak, lerúgják a csizmát, most végre csináltak valamit; Dick haja sem azért deres, mert a nyakába rázta, hanem mert ráfagyott a lehelet. Lehűlt az idő. Talán mert A vadon szavát olvasom. Grogot forralnak.

– Az életben nem láttam ilyen szépet – emeli poharát nagyi.

Dick totál megfeledkezik magáról, mintha ott sem lennék.

– Én sem, Ina, én sem.

– Hattyú akarok lenni, Dick!

– Így is az vagy, hidd el!

Nagyi mosolyog, puszit nyom Dick borostájába.

– Visszahozod nekem őket holnap?

– Ha szeretsz – súgja Dick, bár fiatalabb apámnál is.

– Tudod jól, hogy sosem szerettelek – válaszolja nagyi és nem tudom, miért, de nevetnek. Nem sokkal később kocsmázni indulnak; jobb is, mert ha a romlott hústól nem is, a duruzsolásuktól végül majdnem okádok.

Mielőtt besötétedne, suhogást hallok; ismét ott áll a két hattyú, a ház felé totyognak a havon, most mondhatná Dick: mint két lidérc, mint két eltévedt lélek, de nem látják, magamra hagynak, merthogy velem néha pokoli. Jogos. Feltámad a szél, a hattyúk elhúznak az éjbe, betolnék valami zenét megint, de a fenyőerdő fujtatása nem engedi; gondterhelten nyögdécsel és sóhajtozik az egész viskó, felkel a hó, akár a hattyúk, és repül és repül, mint egy ezer mérföld hosszú fátyol, én meg, hogy be ne rosáljak, amikor a tetőre rászakad a Tejút minden csillaga, a temérdek dugipiát csapolgatom.

 

Ha most itt lennél, azt mondanám:

– Hé, nagyi! Emlékszel a Tahoe-tóra?

– …

– Tudod, mit? Azt hiszem, igazad volt, talán tényleg velem van a gond. Talán tényleg jól vannak megírva a könyvek, és tényleg klassz minden, csak épp én nem tudom, mi a szart érezzek.

–…

– Hogyan kell? Hogyan kell félni, ha megnyílik a téli égbolt? Hogyan kell megnyugodni, ha bezárul? Hogyan lelkesedjek, csihadjak, búsuljak, szeressek, aggódjak, tervezzek, akarjak? Hogyan gondoljak magamra, hogy ne legyek mindentől és mindenkitől távol? Mit gondoljak magamról, hogy érezhessek? Mit érezzek, hogy gondolhassak is? Hogyan tudnék bármit érinteni és megérteni? Ha neked nem sikerült, ki mutatja meg?

Ugye, jól látom? Most, hogy elmentél, nagy szarban vagyok.

 

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013.

Kommentek elrejtése, megjelenítése