Onagy Zoltán

Halál és gyümölcskosár – Ladányi Mihály

2011. február. 14. - 05:36

(1934. február 12.–1986. szeptember 20.)

Ladányit harminc éve láttam. Lehet valamivel több, mert húszéves korom óta nem járok író-olvasó találkozókra, amikor még igen, amikor még nem bizonyosodott be egyértelműen, hogy beterelt közönséggel, felkészületlen „művészeti előadóval” csak az idő vész elfelé, az ideg rongálódik, és egyébként is, fütyülünk az írókra, helyettük ott a könyvek, a függöny, ami behúzható, pipafüst és bodzaszörp, az „írók, alkossatok remekműveket”! Engem személyes varázsával, színészi képességeivel ne varázsoljon el egyetlen író se (írónő főleg), arra találták ki a csatornákat, hogy pl. kiadó, nyomda, könyvterjesztés, nem utolsósorban a folyóiratok, itt vagyok elvarázsolható, kérem tisztelettel.

   De ekkor még nem gondolok ilyen gorombát írókról, csak most, amikor minden sarkon egy-egy író (áll a kutyaszarban, odaragadva), és minden író a legnagyobbnak vizionálja magát. Márpedig a legnagyobb írók tömeges megjelenése a jeges februári havakban igen megterhelő és devalváló.
   Szóval: Ladányi, ősszel, Balassagyarmat.
   Nagyon vidám, nagyon szókimondó, nagyon kopasz, nagyon kicsi és nagyon csúnya. Minden mondata mögött ott szikrázik, ha minden formálható, akkor a kommunizmus is formálható, tehát meg kell reformálni, közben mindennel elégedetlenül politizál, nyomja az aktuált, irodalmit, politikait párhuzamosan. A könyvtár tele, nyíltszíni taps. Ováció.

   Húzom a nyakam befelé, merre fussak, ha érkeznek a rendőrök, bevisznek mindenkit, a találkozót vezető középkorú könyvtárosnő is pislog, neki persze nincs hová menekülnie.
   Nem ezt akarom mondani, hanem, hogy apám szerint, aki hatvannyolc után nem sokkal (a fiatalabbak kedvéért: 1968. augusztus végén megmentettük Csehszlovákiát a Varsói szerződés hadseregeivel kart karba öltve a Kommunista Internacionálé számára), nyílt színen, nyilvánosság előtt így fogalmaz: provokátor. Vegyem a kalapom, ugorjak az utca túlfelére. Igen. Provokátorból jut később, igaza volt az öregnek, mint mindig. Igaza lehetett, mert túlélte Horthyékat, náciékat, nyilasékat, a német katonát, az orosz katonát, a frontot a doni beszögellésben, később a hazafutást, túlélte Rákosit, ötvenhatot, a megtorlást és a konszolidációt, túlélte Kádárt, csak a kórházi kezelést nem volt módja túlélni.
   Ekkoriban jelenik meg Ladányi Kedvesebb hazát című kötete, jut eszembe, valahol megvan, talán, dedikálva, de azzal a mondattal fejezte be a különös medrű író-olvasót, hogy „amiről eddig beszélgettünk, az már nem feladatom, maguké, maguk a fiatalok, maguké az ország, nekem ősz van, a gyümölcskosár ideje” – és olyan rafináltan intett az asztalon lévő gyümölccsel megrakott fonott kiskosár fölött, hogy egyszerre képben a szőlő, a barack, az alma, a körte, és az intés ívében mosolygó Marika (vagy Ilonka, nem emlékszem a nevére, dallamos, kedveskedő, az biztos). Ám az, ahogy összenéztek, nagyon megmaradt. Fölért egy nyilvános dugással.
   Egyszóval: Ladányi az utolsó író, aki egyetlen gesztusával elvarázsolt.
   Aztán padlóra vitte a kulthatalom, indexre került, nem jutott ereje feltápászkodni, ott halt meg a csemői borospince fölé épült vityillóban. Éhesen, rongyosan, szomjasan. Ami rendben is. Aki még negyven se, máris az őszi gyümölcskosárra veti magát, ötvenkét évesen meghalhat feladat nélkül. Azután majd feltámad jókedvűen, amint szükséges a hangja. De nyolcvanhatban nem kellett. Jutott a regnálónak éppen elég gebasz Gorbacsovval, nemhogy még egy Ladányi nevű reformkommunista bohóccal is foglalkozzanak.

*
Ladányi Mihály falusi iparos-paraszti családból származott. A középiskola után a budapesti tudományegyetemre jelentkezett, itt került az irodalomhoz közel. Versei 1956-tól jelentek meg különböző irodalmi folyóiratokban. Dolgozott könyvkiadónál, napilapoknál, művelődési házakban. 1964-től az írásaiból él. Versei egyre kevésbé igazodnak bármiféle ideológiai elkötelezettséghez. Irodalomtörténészek szerint az 1945 utáni magyar költészet egyik legkiemelkedőbb, klasszikus nagyságrendű életműve a Ladányié.
Persze az irodalomtörténészek tévedhetnek. Szoktanak tévedni, de mekkorákat. Kong belé a fejünk.