Nyelvészet közérthetően

INTERJÚ

Tótfalusi István író, nyelvész, műfordító legújabb kötete, a Sertések a Bakonyban egy regényesített nyelvészeti munka. A termékeny szerzőt többek között a magyar nyelv állapotáról, az idegen nyelvi hatásokról, Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításairól kérdeztük.

Nyelvészet közérthetően

A Sertések a Bakonyban című könyvében egy tizenhárom tagú baráti társaság beszélget havonta egyszer a magyar nyelv eredetéről, a nyelvcsaládokról, a nyelvek geneziséről – könnyen, befogadhatóan, mégis tudományos alapossággal. Megjelent az Ön tollából már e kötetnek egy korábbi testvére, A forró kutya.

Így van. Az alapötlet mindkettőben ugyanaz. Annyiban más a Sertések, hogy most szét van terítve a tartalmat közlőknek a köre. Arra törekedtem, hogy ne egyvalaki okoskodjon végig, hanem mindenkiből jöjjön elő az, amit képzettsége, nyelvtudása, karaktere miatt elhihetünk neki. Ehhez kellett a figurákat megfelelően kistafírozni. Kidolgozni a cselekményt, nem túl szerteágazóan, mert az elvonná a figyelmet. Néhány barátom is szerepet kapott benne, persze életútjuk némi módosításával.

Tótfalusi István (Fotó: Brenner Péter)

Talán annyi még a korábbi kötet és az új között a különbség, hogy azóta került hegemón szerepbe az angol nyelv, amely nélkül ma már nem lehet létezni.

A helyzet alapjában véve már 1988-ban is hasonló volt, de ma már tényleg minden gyereknek meg kell tanulnia angolul. Azért is lehet egyre több közük az embereknek az angolhoz, mert a számítógépekkel bajlódnak. Unokáimon figyelem meg, akik most 25 és 10 év közötti életkorban vannak, hogy a kicsik többet tudnak már a számítógépről, illetve angolul, mint a nagyok az ő korukban.

A magyar nyelv hogyan változott azáltal, hogy ennyivel többet használjuk a számítógépet és az egyéb kommunikációs eszközöket?

Ha a beszélt magyar nyelvre gondol, akkor azt nem változtatta meg. Az írott nyelvet is csak akkor, ha valamilyen szakmai szférát érint. Én a nyelvművelési könyveimben is azt hangsúlyozom, hogy ha a magyart egyáltalán fenyegeti az idegen nyelvi hatás, akkor az nem a szavak szintjén nyilvánul meg. Az átvett szavak egy része majd átfut a nyelven és kikopik, megtaláljuk a magyar megfelelőjét. A gondot ott érzem, amikor magyar szavakkal angolul beszélünk. Ez az igazi veszély szerintem. Nem sok helyen adódik, de ott szemet szúr. Ma már mindenki aggály nélkül mond ilyesmit, hogy: Amit a legjobban szeretek benne, hogy mindig mosolyog. Ugye ismerős? És ugye rémség? Két alárendelt mondat főmondat nélkül! A kezdetekben, mielőtt így elslamposodott volna, ez a fajta kijelentés még tűrhető volt, bár akkor is idegenszerű: Amit a legjobban szeretek benne, az az, hogy mindig mosolyog. Így már formailag ép a mondat, egyszersmind ráismerünk a szolgaian lemásolt angol mintájára: What I like most in her is that she always smiles. És persze így helyes – angolul. Természetes magyarsággal azonban ez mindig ilyenformán hangzott: Azt szeretem benne a legjobban, hogy… Hasonlóan angol mintára hajaz a műsorközlők újmódi formulája: Aki az elhangzott számot előadta, (az) Kovács Kunigunda! Mi ebben a fonák? A magyar, ellentétben például sok indoeurópai nyelvvel, könnyedén megoldja a mondatbeli kiemelést: a hangsúlyozandó alanyt, tárgyat, határozót az állítmány elé teszi! Így: Az elhangzott dalt K. K. adta elő.

Megfigyelhető továbbá, főleg az újságok nyelvezetében, hogy sorozatban mellőzik a mellékmondatok hogy kötőszavát. Erős a gyanúm, hogy ebben is az angol majmolása a ludas, mert az angol ilyen helyzetben jól megvan a that nélkül.

Ön szerint a nyelvész mit képviseljen: beavatkozzon a nyelv életébe, ahogy Grétsy László gondolja, vagy hagyja, hadd menjen a maga útján, ahogy Nádasdy Ádám vélekedik?

Hosszú ideig a magyar nyelvművelés, nyelvápolás azon a vonalon haladt, amit Grétsy és még sokan mások, Szende Aladár, Paizs Dezső, Szilágyi Ferenc követett nyelvhelyességi kérdésekben, vagyis minden részletre kiterjedően figyelemmel kísérték, hol tér el a nyelvhasználat a hagyomány által szentesített modellektől. A legújabb nyelvtudományos állásfoglalás abban különbözik a korábbitól, hogy elég szembetűnően, olykor harciasan képvisel egy másik elvet: eszerint a nyelvi változások önmagukban nem minősíthetők jóknak vagy rosszaknak, vagy legalábbis nagyon ritkán. A nyelvek szüntelenül változnak, méghozzá a beszélő közösség gyakorlata változtat rajtuk. Hosszabb távon semmiféle erő, se a tudomány, se a nyelvgyakorlatnak valamiféle bírálata nem tud igazán ezen változtatni. Én alapjában véve elfogadom, és magamévá is tettem ezt a felfogást. A nyelv maga és annak a jelenségei valóban spontán fejlődnek, és a nyelvész legfeljebb regisztrálhatja a változásokat. A stílus más – nem teljesen mindegy, hogyan beszél valaki a grundon vagy a piacon, illetve hogyan nyilatkozik meg írott formában. Az írott nyelvnek mindig is sajátos szabályai voltak. Minden kor egy bizonyos rendet, követelményrendszert érvényesített vagy hangoztatott.

Ma létezik ilyen követelményrendszer?

Végül is, aki nyelvekről normaállító szándékkal ír, többnyire meghallgatásra talál, bár a fórumai talán már nem olyan szélesek, mint amikor még rádiónak, tévének rendszeres nyelvápoló műsorai voltak.

Az is hozzájárulhat, hogy nem volt ennyiféle riválisa a rádiónak meg a tévének.

Ez így van. Az is baj, hogy az interneten ugyanakkora teret kapnak a kóklerek, mint a tudósok. Most nem annyira a nyelvhelyességre gondolok, hanem a nyelv eredetével kapcsolatos vitákra.

A korábbi kötet borítója

Komoly tudományos apparátussal támasztja alá a magyar nyelv finnugor eredetét a könyvében. De emellett ismerteti a másik oldalt, például a sumér eredetre vonatkozó meg a szógyökös, ősnyelves elméleteket, sőt ilyen tárgyú könyveket is felvett a bibliográfiába. Miért?

Az ellenfél nézeteinek bemutatása nélkül vitát folytatni tisztességtelen, ráadásul értelmetlen. Úgy képzelem, hogy aki a könyvemet végigolvassa, azt megnyerem a finnugor eredet gondolatának azáltal, hogy bemutatom a nyelvtudomány módszereit, megismertetem velük egyes nyelvek származását és szerkezetét. Reményem szerint felvérteztem az olvasóimat arra, hogy a mesét el tudják választani a tudománytól.

Ön hány nyelven beszél?

Beszélni nem sok nyelven tudok, mert a nyelveket nagyrészt könyvből tanultam és nem mindig volt a gyakorlásra vagy szinten tartásra lehetőségem. 3–4 nyelvet beszélek csak tűrhetően. Amely nyelvekből fordítottam, főleg verseket, vagy hosszabb-rövidebb ideig használtam, de legalábbis a tanulás során jól átláttam, azok száma tíz körül van.

Ön fordította a Lúdanyó meséi című, igen sikeres gyerekkönyvet is, melyben angol mondókákat, népköltéseket ültetett át igen szellemesen magyarra.

Igen, ez az egyik első maradandó sikerem, kis híján fél évszázaddal ezelőtt készült el.

Az a nyelvtanulási módszer, amelyről a könyvben olvashatunk, amelyik Remetének, az egyik szereplőnek a módszere, az Öné? Remete részben Önnel lehet azonos.

Igen, meg vagyok osztva két figura között, Remete és némileg a narrátor az alteregóimnak tekinthetők. Igen, saját tapasztalataimból tudom, hogy ha szükségem van egy nyelvre, akkor fél évnél rövidebb idő alatt igen komoly haladást érek el, azzal az abszolút koncentrált módszerrel, melynek lényege, hogy napi több órát intenzíven foglalkozom az adott nyelvvel, és minden lehetőséget megragadok a gyakorlásra.

Sokat fordít, ahogy mondta is. Mit szól a legutóbbi évek fordítói szenzációjához, Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításaihoz?

Vagyis ahhoz, hogy újra lefordított néhány darabot Arany után? És nem csak ő, hanem mások is? Én nem tartom ezt szentségtörésnek, mint egyesek a túldimenzionált kegyelet jegyében. A régi klasszikus fordítások ellen a színészek régóta berzenkednek, helyenként nyakatekertnek érzik, itt-ott ők maguk se értik, a közönség se érti – ilyen értelemben a modernizálás szüksége beérett. Ha az új szöveget jó költők és jó filológusok csinálják, akkor irodalmunk csak nyer vele. Nádasdy mindkét feltételnek megfelel, fordításai irodalmunkat gazdagítják. Nem állítom, hogy minden soruk tökéletes, hogy jobbat nem lehet csinálni, de hát ez legyen az eljövendő korok problémája. Egyelőre annak a gondja, hogy költőileg igényes, jól mondható, színházilag használható szövegeink legyenek, meg van oldva.

A Sertések a Bakonyban gyakran megjelöli, hogy az adott nevet vagy szót hogyan kell kiejteni. Ön egy kiejtési szótárnak is a szerzője. De nem a fonetikai ábécé betűivel adja meg a kiejtést, mint például a Magyar Nagylexikon, hanem szögletes zárójelben közönséges magyar betűkkel.

Úgy van, és legfőképp azért, mert az átlagos olvasó nem ismerheti az International Phonetic Association száznál több furcsa hieroglifáját, amelyekkel más nyelvek sajátos hangjait pontosan rögzíteni lehet. Ám ha olyanoknak írnék is, akik ennek a tudásnak a birtokában vannak, akkor is eltanácsolnám őket attól, hogy ezt a tudásukat használják, amikor magyar nyelvi közegben idegen neveket ejtenek ki. Mert ilyen közegben az idegen nevek is magyar szavak, azaz csak a magyar nyelv természetes hangjaival helyes kimondani őket. Ha az eredeti hangzásukat erőltetjük, csúnyán kiütnek a környezetükből, affektáltnak, arisztokratikusnak hatnak. Ennél is komolyabb veszély az, hogy akik a nevet írott formájában ismerik, az elhangzottat nem fogják tudni azonosítani vele. Ez okból helytelen az is, ha idegen neveket idegen hangsúlyozással ejtünk, vagyis nem az első szótagját nyomjuk meg, a magyar ember számára ugyanis a hangsúly jelzi, hogy új szó kezdődik. Ha tehát Monteverdi nevét olaszos hangsúlyozással hallja, azt hiheti, hogy Giuseppe Verdi névrokonáról, Monte Verdiről van szó.

Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban. Kalandos nyelvtörténet. Libri Kiadó, 2012. 410 oldal

Jolsvai Júlia