BORGES VILÁGAI – Galántai Zoltán esszéje

Vers és Valóság

HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA


Borges egyik kedvenc költője, Milton azt írja az Elveszett paradicsomban, hogy a fénykoronát viselő Halál teste egybeolvad az árnyékával. Az uqbari felfogás szerint ebben semmi csodálatos sincs: inkább az lenne a meglepő, ha nem így történne.

 

 

 

 

AZ ÁRNYÉK, A MÚLT ÉS A LEHETSÉGES

GALÁNTAI ZOLTÁN JEGYZETEI BORGES VILÁGAIRÓL

 

 

 

 

 

 

AZ ENCIKLOPÉDIA ÉS A HOMOKKÖNYV

„Részint a lexikonoknak köszönhetjük a társadalomban immár általánosan elterjedt fölvilágosultságot”, olvasható a Nagy Francia Enciklopédia bevezetésében, amely valamivel később azzal folytatódik, hogy egy teljes és átfogó leírás létrehozásához „meg kellett jelölnünk a természete alkotó és az embereket érdeklő lények távoli vagy közeli kapcsolatait; a gyökerek és az ágak szövevénye révén meg kellett mutatnunk, hogy lehetetlen jól megismernünk az egésznek néhány részletét, ha nem emelkedünk sok más részhez”. És így tovább egészen addig bezárólag, hogy a korábban megjelent enciklopédiákon „bár nem érződik... átfogó lángelme, legalább munkáról és ismeretekről tanúskodnak” még akkor is, ha ezen vállalkozás idején már mérhetetlenül több tudás állt az emberiség rendelkezésére, mint korábban bármikor. Elvégre mostanra megjelent az „igazi filozófia”, a „végtelen mindenség mértana” meg a kísérleti fizika...

Ám az Enciklopédia megértése – állítja D' Alembert még mindig a bevezetésben – ennek ellenére sem kíván előzetes ismereteket, és ez nagy előnye. Mint ahogyan az is, hogy képes helyettesíteni a „művelt ember” könyvtárát - még ha a tudósét nem is váltja ki. Persze éppen elég merész elképzelés ez is a teljes emberi tudást legalább egy bizonyos szinten felölelő Könyvről, és innentől két irányba indulhatunk tovább: vagy arra, amerre Borges is; vagy pedig az ellenkezőbe.

Borges legalább kétszer foglalkozott a témával: közülük a Bábeli könyvtár a közismertebb. Ebben egy olyan világot ír le, ahol hatszög alakú szobák sora húzódik beláthatatlan távolságokba, és eközben „minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű... [és] az ortográfiai jelek száma huszonöt”. És mivel mindegyik itt található könyv mindegyik másiktól különbözik, kiszámítható, hogy a filozófus Quine kifejezésével élve valóban „hipercsillagászati számosságú” különböző példány kell, hogy legyen belőlük: mintegy 100 az 1 milliomodikon, és ha valaki elég ideig keresni, akkor meg fogja találni például a saját életrajzát is minden létező és nem létező nyelven, illetve ezeknek minden lehetséges hamisítást, ferdítést, félreértést, elírást és hazugságot tartalmazó verzióját is.

Ehhez viszonyítva a Francia Enciklopédia egyáltalán nem tűnik különösebben átfogónak vagy nagyra törőnek.

Ráadásul ott van a szintén Borges által írt Homokkönyv is. Ez azzal kezdődik, hogy „a vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből”, és ez segít ha megérteni nem is, de legalább értelmezni azt a könyvet, amelynek a történet szerint végtelen számú lapja van, és ahol két lap között mindig ott van egy harmadik is (és azért hívják Homokkönyvnek, mert „sem [ennek] a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége”, mondja Borges). Ennek megfelelően viszont nem szenved a Bábeli Könyvtárra érvényes korlátozásoktól sem: egy ebben szereplő életrajz bármilyen (akár végtelenül) hosszú is lehet, mint ahogy azok lehetnek a különböző létező vagy nem létező nyelveken írott, különböző módokon hamis, téves és hazug verziói is. Itt már nem 100 az egymilliomodikon verzió van, hanem tényleg a szó szoros értelemben végtelenül sok, és ezen a ponton akár a Francia Enciklopédia is az eszünkbe juthat, amely olyan büszkén említi a végtelen mennyiségek mértanának a megismerését, és amely mégsem elég a Homokkönyv teljes és mindent felölelő tudásának az eléréshez. Az ilyesmi ugyanis legfeljebb egy Borges-novellában lehetséges (ahol lehetséges a Homokkönyv is).

Úgyhogy érdemesebb a másik irányba indulnunk: a Borgeshez hasonlóan a mágikus realizmus módszereivel dolgozó Milorad Pavic Kazár szótára például már csupán az állítólag valaha létező eredeti szótárnak „csak a morzsáit” tartalmazza, „miként az álomból is csupán a szem káprázata marad”, de már az állítólagos eredeti Lexicon Cosri sem vállalkozott többre, mint arra, hogy „azoknak a személyiségeknek az életrajz-kódexe” legyen, „akik bármilyen módon megmutatkoztak, ha futólag is, a kazár birodalom egén”. De a Francia Enciklopédiával ellentétben még ez az állítólagos eredeti sem foglalkozott a növény- vagy az állatvilág, a dugókészítés vagy a kémiai laboratórium, a takács-szövőszék vagy a méhészkedés leírásával meg a korpuszkularitás, az építészet és az érzetek mibenlétének meghatározásával. És a módszert tekintve hasonlóan a töredékességen alapul bármilyen írásmű: ez is ugyanúgy, mint akár a leghosszabb regény.

 

TLÖN

 

 

 

 

 

 

Borges Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novellájában elmondja, hogy miként bukkan rá az 1917-es Anglo-American Cyclopediában, amely csupán a „szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása” lenne az 1902-es Encyclopaedia Britannicának”, egy képzeletbeli világról szóló rövid összefoglalóra az Uppsala szócikk után a XLVI. kötet legvégén. Ez a kötet a többi, forgalomban lévő példánytól eltérően 917 helyett 921 oldalból állt, írja Borges, és egy Alan White nevű amerikai filozófus azóta nem csupán azt mutatta ki, hogy ha az Uqbar szócikk nem is, de a Cyclopaedia - ellentétben az általános meggyőződéssel – azért valóban létezett. hanem azt is, hogy Borges állításával ellentében nem a tizedik, hanem a kilencedik Encyclopaedia Britannica kiadás utánzata volt, és ennek megfelelően nem az volt a gerincén olvasható, hogy „TOR-UPS” (ahogyan Borges állítja), hanem az, hogy „TOT-UPS”. De ennek ellenére is UPSALA szócikkel ért véget a 917. oldalon, és a következő kötet ismét csak a borgesi leírással összhangban tényleg az Ural-altáji nyelveket tárgyaló szócikkel kezdődött.

Viszont az Encyclopaedia Britannicának a novellában szereplő tizedik kiadása a valóságban tartalmaz egy olyan szócikket, is, amely a szintén nagyon is valóságos Cyclopaediában nincs benne, és amely Urt, „az egyik legfontosabb korai babilóniai várost” mutatja be. Innentől nem nehéz észrevenni bizonyos párhuzamokat. Egyfelől azt, hogy mint ahogy a valóságban az egyik kötetből hiányzik egy szócikk, a novella szerint a másik kötetben egy betoldás van. Másfelől az Uqbarról szóló leírásban említett létező helynevek: Khorasszán, Örményország, Erzerum Szmerdisz, a szélhámos varázsló és perzsa király említésével Borges nagyjából el is helyezi a valós világ térképén a képzeletbeli Uqbart. Ugyanekkor a novella szerint „Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A Földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis”, állítja Borges, és ebből a szempontból ez a képzeletbeli világ ugyanúgy az ellentéte a valóságosnak, mint ahogyan Tlönt, illetve a Tlönről szóló szócikket tekintve az „eredeti” Encyclopaedia Britannica” meg az „ügyetlen utánnyomás” is egymás ellentétei.

Nem folytatom. A lényeg mindenképpen az, hogy „az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és... eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsanszról és Tlönről”. Vagyis Tlön – Mledzsansszal [Mlejnas] együtt – csupán egy képzeletbeli hely lakosai által megalkotott fikcióban létezik. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, bár itt még két képzeletbeli tartományt említ a szöveg, innentől kezdve csupán Tlönről olvashatunk: az ottaniak vallásáról, filozófiájáról, az általuk beszélt nyelvek sajátosságairól; az átlátszó tigrisekről meg a vértornyokról és végül arról is, hogy különböző országokban kezdtek tlöni tárgyak feltünedezni azt követően, hogy a Nashville-i könyvtárban előkerült a Tlöni Első Lexikon negyven kötete. Aminek nem csupán az lett az eredménye, hogy „a valóság... szinte nyomban engedni kezdett, és nem is egy ponton”, hanem az is, hogy Mledzsanszról viszont mintha mindenki elfeledkezett volna Borgest is beleértve, aki a novella címébe sem vette bele. Az általam ismert szakirodalom sem foglalkozik vele.

Eames Demetrios amerikai képzőművész a „három dimenziós történetmesélés” nyújtotta lehetőségeket kihasználva azt „térképezi fel”, hogy a Kcymaerxthaere nevű képzeletbeli világ hol érintkezik a miénkkel. Én viszont annak a feltérképezésére készülök, hogy miként érintkezik a tlöni valóság a miénkkel; milyen tárgyak, történetek, emlékek, jegyzetek, töredékek szivárogtak át. Maga Borges is említ a fentebbi negyven kötet mellett egy, a tlöni ábécé betűivel díszített iránytűt meg egy apró, fényes fémkúpot mindössze akkora átmérővel, „mint egy játékkocka éle”, tehát miért is ne folytatnám ezt a játékot. Méghozzá annyira komolyan véve, amennyire csak lehet, és elkezdem felkutatni az eredetileg Tlönből származó dolgokat: erős a gyanúm például, hogy Borges a Képzelt lények könyvében valójában egyes ottani állatokat is leír. És minden bizonnyal vannak olyan tárgyak is, amelyek közvetlenül onnét származnak. Az első ilyen szerintem a jelenleg a Yale ritka könyv gyűjteményében MS 408-as jelzettel nyilvántartott Voyninch-kézirat, hiszen mi más is magyarázhatná, hogy ilyen tökéletesen megfejthetetlen és idegen a számunkra.

 

UQBARI SZÖRNYEK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Borges azt írja a Képzelt lények könyve előszavában a valós állatkertet összevetve azzal, amelyben a képzeletbeliek találhatóak, hogy „ennek a másodiknak... elvileg népesebbnek kellene lennie, mint az elsőnek, hiszen egy-egy szörny tulajdonképpen több valóságos lény összekapcsolása, a kombinatorika lehetőségei pedig végtelenek... csakhogy más az igazság; szörnyalakjaink – Istennek hála – eleve holtan jönnének a világra”, mivel csupán „elenyésző részük mozgatja meg a képzeletet”. Később pedig annyit tesz hozzá, hogy ha komolyan venné a címet, akkor Hamlet dán királyfi mellett a pontot, a kockát és az isten fogalmát is fel kellene sorolnia a képzelt lényeket tárgyalva – de persze nem teszi.

Az uqbari képzelt lények könyve esetében kissé más a helyzet, és ez minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy az uqbariak felfogása meglehetősen különbözik a miénktől, még ha emberek is abban a biológiai értelemben, hogy emberi fejük, szemük és nemzőszerveik vannak (azért éppen ezt a hármat említem, mert az uqbari kánon is elegendőnek tartja ezt a három dolgot kiemelni, amikor azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mitől ember valaki). Vagyis miként arra egy helyütt Borges is rámutatott – hozzávetőleg annyira emberek, mint Ádám és Éva volt vagy éppen az elkárhozott lelkek. Viszont a velünk való hasonlóságaik ellenére sem fogadják például el a dualizmust: számukra a dolgok egyáltalán nem olyan egyértelműek mint nekünk. Szent könyvükben a Biblia almájához hasonlóan szerepel például egy fantasztikus gyümölcs, ám ennek attól függően változik a hatása, hogy ki eszik belőle és mikor. És hasonlóképpen: valószínűleg az sem lenne világos a számukra, hogy miért kell az embert ellentétpárokban leírni. Ők ugyanis meg vannak róla győződve, hogy miként az újszülött meg az aggastyán, ugyanúgy például a férfi és a nő között is számtalan átmenet létezik; és szeretik a test-lélek kérdést hasonlóképpen egy kontinuum mentén elképzelni (és ez biztos vagyok benne, hogy Borgesnek tetszene). Egy eretnek, ám meglepően népszerű szektájuk pedig a test és lélek szembeállítás helyett egy olyan hármasságot használ, amelyben sem a testnek, sem a léleknek nincs helye (és helyette az árnyékot, a múltat és a lehetségest tartják a fő összetevőknek). Ezt a felfogást igencsak nehéz lenne anélkül részletesebben is ismertetni, hogy közben bele ne bonyolódnánk az uqbari teológusok legfeljebb a témával foglalkozó szakértők számára érdekfeszítő vitáiba. Úgyhogy ehelyett  érjünk is rá inkább az ottani képzelt lényekre még akkor is, ha valójában a képzeletbeliség kategóriája az ottaniak számára – miként az eddigiek alapján már sejthető – korántsem a valóságtól olyan jól lekülönülő kategória, mint akár még Borgesnél is, aki úgy vélte, hogy a lehetséges (vagy legalábbis elképzelhető) szörnyekről elmondható, hogy „csupán elenyésző részük mozgatja meg az emberi képzeletet”.

Bár a Képzelt lények könyvében is szerepelnek különös teremtmények: a peritonok például félig szarvasok és félig madarak – és napsütésben emberi árnyékot vetnek. Az uqbariak azonban ennél sokkal különösebb lényeket is ismernek, és beszámolnak például egy uralkodójukról, akinek az árnyéka az Anud volt: ez a mitikus szörny azért élte túl a Vízözönt, mert éppen olyan mélyen aludt, hogy semmit sem tudott arról, hogy mi történik a való világban. Mint ahogy arról az apró, szivárványszínű halról sem, amely egész idő alatt körülötte keringve szólongatta, és amely a fentebbi eretnek szekta szerint valójában a része: ugyanúgy hosszá tartozik, mint az alvás közben szorosan lezárt szemei.

Egy másik eretnek szekta szerint egyenesen ő álmodja még mindig magát Uqbart is az uralkodóval együtt; Tlönt és Mlejnast azonban, amelyek az uqbariak által elképzelt helyek, nem. És ismert az a hagyomány is, mely szerint ezen két utóbbi országban (kontinensen, világban – kinek hogyan tetszik) is található egy-egy alvó szörnyeteg, és mindegyik a másikat álmodja – és persze ha csupán egyetlen pillanatra felriadna valamelyikük, akkor megszakadna a létezés gyűrűje, és az ébredés nem az öntudatra, hanem a halálra ébredés lenne. Eközben pedig némely fővárosi tudósok azt is elképzelhetőnek tartják, hogy nem is csak három, hanem 137 vagy éppen végtelenül sok világ létezik ugyanannyi, a másik valóságáról álmodó szörnnyel. És végül a krónikák tudnak egy olyan királyról, akinek a létének ugyanúgy a része volt egy szám (talán a 137-es), mint ahogy az árnyékunk is hozzánk tartozik (noha sem nem a testünk, sem nem a lelkünk), vagy éppen egy másik  uralkodónak az Anud.

Ami egyben rávilágít az uqbari szörnyek (és ezen keresztül az uqbari gondolkodás) azon sajátosságára is, hogy nem csak azonos kategóriába tartozó dolgok kapcsolódhatnak össze – és innentől kezdve az egész borgesi bestiárium meglehetősen szegényesnek tűnhet a számunkra, hiszen az abban szereplő lények mindössze egyfajta biológiai kombinatorikus játék eredményei. Uqbarban azonban semmi akadálya sincs annak, hogy egy szörny ne csupán emberarcú és bikatestű legyen (vagy éppen fordítva, mint ahogy Dante képzelte a minotauroszt), hanem összeállhat egy emberből, egy, a bolygók látszólag megjósolhatatlan  mozgására vonatkozó számításból meg egy különleges, szintén a fantasztikum világába tartozó gyümölcs ízéből. Vagy összeállhat egy, az uqbari központi könyvtár gyűjteményében található könyv apokrif Özönvíz-leírásából meg egy olyan, apró, szivárványszínű halból, amely száz évenként egyszer szólal meg, de aki végighallgatja a szavait, az meghal vagy megbolondul, és így legfeljebb találgathatunk azzal kapcsolatban, hogy miről beszél.

Vagy egy metafizikai fogalomból (mondjuk az istenhitből, a jóságból, a kötelességből) és annak a korsónak az árnyékából, amelybe az Özönvíz elvonultakor a maradék vizet felfogták, hogy legyen mivel locsolgatni az alvó Anud bőrét, és az így ne száradjon ki, és a szörny ne ébredjen fel a fájdalomra, és így tovább.

Borges egyik kedvenc költője, Milton azt írja az Elveszett paradicsomban, hogy a fénykoronát viselő Halál teste egybeolvad az árnyékával. Az uqbari felfogás szerint ebben semmi csodálatos sincs: inkább az lenne a meglepő, ha nem így történne. Viszont abból a világból nézve, ahol az Anud ugyanúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint nálunk az ember árnyéka a tűző napon, a mi valóságunk látszik nagyon is különösnek.

 

JORGE LUIS BORGES

HOMOKKÖNYV
(részlet)

 

 

 

 

 

 

 

A vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja... Nem, határozottan nem ez a "mértani módszer" a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet. Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan i g a z. Egyedül élek egy Belgrano utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám. Magas férfi volt, jellegtelen arcú. Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek. Külseje tisztes szegénységről árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem, hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv módra fésült gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg. Beszélgetésünk folyamán, mely nem tartott tovább egy óránál, megtudtam, hogy az Orkney-szigetekről származik. Egy székre mutattam. Jó ideig tartott, mire megszólalt. Búskomorság áradt belőle, mint most énbelőlem. - Bibliákat árulok - szólalt meg. Kissé fontoskodva válaszoltam: - Ebben a házban van néhány angol biblia, sőt az elsőt, John Wiclifét is magaménak tudhatom. Ugyancsak birtokomban van a Cipriano de Valera-féle biblia, Luther bibliája, mely irodalmi szempontból a leggyengébb, és a Vulgata egy latin példánya. Amint látja, bibliával jól el vagyok látva. Hallgatott, majd így válaszolt: - Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szentkönyvet,, ami talán érdekelni fogja. Bikanir közelében szereztem. Kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat. - Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik - jegyeztem meg. - Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni - válaszolt. Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. t1 szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Feltűnt, hogy a páros oldal (például) a 4o Si4 számmal volt jelölve, és a következő páratlan oldal pedig a 999-es volt. Megfordítottam, s a lap hátoldalán egy nyolcjegyű számot láttam. Ezen az oldalon egy kis illusztráció is volt, amilyen az értelmező szótárakban használatos: egy tollal rajzolt horgony, mintha egy ügyetlen gyermeki kéz munkája lett volna. Ekkor szólalt meg az ismeretlen: - Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont. A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem. Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam; de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat: - A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde? - Nem. Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el: - A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és négy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott, az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége. Megkért, hogy keressem meg az első lapot. Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának. - Most keresse meg a végét. Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen megváltozott: - Ez nem lehet igaz. A bibliaárus suttogva válaszolta: - Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma ~ valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait. Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette: - Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában. Feltevései ingereltek. Megkérdeztem: - Ön bizonyára vallásos ember, igaz? - Igen, presbiteriánus vagyok. Tiszta a lelkiismeretem. Biztos vagyok benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, mikor ördögi bibliáját az Úr Igéjére cseréltem. Megnyugtattam, hogy nincs oka . hibáztatnia magát, s megkérdeztem, hogy utazóban jár-e ezen a tájon. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót, 'és hogy az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen szeretem, már Stevenson és Hume miatt is. - És Robbie Burns miatt - tette hozzá. ' Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a könyvet. Színlelt közömbösséggel kérdeztem: - Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British Museumnak? - Nem. Magának ajánlom föl - válaszolt, és egy komoly összeget szabott meg. Azt válaszoltam, hogy ezt az összeget nem áll módomban kifizetni, ami igaz is volt, és elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást. - Cserét ajánlok, uram - mondtam neki. - Ezt a kötetet ön egy marék rúpiáért és a Szentírásért cserélte. A nyugdíjam egy részét, melyet az imént kaptam meg, és Wiclif gót betűs bibliáját kínálom önnek. A szüleimtől' örököltem. , - A black letter Wiclif - suttogta. Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt és a könyvet. Forgatta a lapokat, és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt. - Áll az alku - mondta. Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja a könyvet. A bankjegyeket számolatlanul tette el. Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvégekről beszélgettünk, akik a szigetet igazgatják. Már beesteledett, amikor elment. Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom. Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyvet, de végül is úgy döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem. Lefeküdtem, de nem aludtam. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem emlékszem, milyen, a kilencedik hatványra volt emelve. Kincsemet senkinek sem mutattam meg. A birtoklás boldogságába félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is végtelen. Ez a két aggály csak tovább növelte régi embergyűlöletemet. Néhány barátom maradt csupán, de ezeket is kerülni kezdtem. A könyv rabja lettem, alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécé sorrendű noteszben, melyet nemsokára teleírtam. A képek egyszer sem ismétlődtek meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket nekem hagyott az álmatlanság, a könyvről álmodtam. Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én sem vagyok különb, aki a szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami lidércnyomás, valami szemérmetlen dolog; mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot. A tűzre gondoltam, de attól tartottam, hogy egy végtelen könyv elégetése hasonlóan vég nélküli lenne, és füstjével megfojtaná az életet e bolygón. Egyszer azt olvastam, hogy az erdőben lehet a legjobban elrejteni egy falevelet. Mielőtt nyugdíjba vonultam, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam, melyben kilencszáz-ezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól jobbra egy csigalépcső vezet lefelé az alagsorba, ahol az újságokat és a térképeket őrzik. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és az egyik nyirkos polcon felejtettem a Homokkönyvet. Ügyeltem rá, hogy ne jegyezzem meg, milyen magasra és az ajtótól milyen messze tettem. Érzek bizonyos megkönnyebbülést, de a México utcának még a környékét is elkerülöm.

Végh Zsoldos Péter fordítása

 

TLÖN, UQBAR, ORBIS TERTIUS
(részlet)

 

 

 

 

 

 

Kezdetben azt hitték, hogy Tlön csak puszta káosz, a képzelet felelőtlen szabadossága; ma már tudjuk, hogy egész kozmosz, és, ha ideiglenesen is, meg vannak szabva azok a belső törvények, amelyek igazgatják. Csak arra utalok, hogy a tizenegyedik kötetben olyan pontos és olyan világos rend uralkodik, hogy még látszólagos ellentmondásai is sziklaszilárd bizonyságot alkotnak (…) A népszerű folyóiratok - bocsánatos buzgalommal - széltében ismertették Tlön helyrajzát, de én azt hiszem, hogy áttetsző tigrisei és vértornyai talán nem érdemlik meg minden ember lankadatlan figyelmét. Én csupán mindenségfelfogásának bátorkodom néhány perc figyelmet kérni. Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést se tűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A földre vonatkozóan teljességgel igaz ez a vélemény, de Tlönben teljességgel hamis. (…) Nyelvük és nyelvük származékai - a vallás, az irodalom, a metafizika - az idealizmust föltételezik. Szerintük nem térbeli tárgyak összessége a világ, hanem egymástól független cselekedetek sorozata. Nem térbeli, hanem folyamatos, időbeli. Tlön feltételezett Urspraché-jában, amelyből "jelenlegi" nyelvei és tájszólásai származnak, nincsenek főnevek, csak személytelenek vannak, amelyeket határozói értékű, egytagú ragok (vagy igekötők) minősítenek. Például nincs, ami a hold szónak felel meg, csak valami olyasféle ige van, hogy holdaz vagy holdal. Fölkelt a hold a folyó fölött; ez a mondat így van: Hlör u fang axaxaxasz mlö; a szavak rendje szerint: fölfelé (upward) hátul tartósfolyó holdazott. (Xul Solar röviden fordítja: fönt háholdalt. Upward, behind the onstreaming it mooned.)

Az eddigiek a déli félgömb nyelveire vonatkoznak. Az északi félgömb nyelveinek (amelyek Urspraché-járól nagyon kevés adat van a tizenegyedik kötetben) nem az ige, hanem az egytagú melléknév a főeleme. A főnév melléknévhalmozás útján jön létre. Nem azt mondják, hold, hanem azt, hogy égies-világos vagy égi-halvány-narancsszínű, vagy bármi más összetétellel élnek. Az említett világos tárgynak felel meg a melléknévhalmaz; de ez csak véletlen. Az északi félgömb birodalma (Észak-Meinong folyamatos világa) bővelkedik eszmei tárgyakban, egy pillanat alatt állítják össze és bontják szét őket, ahogy a költői szükség kívánja. Olykor a puszta egyidejűség határozza meg a tárgyakat, amelyek két részből vannak összetéve, egy vizuális és egy auditív jellegű elemből, mint a kelő nap színe és egy távoli madárrikoltás. Vannak sokszorosan összetett tárgyak; ilyenféle részekből állnak: az úszó mellét érő napfény és víz, a lehunyt szemű, remegő, rózsa, hogy elragad bennünket egy folyó vagy az álom. Ezek a másodlagos tárgyak más hasonlókká alakulhatnak; bizonyos rövidítések segítségével, gyakorlatilag végtelen ez a folyamat. Vannak költemények, amelyek egyetlen óriási szóból állnak. Ez a szó alkotja a szerző teremtette költeményt. Senki sem hiszi, hogy alapjuk van a főneveknek, paradox módon éppen ezért végtelen a szám. Tlön északi félgömbjének nyelvei mindazokat a főneveket ismerik, amelyek az indoeurópai nyelvekben megvannak, és még sok mást is.Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Tlön klasszikus kultúrájában csak egyetlen tudomány van. Az összes többi ennek van alárendelve. Említettem, hogy ennek a bolygónak a lakói olyan szellemi folyamatok sorának fogják fel a mindenséget, amelyek nem a térben, hanem egymás után, az időben mennek végbe. Spinoza a kimeríthetetlen istenségnek tulajdonítja a kiterjedést és a gondolatot; Tlönben senki sem értené meg, hogy így egy kalap alá veszi a kettőt, hiszen az első csak bizonyos állapotokra jellemző, a második pedig a kozmosz tökéletes szinonimája, szóval: fel nem foghatják, hogy tarthat időben a térbeliség.

Benyhe János fordítása
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése