MENTEM – Szőke Imre Mátyás novellái

PRÓZA

A tavasz úgy érkezett meg Budapestre, mint egy hadihajó a kikötőbe. Lenyűgöző, veszedelmes szépség, tökéletes formák, fegyelmezetten sugárzó erő. A sürgő-forgó matrózokat nem titkolt izgalommal várják a nők, otthon a tükör előtt már végeztek a sminkkel, utolsó pillantást vetnek pompás fenekükre, és már indulnak is.

MENTEM

SZŐKE IMRE MÁTYÁS NOVELLÁI

az udvaron betont kevert egy gép
mellette férfi kezében lapát
most temette el madame szabó
panoptikumát
megborzongtam mint a lepkék
a szél súlyos tenyere alatt
meszes csigolyáim közé gyógytűket
döfött a nap
s felállt az isten mikor buszra szálltam
egy félmosollyal átadta helyét
a sofőr intett az ellenőr megmosta lábam
és mind örültünk szürke hátizsákban
izzott az ég

AZ ÖNGYILKOS

Bagoly Kálmán kiabálásra ébredt, kissé bizonytalan, fejhangú kiáltozásra a szomszéd lakása felől.
– Leugrom! Halljátok, majd adok én nektek, leugrom innen, és kész!
Bagoly megdörgölte a szemeit, belebújt kopottas papucsába, és kisétált az erkélyre. Szomszédja, Vecsey Dezső saját erkélyének korlátján ült lovaglóülésben, csíkos pizsama felsője félig kigombolva, haja fésületlen, arcán hetes borosta.
– Jó reggelt! – szólította meg Bagoly.
– Mindjárt leugrom! – adta tudtára Vecsey, fejét lehorgasztotta, tekintete kivehetetlen volt a lakásból kiszűrődő gyenge fényben. A kilencediken voltak, ha a férfi valóban leveti magát, egyenesen a játszótér homokozójában köt ki. Bagoly megvonta a vállát.
– Hozzak pálinkát? – kérdezte.
– Fekélyem van – felelte Vecsey, most már csöndesebben.
– Ezért akar leugrani?
– Nem.
Elhallgattak. Bagoly nekitámaszkodott a korlátnak, nézte a szemközti sorházat, egyre több ablakban gyúlt fény.
– A felesége miatt? – kérdezte tovább.
Egy perc múlva, hosszú sóhajtás után jött a válasz.
– Sohasem volt feleségem.
Bagoly elővett egyet a magával hozott cigaretták közül.
– Kér?
– Nem kérek!
Vecsey megint fölemelte a hangját. 
– Ember, hát nem érti, mindjárt leugrom innen!
– De igen, értem.
Bagoly rágyújtott.
– Akkor a szülei?
Vecsey lóbálni kezdte a lábát, inkább szórakozottan, mintsem ugrásra készen.
– Sohasem voltak szüleim! – vágta oda röviden.
Elhallgattak megint, körülöttük a házak lassan zsongani kezdtek, az ég egyik fele kivilágosodott, távolabbról sziréna hangját lehetett hallani.
– Jönnek a tűzoltók – állapította meg Bagoly.
– Igen – bólintott a másik –, mindig jönnek.
– Azt hiszem, a rendőrök is.
- Igen, azok is, mindig.
– Hát akkor – sóhajtott Bagoly –, én most már bemennék!
– Viszlát! – szólt a távolodó alak után Vecsey.
Bagoly behúzta maga mögött az erkély ajtaját, odasétált az ágyához, ásított egyet, majd benyúlt a párnája alá készített borotváért. Bal csuklóján felvágott minden eret.

MENTEM
           (ököllé rohadt nadrágomban a zseb) 

Ragyogj

Szombaton este már havazott. Mielőtt elindultam volna a közértbe vacsorát venni, azon tűnődtem, két pár nyári cipőm közül melyiket válasszam ki az útra. Melyik ázik át, melyiknek a talpa csúszik kevésbé? Végül a fehér edzőcipő mellett döntöttem, noha menettulajdonságai nem jobbak, mint a másiké. De legalább fehér. Nem olyan ronda. A közértben tojást vettem és kenyeret, szatyrot nem, valamin most már tényleg spórolni kell. Különben is, muszáj valami kihívás az ember életébe, megnövelt koncentráció, szamuráj-fókusz, ami gyakran hiányzik, mióta nincs pénzem pókerezni. Hát most rögtönöztem. Tíz tojással és fél kiló kenyérrel a hónom alatt őrizgettem az egyensúlyomat, fegyelmezetten törtem a szűz havat az Állomás utcában. Lenyűgözött a hó látványa. Apró gyémántlemezkék csillogtak a felületén körös-körül, mint különleges flitterek, mintha egy óriás, szomorú balerina járt volna előttem, aki szerelmi bánatában minden szépségét felmorzsolta és szétszórta a földön. Nem csúszhattam el ilyen ragyogásban.

Eltűnni legalább

Sikerült eladnom négy kiló kristálycukrot KJ-nek egy ezresért. Most hát ez van, ez az ezer forint hó végéig. KJ magasabb beosztásban dolgozik a cégnél, tavaly ő volt a közvetlen főnököm. Másképp nem vette volna meg a cukrot, semmi szüksége rá. Tapasztalatból tudja, ha teát, kézkrémet, kristálycukrot kínálok eladásra, akkor már nincs mit ennem, kölcsön kérni meg nem akarok. Ezeket a cuccokat ingyen kapom a munkahelyemen, havonta egy adagot, és az öltözőszekrényben tárolom őket. Néhány hónap alatt összegyűlik pár darab szappan, meg a többi. Kár, hogy étkezésre nem alkalmasak. Könnyebbek volnának a hóvégek.
KJ annyira jószívű volt, teljes áron vásárolta fel a cukrot. Féláron is odaadtam volna, és mint jó kereskedő mellékelek hozzá egy Nivea és egy Dove kézkrémet grátisz. Előtte az interneten nézte meg, mennyibe kerül most kilója. Fejből nem tudta egyikünk se. Ő azért, mert van felesége, én meg azért, mert nekem nincs. Szégyenkezve vallom be, milyen kevéssé bírom a koplalást. Nem egészen egy nap alatt rettenetesen éhes lettem. Sőt, pont úgy vagyok, mint a cigarettával: ha csak rágondolok a leszokásra, máris mohón a doboz után nyúlok, boldogan és felelőtlenül dohányzom. Amíg van. És ugyanígy: bármennyi ételhez jutok, azonnal megeszem. Akármit viszek haza, aznap elfogy.
Reggel a buszmegállóban azt képzeltem, felfelé szakad az eső a betonúttestből, szürke vízfüggöny emelkedik az égig. Nem bírok lenézni, talpamat masszírozzák a cseppek, de az arcomat túl agresszíven ütik. Azon gondolkodtam, meg tudnék-e állni a lábamon, ha ez volna a helyzet. A villámok kifelé csapkodnának a földből. Zeuszé volna az alvilág. Szerencsére semmilyen irányból nem esett. Elkedvetlenített a sok beton, a szürke különféle árnyalatai, amelyek oly gazdaggá tesznek egy fekete-fehér képet, de az életet nem. Hátranéztem a Vigyázó Ferenc utcában, idegesített, hogy nincsenek lábnyomaim. Nosztalgiám támadt a régi földutak iránt. Amikor még voltak lábnyomok, volt ami eltűnjön, legalább.

Kopasz pillanat

Jöttem az Aranysas felé délelőtt, ugyanaz a látvány fogadott, mint tegnap, ragyogó napsütésben fekete, kopasz fák. Láttam mást is, villamost, lakótelepi házakat, templomtornyot, de ezeket már megszokta a szemem, nem tűntek fel, csak a fák, s hogy még nem gyűlt bennük össze az élet, nem csapott ki egy parányi hajtás, egy árva rügy sem sehol. Kísérteties látvány, különös idő, átmenet, hézag, nem is szabadna észrevenni. A fény megérkezett, de az akácok, diók, platánok még a tegnap hidegében állnak sötéten. Mennyire apokaliptikus, tehát festői vízió volna: az örök ragyogásban a halott, rügyezni képtelen fekete ágak és törzsek erdei, száraz, konok, égbe meredő kínszobrai. Faszom.
Az Aranysasban megnyitották a teraszt, lehet dohányozni, nagy, piros hamutálat is kaptam. Most hát jegyzetelek, és talán ittragadok egész napra, pedig úgy terveztem - mire való a szép idő -, három-négy kocsmába is elmegyek ma. Nem akarom a hosszú hétvégét haszontalanul tölteni, hanem csak vándorlással. Két éve még biciklire ültem, feltűrt nadrágszárral, hátizsákosan suhantam volna Kőbányáról a belvárosba, belvárosból a Római partra, Római partról a tanácstalanságba, hová is megyek, minek. Azóta kicsit megöregedtem. Biciklim, mint körülöttem annyi fekete, kopasz ember, tüntető tömeg, a múlt hidegében áll sötéten. Illetve a konyhámban, leeresztett kerékkel, hogy pontos legyek.

Moszkva

Három férfi beszélget a sarokban, és egyikük hangja, a legidősebbé megőrjít. Idáig vándoroltam; az Aranysasból a Rákóczi étterembe, onnan a Hintalóba, majd legvégül, kora este jöttem a Keretbe, több ötletem nincs, nem is kell. Csak ez a hang ne volna. Ez a mély, mindenen átszivárgó, üveget rohasztó basszus. Bestiálisan kultúrált beszéd. Lassú, mintha a szónok enyhe adag Lidocaint kapott volna az ajkaiba vagy a torkába, legyen ideje minden alanyhoz, tárgyhoz gúnyt keverni, minden állítmányhoz fölényt, és minden jelzőhöz leereszkedést. Zsibbasztóan kásás, fenyegetően korrupt hang, egy szatír gyerekfülbe dünnyögött lihegése.
Fölnézek, a másik két férfi arca csupán züllött. Isznak, de nem ettől. Az életük nyomor, ügyeskedés, romlott szakértelem és adózatlan pénzek, nők, bőrkabátok, állógallérok és művészet körüli serteperte, vidéken fölhajtott antik cuccok, hamisított festmények, seftelés. A hangjukban semmi különös, nyilván befolyásolhatók, de talán menthetők is. Az öreg arca azonban pufók és kisimult, már-már jóságos és huncut, bizalomgerjesztő, mint minden szélhámosé. Elegáns szemüvege mögött apró, fakó szemei vénasszonyosan hunyorítanak. A hangján kívül nincs benne semmi férfias. Nyakában barna sál, ősz haját az ujjaival gereblyézte hátra. Bárcsak ne beszélne, ne hozná folyton szóba a baszást, ne mondaná, hogy "nicsak, egy kínai lány, hát ez egyre jobb lesz", ne mesélne mocskos vicceket és diadalittas történeteket, "a város legjobb helyén vagyunk, bazmeg, hát az egy örök vesztes, bazmeg, harminc kurva szar képet adtam el neki, bazmeg, mindenkit megkúrunk, bazmeg", lassan, zsibbadtan, menthetetlenül.
Roland begyújtott a kályhába, tett fel zenét, Johnny Cash hangja a szatírét nem nyomta el, de valamennyit tompított rajta. Előttem az asztalon Bulgakov-kötet hevert, a hátoldalán Bulgakov portréja, átszellemült tekintete, a szája csücskében égő cigaretta. Lehetetlen volt olvasni ebben a társaságban, de talán jobb is volt így. Nem őrültem meg, gondoltam, minden város Moszkva, valahol.

Tavasztrip

A tavasz úgy érkezett meg Budapestre, mint egy hadihajó a kikötőbe. Lenyűgöző, veszedelmes szépség, tökéletes formák, fegyelmezetten sugárzó erő. A kettős fedélzeten sürgő-forgó matrózokat alig, vagy egyáltalán nem titkolt izgalommal várják a nők, otthon a tükör előtt már végeztek a sminkkel, utolsó pillantást vetnek pompás fenekükre, szoknyából kitetsző lábszáraikra, és már indulnak is. Férjeik számára a gáztűzhelyen, vagy a mikrohullámú sütő előtt egy fazék sűrű, melegíthető levest hagytak. A szeretők biztos pozíciói egyik pillanatról a másikra meginogni látszanak. Izgatottan, kitágult orrlyukakkal róják a várost, mindenütt riválist, veszélyt, de új zsákmányt is szimatolva, szívük gyorsan ver, mint az apró testű ragadozóké, testük forró, életük rövid. Délelőtt tizenegykor több mint egymillió ember telefonál, újságolja másik egymilliónak: „süt a nap”. Kovács Ibolya, HR manager asszisztens mellkasából zöld rügyek csattannak elő, bimbói minden kis szellőre megduzzadnak, amit ő pajzán, büszke szégyenkezéssel vesz tudomásul. Este nyolckor Walter barátom kinyomja a telefont, és így szól:
– Hella bekerült a zárt osztályra, azt kéri, vigyünk be neki cigit.
– Hogy a picsába került oda?
– A Nyugatiban megint a sínekre feküdt.
– Bassza meg! Csak nehogy lesokkolják!
– Nem, valami gyógyszert kapott, és szedi.
Hátradőlünk, mindketten egy szőke nő tomporát nézzük, cigarettázunk. A nő magas bárszéken ül a pultnál, hosszú csizmát visel, vékony gyapjúruhája alatt tisztán kirajzolódó tangát.
– Kompakt nő – mondom –, nem hozzád való.
– Dehogynem, ó dehogyisnem! Igazi kihívás.
Walter barátnője a balján ül, egyre sápadtabb, de nem akar veszekedni. Még nem. Megérkezik Ónodi, kér egy sört, sóhajtva elhelyezkedik velünk szemben.
– Hella bent van a zárt osztályon, azt akarja vigyünk neki cigit.
– Tudjuk.
Walter hitetlenkedve teszi hozzá:
– Azt mondta, már vagy száz verset megírt odabent.
Ónodi bólogat.
– Nekem fel is olvasott belőlük, és egész jók.
Száz vers két hét alatt, egész jó. Jézusom!
- Tényleg ki fogja csinálni magát? - szegezem nekik a kérdést, de aztán egy pillanat alatt
elfelejtem az egészet. A szőke nő olykor hátrapillant a válla fölött.
– Engem néz! – mondom Walternek.
– Nem, engem! – mosolyog Walter. – Esélyed sincs.
Ónodi kortyol a söréből, megadón félrebiccenti a fejét.
– Holnap délelőtt bemegyek Hellához.
– Délelőtt nincs látogatás – világosítja fel Walter –, csak délután négytől.
– De akkor meg szerkesztőségi bisz-basz van –  teszem hozzá.
– Mindegy! - sóhajt Ónodi. – Valahogy megoldom.
Közben átnyújtok Walter barátnőjének egy szem Rubophent, megtörten ül, fogja a homlokát, lázas. Hátranézek a vállam fölött, odakint a Wesselényi utcán mintha egy kurva nagy hadihajó manőverezne sötéten.
- Ó! - mondja Lilla őszinte örömmel. – Megmentetted az életemet!
Barátságosan kacsintok, de szavam nincs. Úgyse gondolta komolyan. 

LÁTOGATÁS

Másodikán voltam Margitnál, még tartja magát. Huszonnégy sugárkezelést kapott, most újra kemóra jár. Bal kézfejében láttam a kanült, azt hiszem így hívják ezt a kis műanyag tölcsért, ami az infúziókhoz kell. Mutatta, hogyan tapaszozta körbe, máskülönben mindenhova beakadna. Mesterséges tartozék, kis szomjas, hatodik ujj, ami rossz helyre nőtt.
– Megint cigizel? – kérdeztem tőle azzal a fajta csodálkozással, ami egyben valamiféle konvencionális ítélkezés is: „őrültség, amit csinálsz!” Érdes, ziháló kilégzés, köhögés, vállvonogatás, különleges mosoly. „És akkor mi van? Honnan tudod?”
– Nem mondták az orvosok, hogy ezt nem volna szabad? Vagy mit tudom én. Nem hatékonyabb a kezelés cigi nélkül?
– De igen. Mondták.
Megint az a különleges mosoly. Huncut, nőies, nagyon halovány.
– Akkor viszont én is rágyújthatok?
– Ja. Amúgy a lányom csak az ajtó előtt enged cigizni. De most mindegy.
Margit decemberben leszokott a dohányzásról. Január másodikán ugyanebben a konyhában ültünk, ugyanezeken a székeken. Átadtam neki az albérleti díjat, azután, mint tíz éve minden hónapban egyszer, beszélgettünk fél órát. Türelmetlenebb voltam a szokásosnál, mert nem gyújthattam rá. Eszünkbe sem jutott, hogy koccintsunk. Új év? Margit akkor is mosolygott, és megkérdezte, látok-e rajta valami furcsát.
– Nem vagyok valami jó megfigyelő, mentegetőztem, de a frizurád mintha kicsit változott volna.
– Paróka, te süket! Észre se vetted?
– Gondoltam, hogy megritkult a hajad a kezeléstől...
Fölnevetett. Azután levette a parókát, és megmutatta kopaszra borotvált, gömbölyű koponyáját.
– Nem hullott ki az összes hajam, de jobb volt lenyíratni nullás géppel, mert mindenhova jutott belőle a lakásban, nem győztük takarítani.
Február elején cigizett, de csak az udvaron. Márciusban két hétig egyáltalán nem, azután mohón, mindenütt. Ez idő alatt egyszer sem hívtam fel, megkérdezni, hogy van.
– És tulajdonképpen hogy vagy? – kérdeztem most, április másodikán, közben megsimogattam Lili fejét. Lili nagy szemű, világos szőrű keverék kutya. A simogatást mindenfajta beszélgetésnél fontosabbnak tartja, egyetlen kezet sem enged lógni, orrával böködi. Nedves orr.
– Menj a helyedre! – szólt rá Margit rekedten, majd köhögött is. – Igen, neked mondtam!
Lili lassan, vissza-visszanézve elkullogott.
– Hogy vagyok?
Amikor ajtót nyitott, megkönnyebbülten láttam, hogy Margit még nem fogyott le. Haja is nőtt vagy maradt. Rövid, teljesen ősz haj, ritka és kócos. Nyugtalanító változást a múlt hónaphoz képest egyedül a jobb arcán megjelenő sötétkék paca jelentett. Engem nagyon zavart. Nem akartam, hogy ez a folt ott legyen az arcán. Rágyújtottunk a második cigire.
– Múlt héten annyira rossz volt a vérképem, hogy még a kemót se lehetett elkezdeni. De bassza meg, adtak valami olyan injekciót, amitől egy nap alatt normál értéket mutatott. Egy nap alatt helyre tették, érted ezt?
– Aha.
Lili megjelent az ajtóban, és Margitra függesztette szomorú, fekete szemeit. Behúzott farokkal állt, engedélyt kért a bebocsáttatásra.
– Nem, Lili, ne zavarj minket, menj a helyedre!
Lehorgasztotta a fejét, tappancsai jellegzetesen csattogtak az előszoba linóleumán.
– Keserves ez az egész.
Ziháló, fújtató kilégzés következett, Margit mindkét tenyerét a szája elé emelte, köhögött, majd szárazon öklendezni kezdett, egy pillanatra úgy tűnt, hányni fog.
– Nem jön fel semmi, ez jó. Múltkor már véres cafatokat köhögtem, ne tudd meg!
– A sugártól?
– Ja, szétéget mindent.
– És most, a második után mi jön? – kérdeztem. – Kontroll?
– Aha, CT. Megnézik, hogyan reagáltak a sejtek.
Ezután Margit elmesélte, hogy már nem tud egy szuszra fölmenni Budán a tüdőgondozóba, útközben le kell ülnie. És hogy van, aki már hat éve jár kezelésekre, de tud egy nőről, aki tizenkét éve, ez a legtöbb.
– Na!
Úgy véltem, ez biztató. Mindig azt hallottam a tüdőrákról, hogy hónapok alatt lezajlik.
– Mennem kell, Margit, lassan. Dolgom is van, meg fáj a fogam.
– Tényleg?
– Ja, de valahogy nem normálisan. Tompán, hetek óta, fönn a csontnál. Idegesítő.
– Miért nem mész fogorvoshoz?
– Félek tőle.
Margit kikísért az előszobába. Pillanatra megálltam az osztott képernyős, lapos monitor előtt, melyen a lépcsőház minden szegletét látni lehetett fekete-fehérben. Csak neki van ilyen készüléke, ő a ház gondnoka. Néztem, ahogy a bal felső sarokban, a macskaköves udvaron átvág egy húsz év körüli lány, s egyenesen felénk tart.
– Sziasztok! – mondtam Margitnak, az előfutó, farkcsóváló Lilinek, és kiléptem az udvarra.
Margit lánya kedves ismerősként, széles mosollyal köszönt. Én kis bűntudattal vissza. Odabent cigarettáztam.