A jó ötlet és a pénz motivál

Karafiáth Orsolyával új, A házikedvenc című könyve kapcsán beszélgettünk dalszövegírásról, performanszról, tárlatvezetésről, szerepekről, celebségről és kövérségről. Hevesi Judit interjúja.

Kezdjük a legelején. Írni vagy énekelni kezdtél hamarabb?

Egyszerre. Már ha éneklés alatt a szereplést értjük. Kisgyerekként összemosódtak a határok, a családi kis előadások a versekkel, mindig mindent egyben képzeltem el. Ahogy megtanultam írni, elkészült az első „regényem”, amit elő is adtunk természetesen. Mivel első élményeim egyike, hogy az alkotást szeretik és elismerik, sosem volt kérdés, hogy megkapom a közönséget. Ez hálás élmény, mert mindig elégedett voltam azzal a figyelemmel, amit és amennyit kaptam, ezért sosem lettem frusztrált. Kezdőként a csúcson éreztem magam, és nem voltak nagyratörőbb vágyaim, így minden lépés már csak plusz volt.

A többszörös identitás mindenféle területen jellemez téged. Énekeltél zenekarban, író- és újságíró vagy, olykor modell, ha kell, tárlatvezető. A külsődet is igyekszel adott szerepekhez és feladatokhoz alakítani. Mi dönt arról, mikor mi és milyen vagy? Melyik szerepet érzed igazán a sajátodnak?

Már hosszú évek óta minden munkámhoz készíttetek fotósorozatokat, és modellként tényleg azt szeretem legjobban, ha átalakítanak. Öreggé, Kölcseyvé, macskává, cigányasszonnyá, amazonná… Idén nyáron Tina Turner voltam, de jövőre havonta egy-egy ikonikus nőt szeretnék megjeleníteni – már megvannak a fotósok és a styling is. Nincs szerep, amit ne szeretnék – mert amit nem szeretek, nem csinálom meg. Amikor a Kicsi Lili trailerének négy szerepét játszottam (külön is befotóztunk Karádynak és Edie Sedgwicknek), akkor is tudtam mindegyikkel azonosulni. Sokan jegyzik meg és írják egy-egy megnyilvánulásom, színpadi produkcióm után, hogy remek színész lennék. Nem hiszem: csak a magam által kreált szerepekben érzem jól magam, amiket előbb megírtam, kitaláltam, és én valósítottam meg. A blogomon már két éve minden héten más-más regényhős karakterébe bújok: ez is mindig aktuális élvezet. A barátom szerint olyan vagyok, mint egy gyerek – nem csak ebben –, és ugye egy gyereknek a játék kőkemény valóság. Nekem is. De ugyanilyen könnyen ki is lépek a szerepekből…

Karafiáth Orsolya (Forrás: Karafiáth Orsolya Facebook-oldala)

Majdnem elfelejtettem, írsz dalszövegeket is (például a Kaukázusnak, vagy a könyved trailerének videójához). Van-e különbség abban, ahogyan verset vagy dalszöveget írsz?

A dalszövegírást sem ma kezdtem, és ott is arra törekedtem, hogy a legváltozatosabb produkciókban vegyek részt. Írtam már dalokat Koncz Zsuzsának is – aki nagy idolom –, de különféle színházi produkcióknak is, ráadásul van egy musicalem, aminek a történetét írtam meg A házikedvencben. A Rájátszásban a kezdetektől benne vagyok, sőt két lemezem is megjelent már, mindegyiknek én voltak a részproducere – azaz én találtam ki, milyen legyen, és a pénz egy részét én hajtottam fel. A zene nekem a mindenem, hosszú évekig tanultam zenélni, de sosem voltam kiugró tehetség, így kerestem valamit, aminek segítségével még benne vagyok valamelyest. A dalszövegírás nekem kikapcsolódás, általában már meglévő sorból indulok ki, amit egy versemben találok, aztán alakul magától. Alapvetően más, mint a versírás, nem vagyok olyan szigorú, több játékot engedek meg magamnak. Meg úgyis ott a zene, segít, elfed, megemel…

Már szóba került a tárlatvezetés. Mi történt Szegeden a REÖK-ben? Mivel sikerül magadra haragítanod a közönséget?

Huh, ezt nagyon hosszú lenne elmondanom. A személyemről van szó, sokaknak nem jön be. Ezt meg kellett tanulnom elfogadni, feldolgozni.

Celebnek tartod magad? Jót tesz a celebség az irodalomnak?

Őszintén szólva nem tudom, az  a gond, hogy nem látom magam kívülről, a mai napig meg tud lepni, mennyien ismernek. De ez köszönhető a régi tévézésnek és a magazinozásnak is. A sikert magát amúgy nem tartom nagy dolognak, semmit nem jelent. Ha én szerepelek, nem azért teszem. Általában úgy hiszem, jó ötleteket valósítok meg, ha meg nem, akkor a pénz motivál. Nem foglalkoztat, hogy mi a neve annak, amit csinálok. Ezért is hívom magam kultúrdémonnak – ami mégse celeb, de más, mint az író, talán. Magamra sem csupán íróként gondolok, hanem performerként, akinek azért minden akciója a szövegre vezet vissza, vagy a szövegből indul.

A Kicsi Lilinek nem volt egyértelműen pozitív a fogadtatása, mit vársz legújabb könyvedtől, A házikedvenctől?

Nem várok semmit. Amit vártam, akkor megtörtént, mikor a grafikai anyaggal együtt elküldtük a nyomdába a könyvet. Mivel hasonló könyv még nincs – direkt felnőtteknek szóló mese, mesekönyv designnal –, sokan nem fogják érteni, hogy mi ez. Már többen elolvasták, ők értették, a fura beteg humorát, és azt, hogy a könnyedség mögött valami nagyon szomorúról próbálok mesélni. Nagy hatással volt rám Kästner Fabian és Mark Twain Tom Sawyer című regénye, de a tibeti legendagyűjtemény is, amely történetek európai szemmel gyakran horrormeséknek tűnhetnek. Nyilván jó lenne, ha sokan szeretnék, szerintem könnyen olvasható és szép könyv, de ha nem így lesz, majd azzal is megbirkózom.

Milyen reakciók érkeztek a könyvtrailerre? Egyáltalán, honnan jött az ötlet és a koncepció?

Nagyon vegyes, legtöbben jót nevetnek rajta – ez volt az egyik cél. Mindenképpen akartam egy videót a könyvhöz, de egészen nyár közepéig nem tudtam, milyet, aztán a német Alpokban, ahol dolgoztam, egyik este az alap beugrott. Hogy legyen a musicalből egy dal, máshogy hangszerelve, amivel megvalósíthatom a vágyam, hogy fitnessköltő legyek. Egyszer ezt elejtettem viccesen egy interjúban, azóta többször rákérdeztek, hát most megvan. Egyesek kifogásolják a kövér részek minőségét, de hát direkt más kamerával vettük, homevideó-szerűen, hogy mutassuk,  a kényszerevés nem társasági program, titokban csinálja mindenki. Aztán Szilas Rita (La Masni – a szerk.), aki több fellépésemhez és videómhoz is tervezett már ruhát nekem, felajánlotta, hogy megcsinál engem kövérre. Az már régen voltam, gondoltam, legyen!

A trailerben az evés központi téma, de az Olvasás Éjszakáján tornaórát tartottál. Úgy tűnik, foglalkoztat a fogyasztói kultúra testről való gondolkodása, de mindig egy nagy adag iróniával közelítesz a témához. Ez is egy a többi szerep közül? Vagy a fogyókúrázó, tornázó nő kicsit személyesebb, mint – mondjuk – a titkárnő?

Mindig az aktuális szerep izgat, de mivel egyre hangsúlyozottabban foglalkozom a női testtel, úgy is, mint a vágy tárgyával, vagy mint romlandó anyaggal, óhatatlanul a táplálkozás, önemésztés, önformálás lett a témám. Nagy élményem volt kamaszként az anorexia, később a bulímia, és az is, hogy aztán hirtelen híztam vagy húsz kilót. És a munka is, hogy ugyan vesztettem magamról (fizikálisan a) súlyt, ám örökre bennem maradt a kövér kislány – a testképzavarom innen jön. Az öregedés, egy-egy betegség jelzése, közeli hozzátartozóim elfogyása vagyis testük eltűnése mind afelé vezérelt, hogy a pusztulást központi motívummá tegyem. A házikedvencben játékosan, a verseimben komolyan. Kövéren furán éreztem magam: benne voltam a karakterben. Egyik ismerősöm jegyezte meg utána, hogy amikor eszem, igazán kövérnős a tekintetem. Ezt tudom belülről hozni. Egyik forgatási helyszínről mentünk  a másikra, „cipeltem” a méretes fenekem. Valaki beszólt, hogy nézd már, mekkora segg! És én – én Orsolya – szóltam vissza, nem a szerepből, hogy nekem így tetszik.

Mi lett a pillecukororsi sorsa?

Egy nagy performance keretében a művésznővel, Fajgerné Dudás Andrea Júliával és sok járókelővel együtt megetettük. Kitettük a babát az utcán egy asztalra és kiabáltunk, hogy embert lehet enni. Megdöbbentően sokan jöttek oda.

Melyik könyvedet tartod a legjobbnak? És melyiket a kritikusok?

Az a helyzet, hogy nem tudok rangsorolni, tényleg mindegyiket szeretem, de például a Maffia-klubot átírnám alaposan. Arról az a véleményem most, hogy vannak benne eltalált részek, de nem sikerült egészében, amit akartam. Mellesleg azt is gondolom, ha nem én írtam volna, a kritikusok egy része sem bánik el olyan durván vele. A Café X-et nagyon bírom, egyben, egy szép korszakomat idézi fel mindig, de ezek személyes élmények és gondolatok. Legszebb könyvemnek a Cigánykártyát gondolom, és azt hiszem, a Kicsi Liliben tudtam legteljesebben kifejezni, megfogalmazni, amit akartam. A Café X-szel kapcsolatban volt legegységesebb a kritika, a Kicsi Lilinél például egymásnak teljesen ellentmondó dolgok is megjelentek; amit valaki kifogásolt, azt más épphogy jónak gondolta. Persze, ez engem nem bizonytalanít el, azt hiszem, egy év után mindig látom minden egyes munkám erős és gyenge pontjait, és elégedett vagyok az eddigiekkel.

Mi következő lépés? Mik a terveid?

Jövőre lesz esedékes az újabb verseskönyvem – ötévente jelentetem meg őket –, aminek anyaga már kezd összeállni, azt szeretném befejezni. Ahhoz zenés színpadi produkciót tervezek, Takáts Eszterrel közösen, amiből pár dalt már meg is írtunk. Készülnek majd hozzá ruhák, teljesen szürreális lesz, és még töröm a fejem a kis ínyencségeken. Több regénytervem is van, akad, amiből pár fejezetet már meg is írtam, de ez már tényleg nagyon távoli.

Hevesi Judit