A hegy gyomrában lakó források

INTERJÚ

Hegyi Balázs több évtized után újra jelentkezett egy verseskötettel. Ebből az alkalomból beszélgetett vele Csepcsányi Éva.

A hegy gyomrában lakó források

– Több mint harminc év szellemi termését öleli fel a Kitakar a pillanat című verseskötete. Meglepően hosszú idő. Türelmesen „kivárta”, míg a lehetőség szembe jön Önnel, vagy sokáig nem is állt szándékában publikálni verseit?

A kötet előszavában írtam a versek keletkezéséről. A katonaság alatt indult az egész. Nem voltam tudatában, mi történik velem. Sorok születtek napközben, a kiképzés viszontagságai alatt. Papír, toll nem volt nálam. Önkénytelenül mondogatni, csiszolgatni kezdtem magamban, elismételgetve őket, mint a mantrát. Segítettek. Este aztán megszabadultam tőlük. Meg sem fordult a fejemben, hogy verseket írok. Titkoltam őket, és nagy hálát éreztem irántuk. Mintha a nagy kitettségében valami – helyettem gondolkodva – bevitt volna egy talpalatnyi ismeretlen és egészen sajátba. Lehet, hogy ezért nem gondoltam a kiadásukra. Később sem, amikor már tudtam, mik. Csak nagy sokára mutattam meg belőlük egyet-egyet. Idővel kezdtem összegyűjteni őket. Akkoriban kerültem közel az egyik újsághoz. Zöld fényű monitort kaptam kölcsön, pillogó kurzorú, dos-os szövegszerkesztővel. Az ékezetes betűk helyén mindenféle alakzatok jelentek meg. Nagy dolog volt ez akkoriban. Így keletkezett az a bizonyos flopy, amit jóval később valahogy szerencsésen megtaláltam. A versek kiadása valójában csak most, 2012 kora tavaszán vetődött föl, a nyári évforduló kapcsán. Sok tanítványomból lett barát az elmúlt huszonöt évben, akikkel azóta is jó szívvel kísérjük egymást. Velük készültem nyáron ünnepelni. A sok találkozás, beszélgetés levegőjében mindig ott voltak köztünk valamiképpen a versek is, kimondatlanul. Úgy éreztem, eljött az idő előhozakodni velük, bemutatni és közénk ültetni őket. De minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy én magam is mostanra jutottam el oda, hogy minden ficánkolás nélkül rájuk bízzam magam, átadva magam egyfajta jóízű kitettségnek. Ezzel egy időben, csodával határos módon, kiadót is sikerült találni. Nem volt tehát szó "kivárásról" vagy türelemről. Mostanra érett be az idő – pontosabban én.

– A kötetben található versek kronológiai sorrendben olvashatók, nincsenek tematikus ciklusokba rendezve. Tudatosan akart ezzel üzenni, kifejezni valamit?

Valóban, nincsenek ciklusokba rendezve. De ebben nincs semmi üzenet. Sokkal szimplább és praktikusabb magyarázata van. Egyszerűen meghagytam őket a maguk „folyamszerűségében”. Ahol a keletkezési dátumuk fennmaradt, elhelyeztem, mint a kilométerköveket. Több mint harminc év anyagáról van szó. Az eddig megtett útról. Az első sötétségről és a lassú kivilágosodásról. Arról, hogy miképp „szerkesztett” az évek során az élet. Ősszel Firenzében jártam, az Uffiziban. Mondják, hogy valamikor a termeket, a műtárgyakat át akarták csoportosítani. Hosszas vitatkozás után végül elvetették. Úgy vélték, hogy valamennyi ésszerű vagy jogos részszemponton innen és túl, a gyűjtemény jelen állaga tartogat valami többletet, amelyet nem jó megbontani, mert akkor elvész. Én is hasonlóra jutottam ezzel kapcsolatban.

– Mit jelent Önnek az írás, és mit a hivatás?

A hivatásról sokféle elképzelés él a közgondolkodásban. Nemegyszer romantikus, patetikus. Úgy látom, létezik valami sokkal korábbi és közös, ami alkotóeleme az írásnak éppúgy, mint bármely hivatásnak. Korábban eljátszottam a gondolattal, mi lett volna belőlem, ha valamelyik bennszülött törzsbe születek. Minden bizonnyal akkor is valami tanár vagy sámánféle volnék. Ravasz dolog a hivatás, akárcsak maga az alkotófolyamat. János evangéliuma végén található egy szép részlet, amit nagyon szeretek. Péter és Jézus beszélgetnek, már szinte mindenen túl. Ott mond a Mester egy talányosat: "Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod." Gyönyörű. Első hallásra is meglehetősen ütős. A jelentése igen sokrétű és szerteágazó, inkább csak sejtem, mi minden lüktet és tolul benne. Vonatkozik éppúgy a sorsalakulásunkra, belső elrendeződésünkre, mint ahogyan magára az egész alkotófolyamatra. Felövez minket és oda visz, ahová nem is gondoljuk. Persze, lehet mindezt megkerülve „biztosra” is menni, az életút medrét előre kiásni éppúgy, ahogy talált szavakból verset fabrikálni. A valós idejű kibontakozás azonban az ilyesfajta önvédelemtől nagyon messze áll, annak minden szabadságával és drámájával. Ebben ugyanis épp a folyamatba vetett bizalomról van szó. Az áldott kitettségről, a meg-megrendülő bátorságáról, vagy a hozzá tartozó egyfajta szellemi becsületességről van szó, amely minden vargabetűjével és újrapróbálkozásával együtt visz valahová, ha nem is tudjuk, pontosan hová. Így válik úttá az, amin járunk. Verset nem azért írunk vagy olvasunk, hogy "kulturálódjunk". Lehet arra is használni, de valójában valami hasonlíthatatlanul eredetibb és ravaszabb éhség táplálja.

– Említette, hogy a katonaság alatt születtek első versei. Előtte nem írt?

Persze, próbálkoztam. Aligha vannak olyanok, akik ne írtak volna verset gyerek- vagy kamaszkorukban. De azok mégse voltak versek. A lelkesült szép gondolatok papírra vetése, a rímek és sortörések nem tesznek egy írást automatikusan verssé. Versek utána keletkeztek.

– Mit tart a kortárs költészet legsürgetőbb feladatának? Van még meghatározható küldetése egy költőnek?

Nem tudom, lehet-e itt „feladatról” vagy „küldetésről” beszélni. Arról igen, hogy maradjon hűséges magához a vershez. Egyszerűen tegye a dolgát. Szülessenek kortársainktól versek, és kortársversek szülessenek. Nincs ebben semmi különös. Ennél aligha lehet többet mondani. Úgy vélem, kétféle hasznosság létezik. Az egyik közvetlen. Például, ha egy vékony verseskötettel kitámasztjuk a billegő asztalt. Ez hasznos. De a versek igazából nem ebben a primér értelemben vett hasznuk miatt hasznosak. Inkább a létükkel segítenek. Azzal, hogy vannak. Így nem ezt vagy azt segítik bennünk (néha persze igen), hanem minket magunkat. Létünkben támogatnak. Persze ahogy a nyelv és a világ, úgy változik a vers, a költészet is. Izgalmasan, kiszámíthatatlanul. Új elágazódások, eddig ismeretlen járatok feltérképezésére indul el egy-egy születő sor. A vers, ha valóban az, felöleli az élet valamennyi vizsgálódási területét, anélkül, hogy külön-külön bármelyiknek a „szakértője” kívánna lenni. Felcsillan benne a lélektan éppúgy, mint az esztétika, a filozófia éppúgy, mint a társadalomtudományok, vagy a többi, szaktárgyként is kutatható résztudás szempontjai. A természeti népek versei, énekei mind-mind sajátosan komplex tapasztalatokat közvetítettek, amelyek másképp támogatják eligazodásunkat, mint a GPS. Találó egyszerűséggel és pontossággal jegyzi meg Nemes Nagy Ágnes a versről, hogy az valami olyasmi, amit prózában nem lehet elmondani. Igen. Létezésének sajátos természetébe van belekódolva felcserélhetetlen státusza. A vers mindazonáltal „csak” „melléktermék”. Persze korántsem mellékesen. De ez fordítva is igaz, vagyis nem maga a versírás a közvetlen „cél” vagy „feladat”.

– A Kitakar a pillanat című kötete elismerő fogadtatásra talált szakmai körökben. Mik a további tervei? Remélhetőleg nem kell az olvasóknak kivárniuk a következő harminc évet.

Valóban, örülök, hogy a verseimnek ilyen pozitív a fogadtatása nemcsak a barátok részéről, de szakmai körökben is. Jó érzés volt ezt az egybecsengést megtapasztalni. Miközben az ember magának ír. Furcsa ez. Olyasféle, mint a szívdobogás. Ha egészségesek vagyunk, nem gondolunk rá. Nevetséges volna azt mondanunk, hogy programszerűen dobogtatjuk a szívünket. Dobog az magától is. Élünk vele és éltet minket. Nem sértődik meg, ha rá sem hederítünk. Végzi a dolgát akár alszunk, akár ébren vagyunk. Ilyesféle az alkotófolyamat is. Zajlik a háttérben. Nem elhatározáson múlik. Persze azt elhatározhatom, hogy – mondjuk – mindennap négytől hatig asztalhoz ülök. De ezzel legfeljebb a fegyelmezett keretet biztosítjuk. Nem megvetendő dolog, de nem is orákulum. Emlékszem, a katonaságnál, „emgé” munkán (ami mezőgazdasági munkát jelent, ott mindent rövidítettünk, és úgy használtuk, mint kórházi diagnózis latin szavait az orvosok) szőlőkarók közül huzigáltunk ki drótokat. Hosszú, egérszürke drótokat. Bár sokat dolgoztunk, sőt, jobbra-át–balra-át foglalkozást is tartattak velünk, alapvetően békén hagytak. Több volt a csend. Így történhetett, hogy két-három egymás utáni napon is, napi több vers született. Emlékszem, mennyire meglepett. Napokig holdkórosan tébláboltam. A végén az járt a fejemben, hogy ezzel vége. Mindent megírtam. Nincs tovább. Nem volt kellemetlen érzés, csak tényszerű vízállásjelentés. Ha egy vers végső formára jut, elengedjük vele az evezőt. Az ember úgy próbálja ki őket, mint gyerek a papírhajót: egyenként vízre bocsátja őket. Aztán elnézi őket, hogyan úsznak, miként imbolyognak, és merrefelé sodródnak. Innentől már a maguk útját járják. A bori notesz keletkezése jutott az eszembe. Persze, Radnóti élethelyzete a miénkkel nem volt összemérhető. De a kérlelhetetlen külső adottság közt belül születő és életre kelő kirajzolódások talán igen. Ahogy papírra bízzuk a szavakat. Nem tudom, lesz-e újabb verseskötetem. Nincs ezzel kapcsolatban bennem elhatározás. Ha majd összegyűlnek, megbeszélem velük, mit akarnak. Tervezem viszont, a nem is túl távoli jövőben a prózai írások, a rövidke esszék, novellácskák összegyűjtését és kiadását. Ezt viszont tényleg nagyon szeretném.

– Kiket tekint példaképnek, mesterének?

Példaképről, mesterről beszámolni a szó szoros értelmében nemigen tudok. Persze rengeteget tanultam olyanoktól is egész biztosan, akikről nem tudok. Ismét katonaság: az első időben egész véletlenül, protekcióval méghozzá, bejutottam a könyvtárba. A többi közt néhány verseskötetet és bakelitlemezt találtam. Ott ismerkedtem meg egészen közelről Pilinszkyvel. Egyetlen kötete volt, ha jól emlékszem, már nem tudom, melyik. Elolvastam egy sort, aztán még egyet, majd még egyet. Hamar bevettem magam az egyik sarokba, a földre. Elbújtam a polcok árnyékában, és végtelennek tűnő perceken át csak faltam és faltam a sorait. Azt az egyetlen kötetet, ezerszer újra. Akár az úszók, a sorokba bukva, majd kiemelkedve újra, nagy lélegzeteket véve. Itt találtam rá Bartókra is. Egyetlen lemezére, amelynek egyik oldalán a Concerto, a másikon a Divertimento volt. Rongyosra hallgattam mindkettőt. Később, más felvételt hallgatva, bizonyos sercenés kifejezetten hiányzott. Valamit mindketten, nagy erővel és hirtelen megnyitottak. Bartók minden hangja, felvillanó, majd egymásra torlódó és váratlanul félbehagyott tagmondata tűhegyesen pontos, félelmetes egésznek, akárcsak Pilinszky töredezett sorai. Csak álltam dermedten, mint a kutya, aki szagot fogott. De nemcsak holtaktól, élő kortársaktól is sokat kaptam. Feltétlenül itt kell megemlítenem Jelenits Istvánt. Nagy hálával tartozom neki. Ő látta először, sokáig egyetlenként egyben a teljes versgyűjteményt. Tőle kaptam (épp írás és hivatás dilemmájával küszködve) az életre szóló eligazítást nem is azzal, amit mondott, hanem ahogy értette a kérdést. A szakmai kapcsolatunk közben, szép csöndben barátsággá alakult. Az igazi mester nem a szavaival segít, hanem egész lényével.

– „Befelé figyel, mint a próféták, ezer évekkel ezelőtt” – Jelenits István többek között így jellemezte költői attitűdjét. A befelé figyelés mellett mi segíti, inspirálja még az alkotásban?

Nem tudom megmondani, mi adja az inspirációt. Egy barátom mesélte, hogy egyszer bejutott néhányadmagával a Gellérthegy gyomrába, a forrásokhoz. Oda, ahol minden együtt van, mielőtt előbukkanna. Nehezen fölfejthető az inspiráció forrásvidéke. Jótékonyan el vannak zárva előlünk.  Nem hermetikusan, de lényegében igen. Nem gondolom, hogy külön tevékenységről vagy praktikákról, fogásokról lehetne beszélni. Még az sem kiszámítható, hogy mi és mikor jelent számunkra élményt. Egyszerűen élünk. Alszunk és ébredünk, teszünk-veszünk. Itt-ott szembeötlik ez-az, gyakran nem is vagyunk a tudatában. Aztán keresztülcsurogva szétoldódik és elraktározódik bennünk. Majd a legváratlanabb formában előbukkan. A nagyoknál egész Rudas fürdő is ráépülhet, sokak számára jelentve lelki közgyógyellátást. Visszatérve, úgy tűnik, hogy ez az egyszerre félálomban zajló, de éles öntudatra hozó, nehezen megfogható folyamat lehet az, ami közrejátszhat az inspiráció, a figyelem és alkotás "társasjátékában".

Csepcsányi Éva