INTERJÚ

---

Az X-Faktorban „beszólt” a káromkodó rapperduónak, a Költőtrollt pedig paródiának szánta a műmájerekről. Geszti Péterrel rapről, slampoetryről, költészetről beszélgettünk, és arról, hogy a költőknek sem kell félni a médiát használni.

 

 

 

 

 

A mondva csinált zene

– Életrajzodban olvastam, hogy édesapád dramaturgként dolgozott. Tőle ered esetleg „irodalmi vénád”?

– Igen, sokáig dolgozott a televízióban, rádióban is mint dramaturg. Ő vezetett be a szépirodalom felé való nyitottságba. A rádió Karinthy Színpadán a magyar irodalom humoros klasszikusait dolgozta fel. Hozzáteszem, a nagymamám, akivel gyerekkoromban egy szobában laktam, mindennap olvasott, krimit és szépirodalmat, ez is fontos hatás volt. Később szinte minden klasszikus költő hatott rám, és mivel én ezeken nőttem fel, ma már valószínűleg „romantikus alkatnak” számítok.

– Mindehhez jött a zene…

– Tizenhat évesen, amikor választani kellett, hogy zenéljek vagy sportoljak, én sportolni mentem. A zenéhez aztán a dalszövegíráson keresztül jutottam el, és jó tíz év telt el addig, mire előadóként is megpróbálkoztam a saját szövegeimmel.

– Ez már a Rapülők volt?

– Igen. 1983-tól az Első Emeletnek (akkor újhullámos zenekarnak számítottak) írtam szövegeket, de ezek még nagyon gyermeteg, hályogkovács-próbálkozások voltak. A Rapülőkben sikerült azután rátalálnom egy sajátos hangütésre, ami nagyon újszerű volt. Játékos formában használta a rapzene ritmikáját, dinamikáját, amit akkor még itthon nem fedeztek fel. Rendszeresen vezettem rádióműsorokat, slágerlistákat a frissen induló kereskedelmi rádiókon, hallgattam a dance zenéket hiphopos beütésekkel, és megtetszett a játékossága. Ritmusban kezdtem el rábeszélni zenei intrókra. Eleinte ezek inkább ritmusos versikék voltak, aztán egyre inkább rapszerű szövegfoszlányokká alakultak. Jól szinkronban volt a habitusommal és az előadói késztetésemmel is, mivel a hangi adottságaim korlátosak, viszont a rap, ami ritmusos énekbeszéd, kijelölt számomra egy befutható pályát.

– Mára mintha elkomorodott volna ez a műfaj. Régen a humoros sziporkák tárháza volt, ma az indulat szól belőle.

– Én inkább fordított fejlődési utat látok, aminek én csak az egyik – sokak által szidott – állomása voltam. Az történt a műfajjal, mint az amerikai rock and rollal, ami nem a maga idejében, a hatvanas években érkezett meg hozzánk, hanem jó húszéves késéssel. A rap a hetvenes években indult Amerikában. Amikor én hozzányúltam, szándékosan nem a társadalmi töltésű irányát hoztam be, ami később a kilencvenes években kibontakozott. Miután én egy rózsadombi gyerek vagyok, bár nem voltak gazdagok a szüleim, de mégsem élhettem át azt a szociális indulatot, helyzetet, amit egy „nyóckeres” rapper, és hozzáteszem: ami nagyon sok műmájer, magát gengszter-rappernek nevező fickó szájából is elkezdett dőlni. Azért nem tartanak rappernek, mert nem voltam soha olyan dühös, mint itthon illik. Másrészt szociálisan nem abból a körből származom, ahol menő ritmusra káromkodni, sőt kötelező műfaji elem. Azt szoktam mondani: a rap a mondva csinált zene. A rapper pedig a mondva csinált hős. Hogy kinek a hőse, és milyen világ megjelenítője akarsz lenni, ugyanolyan szabadságod van eldönteni, mint bármely más művészeti ágban. Én alapvetően optimista hangulatú, játékos kedvű ember vagyok. Azon kívül magyar–történelem szakos tanárként végeztem, és átláttam, milyen nagyszerű lehetőség van a rapben a magyar nyelv szempontjából. Ez azért pikáns, mert voltak olyan lemezkiadók, akik úgy fogadták a demóanyagainkat, amivel házaltunk, hogy ők ebben nem hisznek, mert magyarul nem lehet rappelni. Utólag jókat röhögtünk rajta. Az izgatott, hogy egy tőhangsúlyos nyelven hogyan lehet olyan szövegeket előállítani, amelyek fel tudják venni a versenyt az eredeti, angol nyelvűvel.

 

A költők rocksztárok szeretnének lenni

(Fotó:Bársony Bence)

– Az utóbbi években nagyon előretört egy másik típusú „ritmusos beszéd”, a slampoetry. Az Irodalmi Jelenen nagyobb vita bontakozott ki a létjogosultságáról. Pion István, az egyik ismert slammer „a szólás szabadságaként” aposztrofálta. Te hová sorolod ezt a műfajt?

– A slampoetry költészeti műfajnak mondható, és azt a fajta karcosságot és forradalmiságot is képviseli, amit jórészt az internet nagyított fel és terjeszt. Való igaz, hogy a szólásszabadság a modern demokrácia egyik legfontosabb ismérve, de ezzel együtt rettenetes tartalmakat is hordozhat, amikor visszaélnek vele. A slampoetry olyan urbánus önkifejezési formává vált, amely épp annyira sokrétű, mint bármely más kulturális dimenzió. Ennek is van egy felső, minőségi rétege, meg egy nagyon gyenge. Az internet elterjedésével mindenki számára lehetővé vált, hogy megszólaljon, és mindenkihez el is jusson. Nem véletlen, hogy a kortárs költők is nekiestek ennek a műfajnak, de régebben Téreytől Peer Krisztiánig is sokan belekapdostak, mert látták, hogy ez a forma érdekes. Minden költőben ott van a forradalmár, a megváltó. A költők mindig rocksztárok szerettek volna lenni, csak régebben még nem volt hozzá erősítő. Rimbaud-tól József Attiláig nagyon sokféle attitűd jelent meg a költészetben, de a közlési és szereplési vágy egy tőről fakadt. Korábban nem léteztek ehhez a maihoz hasonló platformok, a kortárs szövegalkotók egy része viszont most automatikusan rátalált erre a megnyilatkozási formára.

– Vannak azért „Arany János-típusú”, zárkózott költők is.

– Persze, de én is írtam már olyan dalt, aminek a szövege egészen lírai. Alapvetően szinte bármilyen verset bármilyen zene fölött el lehet mondani, nem is ez az érdekes. A szöveg tartalmát, gondolatritmusát tekintve nagyon sok jó mű van, viszont a rap zeneiségét nagyon kevesen használják. Sok olyan, slampoetryhez is tartozó szöveget hallok, amelyek éppen olyan monotonon lépkednek, mint mondjuk az említett Arany János-i líra jambikus lejtése. Ezt néha dühösebben mondják, néha fifikásabban, de azt a fajta zeneiséget, sokszínűséget, amelyet a rap hordoz, nagyon kevesen alkalmazzák. Ezért gondolom, hogy amit én csinálok, az zeneileg igenis sokrétűbb azokhoz képest, akik esetleg nagyon trendi tartalmakat hoznak fel, de a forma nem elég jó hozzá. Kialakult egy leegyszerűsített, magyarul bicegő irány, ami nagyon általános lett, és zenei értelemben egyáltalán nem tartom érdekesnek.

– Egyáltalán hol a határ rap és slampoetry között?

– A slampoetry abban egyedi, hogy meg kell állnia a lábán zenei aláfestés nélkül is, úgy is, ha „kihúzzuk a dugót” a hangfalból. Akkor viszont már egyszerűen versről beszélünk. A dalszöveg viszont dallal együtt érvényes alkotás, nehéz nélküle értelmezni. Sokszor egy zenei frázis, egy forma, amibe beleraksz egy egyszerű szöveget, szárnyra kel. Az irodalmi szöveg matériája sokkal sűrűbb, mint egy átlagos dal anyaga. A popkultúra mindig feltételezi az egyszerűséget, bonyolult sláger nincs. Ugyanakkor nagyon nehéz egyszerű dolgokat előállítani úgy, hogy az minőségi is legyen, tömegekhez is szóljon.

 

Költők, trollok, költőtrollok

– Nemrég indult hódító útjára Költőtroll című számod, amely kiváltotta ezt a tömeges érdeklődést. A YouTube-on az a megjegyzés áll alatta: akinek nem inge, ne vegye magára. Mégis sokan magukra vették, és a körülötte gerjedt indulat is tömeges lett.

– Az internetes analfabétizmus sajnos azokra is jellemző, akik egyébként bátran írogatnak. Képtelenek egy szöveg pontos megértésére, vagy a politikától eltanulva szándékosan terjesztenek félreértelmezéseket. Olvastam olyan véleményeket is a Költőtroll kapcsán, hogy nekimentem a slampoetrynek, sőt olyat is, hogy nekimentem a vidéknek. Ez természetesen mind baromság, aki egy kicsit is intelligens, az érti. Hogy érzékeltessem, mi a problémám: az idei X-Faktorban is felbukkant egy rapduó, akik, ha megindult a zene, egyből elkezdtek káromkodni. Biztos nagyon old-school fickó vagyok, de ezt rendkívül kártékonynak tartom. Egyrészt tartalmatlan, másrészt a legaljasabb indulatokat gerjeszti egy meglehetősen elbutult társadalomban. Azt éreztem, valakinek meg kéne már mondani nekik: gyerekek, nem ez a menő. Ez semmi. Ritmusra káromkodni mindenki tud, és kifejezetten ártalmas. Az jutott eszembe, hogy akik ezt tolják, azok megmutatnák-e majd a gyerekeiknek. Az indulatnak és a káromkodásnak mindig megvolt a maga helye az irodalomban, a slamben, a rapben is – akkor, ha annak van valami üzenete, ha valamit megjelenít. Vagyis: több gondolat, kevesebb indulat, ez sohasem árthat. Különösen egy ilyen országban, ahol most élünk. A ringbe belépő, üvöltő pankrátoroktól ellesett üres klisék (az is csak egy színjáték) azoknak szól, akik csak a formáját látják az Egyesült Államokban a ’90-es években elszabaduló gangsta-rapnek. De épp ezeket a szánalmasan semmitmondó sémákat a legkönnyebb eltanulni. Ahogy a Költőtrollban is klasszikus versre hivatkozok: káromkodásból katedrálist kell építeni, nem putrit. De látom a kommentek között, néhányan megjegyezték: á, úgysem értik…

– Csakhogy a költők közül is magukra vették néhányan…

– Ez is jellemző. De miért? Mert én írtam. Ahogy mondani szoktam: büntetett előítéletűek vagyunk. Mert soha nem a teljesítményt, a tartalmat nézzük, hanem azt, hogy ki ez, aki ezt mondja? Ő? Milyen alapon? Honnan veszi a bátorságot, és miért pont ő?! Ez a nézőpont nagyon szánalmassá teszi még a kultúra oly sok nívós szereplőjét is.  A Költőtrollt nyilván egyetlen személynek sem céloztam konkrétan. Nem is szoktam indulati töltésű dalokat írni, bár a Gringó Sztár lemezen vannak olyan dalok, amelyek, ha kódolva is, de közvetítenek olyan politikai vagy kulturális tartalmat, amelyek messze túlmutatnak a slágerlistákon. Csak nyilván nem ezek a dalok szabadulnak el a rádióban. A Költőtrollt félig-meddig inkább paródiának szántam a leostobásodott szövegek kliséire. Egyfajta ujjgyakorlat volt, amivel azt is üzeni: milyen könnyű ezt megcsinálni. Három óra alatt raktam össze, és a legjobb versszakot kivettem belőle, mert azt egy másik dalba fogom belerakni.

– A negatív jelenségek mellett tudsz említeni számodra pozitív példát is?

– Persze, ott van a Busa nevű fickó. Az intellektuális vonalban a Hősök, vagy a lakótelepiséget képviselő Siska Finuccsi. De ott van a ma már klasszikusnak számító könnyűek közül Sub Bass Monster. Dopeman pedig egy kapitalista forradalmár, aki pontosan megértette, miről szól az internet.

 

Nem kell félni a mainstream média használatától

– Kíváncsi lennék, hogy a reklámszakember szemével hogyan látod: közelebb hozhatja-e a slampoetry a potenciális olvasóközönséghez a kortárs költészetet?

– A csodákban nem hiszek. Inkább abban, hogy ha kitermeli a slampoetry a maga hőseit, megcsinálja a sztárjait, akkor ezeken az embereken keresztül érvényesülhet egy komolyabb hatás. Például a Klubrádióban indult nemrég egy sorozat, amelyben az Édes hazám antológia költői saját maguk olvassák fel a verseiket. Ez egy jó példa arra, hogy az ember az autóból is hallgathatja azt az irodalmi minőséget, amelyből a versek fele akár a slampoetrybe is beleillene. Van átjárás tehát, tud piacot teremteni magának a kortárs irodalom is. Tömegek nyilván nem fognak megmozdulni, de legalább a félanalfabétizmusból kirángathatnak jó pár fiatal srácot.

– És általában az irodalom hogyan törheti át a korlátokat?

– Jó húsz éve átlátom a mainstream média működését, és úgy gondolom, az egészet a rendszerváltáskor pozícióban lévő, hatókörrel rendelkező generáció szúrta el. Miközben a társadalom a privatizációval és a gründolással volt elfoglalva, azzal nagyon kevesen törődtek, hogy mi fog történni a kultúrával, amelyet diktatórikus elviselhetetlensége ellenére a szocializmus magasra értékelt. A magyar értelmiség nem építette ki magának azokat a védelmi vonalakat a kereskedelmi média és a durvuló politika térhódításával szemben, amelynek köszönhetően a saját hangját hallatni tudná. Ez elveszett. Ugyanakkor az évezredfordulótól viszont kifejlődött egy ellenkultúra, és részben az internetnek köszönhetően el is terjedt: a társadalom egy része elkezdte újra megépítgetni a saját kulturális köreit. Ennek a populáris része a Sziget, a különböző fesztiválok, a romkocsmák, később a Petőfi Rádió. Ezek nagy népszerűséget is tudnak hozni, de maradt a magyar intellektuális élet hervasztó jelensége, hogy abban a pillanatban, hogy valaki sikeres lesz, akkor az már nem elég jó, mert nem csak harminc ember fejtheti meg a jelentését. Mindenki a saját kultúrájába van bezárva, még az irodalmárok is. Pont ez az egyik oka, hogy nem tudnak kitörni abból a körből, amibe magukat zárják. Legyenek azok az irodalmi portálok, a felolvasóestek, vagy a folyóiratok. A jó irodalom nem a mainstream és az underground határán, vagy a kortárs fentebb stíl és a kommercialitás határán mozog – a jó irodalom el tud jutni az emberekhez. Az itthoni elégedetlenség egyrészt a panaszkultúrából fakad, másrészt abból az állóháborúból, aminek százötven éves pusztító hagyománya van, és népi–urbánus vitának hívják. Az alapvető gond, hogy kegyetlenül be van mindenki feszülve. Bizonyos szempontból ugyanott tartunk, mint száz éve, és ehhez még hozzájön ma az egzisztenciális bizonytalanság.

– És ebben a helyzetben mit tehet egy fiatal költő, aki népszerűvé szeretne válni?

– Jókat kell írni. Másrészt nem kell félni a mainstream média használatától, attól, hogy az tönkreteszi. Ott van például a kellemesen egzaltált Karafiáth Orsolya, aki jól „meg tudta csinálni” magát. Vagy egy extrém példa, de épp azért, mert extrém, akár némelyeknek követhető is lehet. Nagy Krisztina Tereskova, aki festőként, énekesként is, dalszövegíróként is jegyzi magát. Ő a médiát folyamatosan nagyítólencseként használja a saját maga iránt keltett figyelem gerjesztésében. Lehet vitatni, hogy ez helyes vagy nem, vagy milyen torzulást okoz a személyiségben, de az biztos, hogy ismerik, és nem utolsósorban: meg tud élni belőle. Sokan épp azok szeretnének leginkább megélni abból, amit csinálnak, akik erre fanyalognak. Tudomásul kell venni, hogy egy irodalmi alkotás, amikor megszületik, akkor mű, de amikor megjelenik, onnantól kezdve már termék, amit el kell tudni adni, és ehhez használni kell a megfelelő eszközöket. Ez semmit nem von le irodalmi értékéből.

 

Tartalék-faktorok

– A médiát figyelve sokszor jó oka van az embernek a fanyalgásra. Általános vélemény például, hogy a tehetségkutatók kimerülőben vannak. De hogyan látod ezt az X-Faktorból?

– A kereskedelmi televízió ugyanúgy termékeket állt elő, mint egy autógyár. Amíg a piac ezeket befogadja, amíg a gyár eredményeket produkál,addig az előállítóikat nem fogja érdekelni, hogy intellektuális tartalmaik kimerülőben vannak-e. A felhozatal kétségkívül hullámzó, és egy kis országból számszerűleg nyilván kevesebb tehetséges ember kerül elő. De nézzük meg, hányan végeznek a Színművészeti Egyetemen, és hányan maradnak meg belőle! Az X-Faktor is évfolyamokat pörget ki, kiveszi belőle a számára feldolgozható értéket, három-négy ember megmarad a pályán, a többi kihullik. Nincs is több hely a kulturális piacon. Ezen nincs morális számon kérni való.

– Benned viszont, úgy tűnik, bőven vannak még tartalékok. Készülsz-e mostanában az Archoz vagy a Nemzeti Vágtához hasonló nagy dobásra?

– Nem olyan világ van most, hogy nagyobb dobással elő lehetne állni, alkalmatlan rá a politikai-gazdasági és a kulturális környezet is. Most az a korszak van, ami a kamaraműfajoknak ad esélyt. Van egy tervem, ami egy újszerű színházi típusú kezdeményezés: olyan műfaj, amit eddig senki nem csinált. Ha ezt össze tudnám rakni, egyrészt biztos nagy botrány lenne, ugyanakkor meg is újítana valamit. Van két hagyományos musicalötletem, amit meg szeretnék írni. A Dzsungel könyve musical tizenhat éve megy, jövőre érkezik el az ezredik előadáshoz. Van egy tíz éve hordozgatott filmtervem is, és természetesen szeretnék új dalokat is írni.

– Miként határoznád meg a saját szereped és annak változását a magyar kultúrában az elmúlt évtizedekre visszatekintve?

– Jobban rappelek azoknál, akik énekelnek, jobban énekelek azoknál, akik reklámot csinálnak, jobb reklámokat csinálok azoknál, akik verseket írnak, és így tovább. De leginkább tudatos dalszövegírónak tartom magam, aki nem szégyelli, hogy profi. Ezért van az, hogy sokan nem tudnak hová tenni, és nem viselik el, amit csinálok. Annyi bizonyos, hogy van bennem érzékenység arra, amit úgy hívnak: sláger, de ez alatt nem csak a zenés műfajt értem. A Médiaunió, a Nemzeti Vágta, Az Arc vagy egy jó kampányom is az – minden műfaj játszik, amely érzelmileg rezonáltatja a tömegeket. Múltkor meghívtak egy közös interjúra Dopemannal, azt hitték, majd jól egymásnak esünk, pedig én ma már találok nála olyan tartalmat, amit nagyon bírok. Ő az az ember, aki gyakran példaértékűen radikális, egy profi forradalmár, aki felszedi az utcakövet is. Én pedig az vagyok, aki lerakja. Mert járni is kell az utcán.

 

Laik Eszter

Leadfotó: Burger Barna