A pókerező költő
INTERJÚ
Noszlopi Botondot, a Budapesten élő, csíkszeredai születésű költőt kérdeztük második, A szórakoztatás mesterfoka című kötetéről, alkotói pályája fontosabb állomásairól, a slam poetryről, az online póker és a líra viszonyáról.
A pókerező költő
„Szellemi lénynek tartom magam, költővé, íróvá szeretnék válni. Ez a folyamat addig tart, míg itt vagyok a földön” – mondod egy korábbi interjúban. Két versesköteted már megjelent, fő hivatásod is a versírás, pedig sikeres ügyvéd is lehetnél végzettséged alapján. Miért beszélsz jövőbeni célként a költői pályáról? Most nem érzed magad annak?
Még nagyon sokat kell tanulnom a költészetről és az életről is. Olyan ismeretek hiányoznak, amelyek részint mulasztásból, részint fiatalságomból adódóan nincsenek meg. Többet kellene irodalmi berkekben mozognom, vagy a folyóiratokban való közlés lehetőségeit keresnem. De a költői szerepvállalás ezen része meglehetősen fáraszt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ebben a tekintetben lustább vagyok a kelleténél.
Valóban nincs polgári állásom, jogot végeztem, és nem maradtam a jogi pályán, de ez azért szerteágazóbb probléma. Egyrészt még másoddiplomás egyetemista vagyok, másrészt jelenleg nem tudom a hivatásként választott irodalomművelésből eltartani magam. Így alternatívákat kerestem, és keresek most is. Korábban ösztöndíjakból, diákmunkákból éltem. Aztán teljesen véletlenül jött a póker, ami kényelmes volt és jövedelmező is. De ettől még mindig holtvágány vagy kényszerpálya. Sok időt igényel, és azt hiszem, hogy számomra nem ez a szellemi kibontakozás optimális útja.
Miként egyeztethető össze a költészettel ez a „holtvágány”? Netán versírásra is sarkallhat?
Kevés dolog nem sarkall versírásra, de a póker esetemben az egyik ezek közül. Mintha egy teljesen izolált részem lenne, egy olyan dimenzió, ahol ugyan van izgalom és tömérdek siker- meg kudarcélmény, mégis ez az aktivitás nélkülöz minden líraiságot. Nem jelent ihletforrást. Ennek persze kissé ellentmond, hogy épp most jelent meg egy könyvem a pókerről (Gyorstalpaló online póker, Irodalmi Jelen Könyvek, 2012.). De hát ez egy szakkönyv, egy tankönyv, és bár megpróbáltam minél több humort belevinni, mégsem gondolom, hogy bármi köze lenne az irodalmi „ténykedéseimhez”. A póker szellemi sport, fitten tartja az elmét, de főleg az elme azon részeit, ami a logikát, a racionalitást, a földhözragadtságot hordozza. A kreatív rész pedig vár a sorára…
És miért az Irodalmi Jelen Kiadónál jelent meg ez a szakkönyv? Talán költőket buzdítasz pókerezésre?
Előző kötetemet, a Csendrapszódiát az Erdélyi Híradó és az Irodalmi Jelen Kiadó közösen jelentette meg. Az utóbbinak köszönhető, hogy a könyvet széles körben megismerték. Erdély után nem csak Magyarországra, hanem nyugatabbra is kijutott a kortárs magyar irodalom után érdeklődő könyvkereskedésekbe. A pókeres könyv nem feltétlenül illik az Irodalmi Jelen Könyvek profiljába, mégis itt szerettem volna megjelentetni, mivel jobban eladható, mint a verseskönyveim. Tudom, hogy itt komoly energiát fektetnek a könyvek terjesztésébe.
Pókerezésre mindenkit buzdítok, mert aki elkezdi, izgalmas fejezetet nyit az életében. Annak, aki hajlandó elmélyülni a pókerelméletben és kitartó, ez az izgalom nem a hazardőrök vagy az anyagi csődbe kerülés izgalmát jelenti majd, hanem a sportét. És nem mellesleg pénzt is lehet keresni vele, ahogy más sportokkal.
A szórakoztatás mesterfoka című köteted a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelent meg. Te viszont Budapesten élsz már hosszú ideje. Miért ragaszkodsz az erdélyi kiadáshoz?
Az első kötet egy részét kolozsvári tartózkodásom alatt írtam. Azt hiszem, négyszer írtam újra, és végül Orbán János Dénes szakmai tanácsai és bábáskodása révén született meg. Emiatt formai és tartalmi szempontból is normatívnak mondható a Helyőrség szerepe, érezhető a hatása, és nagy szerencsének tartom, hogy ez így van. Nagyon nehezen szelektálok a verseimben, és hajlamos lettem volna sok gyenge verset megjelentetni, akár kötetben is, ha nincs ez a kontroll, ami jóindulattal, ugyanakkor szigorúan járt el velem és a verseimmel kapcsolatban. Ugyanez a kontroll sugalmazza Budapestre költözésem óta, hogy rossz döntést hoztam. Nem kizárt, hogy ez beigazolódik.
A második kötet elkészültével nem volt kérdés, hogy ugyanott szeretném megjelentetni. Úgy éreztem, ez a könyv ide tartozik, akkor is, ha a formai elvárásokat végül is megtartva, némiképp szakított e kör tartalmi hagyományaival. Az irodalmi szerkesztés – Gál Attilának köszönhetően – és a nyomdai kivitelezés a verseskönyvek megszokott szintjéhez képest kiemelkedő lett. Viszont kissé csalódtam amiatt, hogy a kiadó a könyv utóéletével, a terjesztéssel, a kritikai visszhang gerjesztésével, anyagi vagy egyéb okokból kifolyólag nem különösebben foglalkozik.
Ezt több „helyőrséges” szerző is hiányolja. Mi lehet ennek a kiadói attitűdnek az oka? Befolyásolhat abban, hogy a következő kötetedet más kiadóhoz vidd?
Nem tudom az okát, de feltételezem, hogy elsősorban a pénzhiány, legalábbis ami az üzletekbe való eljuttatást illeti. A többiről őket kellene megkérdezni. Mindenesetre nem szeretnék hálátlannak tűnni, vagy igazságtalan lenni a kiadóval, mert nem könnyű verseskönyvet megjelentetni manapság. Legalábbis akként, hogy ne a szerzőre terhelődjenek a kiadás költségei. A könyv szerkesztésével, a támogatások előteremtésével, a megjelentetés egyéb feladatainak ellátásával az Erdélyi Híradó profi szintet képvisel. Így, ha a következő könyvem nem ott jelenne meg, másban keresendő ennek a miértje. De ez még odébb van.
Erdélyi születésű költőként miért tartod fontosnak, hogy Budapesten élj? A magyar főváros irodalmi központ?
Attól függ, milyen mércével mérünk. A népességarányt véve alapul nem hiszem, hogy Budapesten több lenne az egy főre jutó tehetséges írók száma, mint a magyar nyelvterület többi részén. Viszont ugyanezen arány okán itt jóval több irodalmi, kulturális és szórakoztató esemény zajlik egy időben, mint bárhol máshol. Ez inspiratív lehet. Előny lehet, hogy több könyvhöz hozzáfér az ember, a fejlett könyvtárrendszernek köszönhetően. Mégis egy magamfajta „vidéki” szerzőnek nem az írói kibontakozás, hanem a marketing szempontjából lehetne előnyösebb itt élni. De ez utóbbi területen sajnos nem vagyok nagy rátermettséggel megáldva. Ezért számomra ez egy félig profitálható vállalkozás. Az, hogy még mindig itt vagyok, az itt végzett egyetemeknek köszönhető, és nem az írói elhivatottságnak. Azt remélem, hogy miután minden kerülőutat bejártam, végül leszakadoznak rólam a keresés és félbehagyás terhei, és csak egyetlen dologra kell összpontosítanom, amiben hitem szerint a legjobbak közé kerülhetek.
„A sors cirkuszba hívta vén bolondját / fürge majmok, hős oroszlánok közé / ráncába bíbort s hófehéret mázolt / s porondra lépett az unt népek elé” – írod egyik versedben. A költő szerinted egyfajta bohóc, akinek tettét nem követi semmiféle reakció?
A reakció hiánya is egyfajta reakció. Itt nem akartam egyértelműsíteni, hogy az elmaradt reakció a közöny lenne. A csend lehetne a nem értés vagy a meghatottság űrje is. Így a bohóc-költő színről való eltűnése is kétesélyes lenne: frusztráltság vagy elégedettség munkálhat benne. Ez volt a vers titka, de ebből is látszik, hogy nem elég jó a vers, mert le kellett lepleznem a titkát.
Verseid alapján úgy tűnik, számodra mindennek az örök mozgatórugója a szépség. Csak néhány verscím: Óda a zsarnok szépséghez, A belső hangról, Elviselhetetlen könnyű. Sőt, mintha világmegváltó szerepe is lenne. Jól gondolom?
A művészetnek messianisztikus szerepe van, azzal a csellel, hogy közben szórakoztat és elviselhetőbbé teszi az elromlott világban való időzésünket.
Nem hiszem, hogy a világot szeretném kimozdítani a sarkából, csupán a fókuszt, ahonnan a világra nézünk. A mai ember túlságosan bízik az elemző agyban, a rációban, és kevésbé az érzékeiben és a kontemplációban. Holott nem csak a gondolkodás tesz minket emberré, hanem az a mód is, ahogy az érzékeinket használjuk. Nem pusztán a túlélésnek rendelve alá azokat, hanem az élvezeteknek is, az eltöltendő idő kellemesebbé tételének. Legalább akkora kincse az embernek a szépségre kiélezett érzéke és a halandósága, mint a gondolkodásra való képessége. A fájdalom és a szenvedés pedig nem megrontja, hanem teljessé teszi mindezt.
„Nem más, miből életem szövődik, mint a szépség zsarnokoskodása?” Miért zsarnok ez a szépség?
A szépség azért zsarnok, mert nem lehet elmenni mellette. Akkor sem, ha mást és mást látunk vagy tartunk szépnek. Ösztönösen törekszünk arra, hogy kapcsolatba kerüljünk vele, vagy létrehozzuk. Mindennek van egy mintából vett, esetleg továbbalakított vagy teljesen általunk képzett formája, ami meghatároz, ami egyfajta törekvésre ingerel.
Tegyük fel, hogy én odavagyok a kerti törpékért, a kertemet ezek díszítik. Ha egy új törpével találkozom, beleszeretek és megvásárolom. A többség bolond, giccsgyűjtőnek tart, de engem akkor is a kerti törpe tesz boldoggá, és egyre többet és egyre szebbeket szeretnék látni belőlük. Mást mondjuk egy Rubens-kép, megint mást a Hajnali részegség borzongat meg. Miért törekszünk arra, hogy ízlésesen rendezzük be az otthonunkat? Miért fáj vagy bosszant, ha ezzel mégsem nyerjük el mások tetszését? Tehát mégsem lazulhatok el igényes otthonomban, nem örülhetek a törpéimnek? Sajnos nem, hiszen szeretném, hogy amit én szépnek látok, más is annak lássa. A szépség úgy gyönyörködtet, hogy közben nyugtalanná és kiszolgáltatottá tesz. És végül célt ér, akkor is, ha a magas kultúrában találunk rá, akkor is, ha egy Szécsi Pál-dalban. Függőséget okoz. Vagyis eredendően függtünk tőle.
Noszlopi Botond
Hogyan juthatunk el önmagunk megértéséhez a szépség által?
Én keveset tudok még, de azt hiszem, hogy önmagunk megértéséhez, egyáltalán a teljes megismeréshez sohasem fogunk eljutni. Mert nem biztos, hogy erre vagyunk szánva. Látszólag ezt szeretnénk, de valóban jó lenne az nekünk? Megengedhető ez a cél, ha feltesszük, hogy ez egyenlő lenne a teremtés leleplezésével? Milyen lehet egy olyan élet, ahol az ember mindenről már mindent tud, ha nincs már semmi, amit megismerhetne? Lenne-e bármi, ami ezt az „idillt” jobbá tehetné? Nem szerencsénk, hogy vannak titkok?
Egy sokat tapasztalt (szélsőséges esetben „kiélt”) emberből kétségtelenül bizonyos nyugalom is árad. De biztosak lehetünk-e abban, hogy ez a nyugalom boldog, vagy az elégedettség nyugalma is? Hiszen egyre több történésnek látja a kimenetelét, kiszámítja, hogy ezt vagy azt a kezdetet várhatóan milyen ismétlődés zárja le. Egyre ritkábban lepi meg bármi, aminek örülhetne.
A másik oldalt nézve, Te szeretnéd-e, hogy minden titkodat megtudják? Nem véletlenül takartad el. Meg akarod óvni azt, akinek nem kell tudnia róla.
Ahogy a tudományban az új ismeretek és felfedezések időről időre átrendezik a világképünket, a művészetekben és a misztikában is átalakulások történnek. Egy-egy új tudományos felfedezéssel újabb talányok keletkeznek, egy-egy művészi vízió a tudományt inspirálja – így hódít el területeket egymástól e két szegmens. Nem gondolom, hogy ez a folyamat valaha lezárulna. Az objektív oldal fejlődésével egy időben az ízlés is változásokon megy át. Hogy milyen szerepet kap mindebben a tudós ember mellett a művész? Mi mást, mint ami a szubjektív rész egyik végletének, a szépnek a befogadásával és művelésével kapcsolatos. Persze, e művelés nem feltétlenül a szépség témájában, hanem módjában értendő.
Célod, ahogy a Valse tristében, új köteted nyitóversében megfogalmazod: elérni oda, ahol a sáros úthoz hozzábújik a tiszta ég. Vagyis, ahogy Dante végigjárja a Poklot, a Purgatóriumot, majd a Mennyországot. Te is ekképp teszel, csak egy sajátos, Noszlopi-féle Isteni színjátékban?
Maradjunk csak a játéknál. Ennek meghatározói: tétje van, izgalmat vagy örömet, fájdalmat vagy csalódást okoz, annak függvényében, hogy nyerünk vagy vesztünk. Az élet az olimpia. Számos játékból tevődik össze. Ebből valamennyit megnyerünk, valamennyit elvesztünk. De az olimpiát nem lehet teljességében megnyerni, vagy elveszteni. A harmonikus élet csak attól függ, hogy ki hogyan áll hozzá, milyen esélyekkel indul, beváltotta-e a várakozásokat, és békére talált-e akkor is, ha pillanatnyilag vagy látszólag a vesztes oldalra került.
Miért véled úgy a kötetzáró versben, hogy a Dante Poklába lépés számodra egyfajta Kilépés az idill kapuján?
Talán mert ez egy körforgás? A pokol gyötrelmei az illúzióktól való megszabadulást jelentik, ugyanakkor a kínok az új illúziókba való belépés lehetőségét kínálják. A harmónia az, ha mindig meglépjük a soron következő lépést.
Milyen a viszonyod Nietzschéhez, mennyiben befolyásolta a kötetet? Egyáltalán miért érzed szükségesnek beépíteni a versekbe a filozófiát?
Nietzsche valóban hatott rám, szeretem a stílusát, a cinizmusát, a szenvedélyét. Ha valami ilyen mértékben hat, nem lehet megkerülni az alkotói folyamatban. Mégis, ahhoz is túl kicsi vagyok, hogy egyáltalán a csodálójának nevezhessem magam. Hiszen nem is ismerem eléggé. Az is, hogy csak részben fölfogom valaha a rendszerét, egy véget nem érő lehetetlen küldetésként lebeg előttem. Filozófusnak túl kevés vagyok, remélem, hogy költőnek egykor elég leszek.
A Megalkuvás pszichológiája című versedben arra utalsz, hogy tulajdonképpen mindenki így vagy úgy eladja magát annak a kornak, társadalmi helyzetnek, amelyben él. A költő miért teszi ezt, ha értelmezésed szerint neki tükröt kell tartania mások elé?
A jellemben gyenge ember teszi ezt. Ezzel nem mondtam, hogy én nem lennék ilyen. Kevesen tartanak ki sokáig, előbb adják fel, vagy halnak bele.
Persze ezt a verset is, ahogy a Csendrapszódiát is, fenntartásokkal kell kezelni. Az utóbbinál az elhallgatás, előbbinél a megalkuvás sem következett be (még). Nem is tervezem. De nem zárható ki, hogy egyszer lépnem kell, és abban a majdani pokolban kell új illúziókra találnom.
Mit jelent számodra a hitelesség? Mitől lehet egy szerepvers hiteles szemben az alanyi lírával?
Attól, ha nem derül ki róla, hogy szerepvers. Könnyebb, ha nincs semmilyen ismeretünk sem a szerzőről, sem a vers keletkezési körülményeiről, pusztán a szöveg van. Ha például egy marslakó rábukkan Jack Cole daloskönyvére, és ez az első földi verseskötet, ami a kezébe került, meggyőződésem, hogy minden szavát elhiszi.
Ez, persze, csak tréfa, mert nem hiszem, hogy a szerepversben vagy a bökversben a hitelességet kellene keresni, hiszen ez a leghuncutabb játék. És azt sem hiszem, hogy minden alanyi líra feltétlenül hiteles lenne…
Miért tartod fontosnak a metrikus verseket? Miért a szonett, az óda, a dal a számodra kedveltebb forma?
Talán mert nálam a forma fokozottabban pallérozza a tartalmat, gerjeszti a versben a feszültséget, arra kényszerít, hogy többet rágódjam egy soron, jobban megemésszek egy ötletet. Mégis van úgy, hogy a nagyon kötött forma, mint a szapphói vagy az alkaioszi, ebben a tusában megöli a mondandót. Ezért inkább a szabadabb, dallamosabb formák állnak közelebb hozzám. Lehet, hogy egy kevés muzikalitás is szorult belém. Persze, sokszor, amit én dallamosnak érzek, a szigorú metrum alapján tökéletlen lesz. Lehet, hogy a jövőben a hangsúlyos verselés fog érvényt szerezni a verseimben, legalábbis teszek majd ezzel egy próbát.
„Úgy vélem, hogy a tudatalatti felszabadítása egy tudatos szabályrendszer hálójában a legnehezebb alkotói feladat” – mondtad korábban. Nem volna egyszerűbb szabad verset írni?
Nem akarok irodalomelméleti alaptételeket ismételni, de itt én is azzal tudok csak válaszolni, hogy általában a vers választ formát magának, a vers első, második sora a döntő. Ha a vers szabad akar lenni, én nem fogom gátolni ebben. Közben csak arra kell vigyáznom, hogy nehogy a lustaság, vagy a formaismeret hiányának csapdáiba essem.
Noszlopi Botond egyik könyvbemutatójának plakátja
Mi a véleményed a slam poetry magyarországi, erdélyi térdhódításáról, el tudnád-e képzelni magad ebben a költészeti stílusban?
A slam poetry nagyon ütős és élvezetes: itt, most, nekünk. A műfajnak csupán egy gyöngéje van: az, hogy túlságosan aktuális elemekkel dolgozik. Ez ugyanakkor a bája is, hogy elszigetel minket, a mostani rajongókat a jövőbeliektől. Úgy vélem, hogy virágkora hosszan tart majd, ahogy ezt az amerikai példán is látjuk. Képes lesz újra és újra megújulni és megtartani a közönségét.
Ez lehet a vers jövője?
Sokan prognosztizálják a verbális kultúrák visszatértét, tekintettel arra is, hogy egyre több az írástudatlan a bolygón. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a slam poetry lesz a vers jövője. Kétségkívül ez is költészet, de más műfajról van szó. Azt hiszem, jól meg fog férni a csiszolt formákkal, az általánosabb, ismételt és rögzített témákkal. A Csendrapszódia című versem majdnem slam poetry, emiatt azonban egy dekát sem kell, hogy jelentését elveszítse. Ami nem baj, hiszen ez a tiszavirági tartam kölcsönöz extra erőt és drámai hatást ezeknek a műveknek a jelenben.
A Budapesti Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiumának Hallgatói Önkormányzatában is tevékenykedsz kulturális referenseként. Több ismert szerző – többek között Kányádi Sándor, Fried István, Orbán János Dénes, Murányi Sándor Olivér, Grecsó Krisztián, Szőcs Géza – irodalmi estjét szervezted a kollégiumban. Ezeken mindig népes közönség gyűlt össze. Mi a siker titka egy olyan korban, amikor a fiatalok állítólag keveset olvasnak?
A fiatalok rengeteget olvasnak, csak nem szépirodalmat: bloggolnak, kommentelnek, SMS-eznek. Az olvasás mint tevékenység egyelőre nincs kihalóban. Éri néha olyan szerencse az irodalom bizonyos szegmensét is, hogy egy-egy link vagy vélemény rámutat egy-egy íróra, költőre, és felkelti a tömegek érdeklődését. Emellett virul és meglehetősen aktív az irodalomkedvelők – a tömegkultúrát élvezőkhöz képest mindig is – szerényebb bázisa, köztük számos fiatallal. Évről évre rengeteg új induló van e területen, új és régi műfajokkal való kísérletezés zajlik. Csak azt kell belátnunk, hogy mint mindenre, a kedvelt tevékenységeinkre is kevesebb idő jut a mai információs szökőár közepén. Az irodalomszervezésben főként ehhez kell tehetség: eljuttatni az információt ahhoz, aki erre vevő lesz. Kitalálni, hogy a célszemélyeket éppen milyen csatornán lehet a legkönnyebben elérni. A siker titka pedig az, hogy azoknak, akik eljönnek, mégiscsak fontos az irodalom.
A köteted kolozsvári bemutatóján arról beszélgettünk, hogy gondolkodsz a prózán is. Mi lenne egy mai, huszonegyedik századi nagyregény legaktuálisabb témája Noszlopi Botond szerint?
Ezen már jó régen gondolkodom én is. Lehet, hogy most sem sikerül kitalálni. De azt tudom, hogy utópia lenne, némi tőlem kitelő egyszerű filozófiával, szerelmi bonyodalmakkal és tragédiával.
Legutóbb rövid verseket olvastam tőled. Te a végletek embere vagy? A nagyregény után következhetne egy haikukötet?
Azt még nem látom tisztán, hogy mi mi után következne, ez attól függ, hogy milyen témák foglalkoztatnak majd, és milyen formát lesz célszerű használni ezekhez. Az biztos, hogy alapvetően költői alkat vagyok, mert félek a hosszabb lélegzetvételű munkáktól. Sokszor nem vagyok elég kitartó, és az alábbhagyó lelkesedéssel alábbhagy a mű nívója is. Ezt mindenképp elkerülném. Amúgy igen, elég végletesen gondolkodom, és nagyjából úgy is élek. De hát a végletek középpontján tenyészik a harmónia.
Varga Melinda
