Hazulról haza – HERVAY GIZELLA portréja
HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA
esküt tettél,
hogy újra magyar lennél,
magyarból magyar lehetnél,
hisz arról nem te tehettél,
arról nem te döntöttél,
hogy árvának születtél,
amikor úgy döntöttél,
hogy magyarrá lehessél.
(Bella István)
HAZULRÓL HAZA
HERVAY GIZELLA PORTRÉJA
Öninterjú, versek, prózai írások
ÖNINTERJÚ
(részletek)
– Mikor születtél?
– 1970. Július 15-én Diósadon, Szilágyban, 36 éves koromban. Mikor bedeszkázott házak között egy traktornyomban, könyékig a sárban, feljártam a falut. „Pestis-falu" – mondták. „Elvándorolt a fele falu." Pontos adatok szerint Diósadról 1915-től 1970-ig 1386 lélek vándorolt ki. 45 év alatt egy Isten háta mögötti faluból egy falunyi ember.
– Hány éves vagy most?
– 45. Az én életemből 1386 lélek vándorolt ki.
– Miért?
– Mert nem volt megélhetésük. Mert volt valami kis szőlő, de jött a nagy filoxera-járvány – leragyált. Az Olaszországból hazavánszorgó katonák behozták a novát. Nem is kívánt annyi munkát, mint a nemes szőlő, meg nem is ragyált le. Magántermő a neve is. Mert volt ám a Nagyhegyen nemes szőlő is: Kecskecsöcsű, Csabagyöngye, Olaszrizling, Saszla – gyönyörűség volt nézni is. De csak a gazdáknak. Eladni alig lehetett valami keveset a szom széd falukban – bort –, út nem vezetett sehova. Maradt tehát a legroszszabb – Amerikába! De ott is mire ment a szegény szilágyi ember? Bemehetett az aranybányába. A diósadiak egy fél életet leéltek úgy Amerikában, hogy azt sem tudták, hol vannak. „Nevjork mellett Amerikában." „Amerika mellett Kanadában." „Ott a tenger mellett."
Azt ették ott is, mint odahaza – az orcátlan laskát, amit csak bele kellett ereszteni a sós vízbe. Mikor kifut, akkor orcátlan, akkor ehető.
Jött aztán haza, aki bele nem rokkant az otthontalanságba. Mert ahogy mesélik – naponta esett rájuk a bányabeli eső, naponta leszakadt róluk egy rend gumiruha. Aki összegyűjtött mégis valamicske dollárt, küldte haza. Lett belőle kicsi föld. Az asszony dolgozta. Madárijesztőnek nagy kereplővel rohangált fel-alá a legkisebbik fiú.
Aki már érezte, hogy hazamegyen meghalni, az pénzzé tette mindenét, és indult haza. De még a csomagjától is, a kicsi kis pénzétől is kifosztották a hosszú úton. Hazatért egy dollárral! Kiragasztotta a falra. Jöttek a népek csodalátni. Megnézték a dollárt a falon, elmentek. Az amerikás meg családja kézitől meghalt. Nem is mesélt egyik sem, aki hazajött, csak üldögélt és hallgatott.
Mentek aztán a Zsil völgyébe bányásznak. Merthogy írástudatlanul hová is mehettek volna? A föld gyomrába.
Előbb csak szállingóztak, az ötvenes évektől kezdve aztán családostul, csapatostul mentek. Falunyi diósadi él Lónyán, Petrillán, Petrozsényben. Hazajönnek negyvenéves korukban rokkantan. Nyáron meg, aki teheti, jön haza építeni a házát, öregségire, éveken át. Mire megrokkan, fölépül a ház. Mire fölépül, tíz szomszéd házat bedeszkáznak.
A Nagyhegy a rókának barlang, a fácánnak szerencse.
A nova könnyen termett, könnyen pusztított. Az iskolaköteles gyermekek fele debilis. Csökkent értékű, fejletlen, rosszul táplált.
Az ötvenes években csak azt nem vitték el Szilágyból Duna-Feketetenger csatornát ásni rabnak, akit elfelejtettek feljelenteni. Feljelenteni könnyű volt. Mindenki kisüstit főzött törvénytelenül.
Hatvantól hetvenig aztán tíz év alatt felére csökkent az iskolás gyermekek száma. Tömegesen vándorolt ki a falu. Nem volt maradása. Szőlőből, szilvából pénzelt volt Szilágy. A bor meg a pálinkafőzés állami monopólium lett. Nem volt a népnek maradása.
– Neked miért nem volt maradásod otthon?
– Mert a magnószalagra, amire az emberek Szilágyban rámondták az életüket, a saját lakásomban – amíg én sorban álltam cukorért – rábeszéltek.
Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából hogy a Télapó román vagy magyar? Pedig amíg nem járt óvodába, addig esti mese helyett a Cantata Profanát követelte, azt a lemezt, amelyiken Bartók mondja el a kolindát. A fiam naponta eltáncolta, eljátszotta, megrajzolta, megfestette a kolindát. Kellett neki a Cantata Profana. Az óvodából aztán azzal jött haza, hogy a Télapó román vagy magyar?
Tizenöt éves korára négy nyelven olvasott a halakról. Csak a halak érdekelték már. Nyaranta elment a nagybátyjához, aki halbiológus volt. Csavargó kedvű fiatalember. Járták az erdőt Sepsiszentgyörgy mellett. A nagybátyja egyik napról a másikra vírusos agyvelőgyulladást kapott, meghalt. A fiam ott volt. Elvesztette a nagybátyját, elvesztette a halait is.
Rá néhány hónapra az apja sírja szélin állt. Engem oda sem mertek engedni. Akkor csináltattuk az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra. De – Istenem! – csak én jöttem. Úgy volt, hogy a fiam jön utánam. Április negyedikén kellett volna megérkeznie, március negyedikén volt a földrengés Bukarestben. Nézd meg az útlevélfényképét! Iszonyat a szemében.
Nem tudom életem végéig megbocsátani magamnak, hogy nem hoztam magammal a fiamat.
– Honnan jöttél?
– Kelet-Közép-Európából. Egyik nagyapám főjegyző volt Makón, a másik Csíkból menekült paraszt. Egyik nagyanyám kalotaszegi nagyasszony, a másik kórház elé kitett lelenc.
(...)
– Hová mégy?
– Hazulról haza.
Mikor Pozsonyban a József Attila Ifjúsági Klubban Szilágyi Domokosról beszéltem, úgy éreztem magam, mint otthon Szilágyban. Mikor az óvárosban csavarogtam Pozsonyban, úgy éreztem magam, mint otthon Kolozsvárott. Aztán örültem, hogy hazajöttem Budapestre.
Nem én – a sorsom talált ki valamit, amit sem itthon, sem otthon nem érthet meg igazán senki, csak az, aki gyermekkora óta ingázik hazulról haza.
Én itt Budapesten értettem meg három év alatt az otthon eltelt harminc évemet. Budapesten értettem meg azt, ami az alatt a harminc év alatt történt velünk, azt, hogy mi hogyan történtünk. Én Pozsonyban értettem meg azt, hogy a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése.
Ezt itthon még a legjobbak is alig értik. „Ti ott" – mondják.
– Nálatok ez hogy van? – kérdeztek rám Pozsonyban.
– Hol nálunk? – kérdeztem vissza. – Erdélyben? Budapesten? Aki már három hazában hontalan, annak már három szeme van. Az nem összeadja a barátságokat – az másképpen barátkozik.
Én már csak úgy tudok barátkozni, hogy minden közös beszélgetéssel kitaláljunk valamit, ami különben nem jutna eszünkbe.
Akár egy szemvillanással.
Már szemmel beszélni is megtanultam. Megtanultunk.
– Hová való vagy?
– Választott szülőföldem Szilágy. Tizenkét éves sem voltam még, mikor Amerika helyett választottam. Ettem Szilágyban földet, martilapit, vadsóskát, árvacsalánt, mint a rucák, villával szorítottam le a vipera fejit, és ütöttem agyon gombászás közben, csináltam tintát bodzaléből, írtam lúdtollal, gyártottam mécsest petróleumhiányban. Tavasztól őszig gyűjtöttünk az erdőn, mezőn, hegyen, Szamos-parton, mikor mit lehetett. Mindenevők voltunk. Dagasztottam kenyeret kisszéken állva – mikor volt miből –, de volt olyan karácsonyunk is, mikor egy marék puliszkalisztet tudtam csak összekotorni a lisztesláda mélyiről – málépogácsát ettünk karácsonyi kalácsnak.
Aztán mégis Szilágyban borították ki a tehervagonból az éhező székely gyerekeket. Úgy válogattak közülük a tehenes gazdák, hogy ki lenne jó az istállóba a jószág mellé.
A kanadai magyarok meg vöröskeresztes csomagokban tűsarkú cipőt küldtek az éhező falunak, egy halom tűsarkú cipőt életmentésül. Mehettünk volna tűsarkú cipőben libát legeltetni, de mezítláb célszerűbb volt.
Igazából mégis akkor választottam szülőföldemnek Szilágyot, amikor már magam is úgy jártam a dombokon át, mint a széllel szemben gyalogló szilágysági asszonyok. Mikor már minden szilágysági sorsban, akit elmondtak volt nekem – otthon voltam. Otthon a közös árvaságban. Otthon a közös kiűzetésben.
(...)
– Mit teszel most?
– Rekonstruálom a fejemben a magnószalagokat. Az odapusztult jajkiáltást. Mindennap eszembe jut egy mondat. Följegyzem. Van olyan nap, hogy egész emberi sorsok jutnak eszembe. Nemsokára fel tudom mondani fejből az egész odaveszett Szilágyot. És ha nincsenek adataim, ha csak néhány adatra emlékszem bátorságosan, akkor megírom a történelmi folyamatot. A történelmi folyamat végzetes logikáját. Megírom, hogyan jutottunk ide, idáig, hogy már csak szemmel beszélgetünk, ha otthoniakkal találkozom.
Megírom, hogy veszett oda a magnószalag, milyen iszonyatos módon. Megírom, hogy tudassam a világgal: ELVETTÉK TŐLÜNK AZ ÉLET LEHETŐSÉGÉT! Szétszórattunk, segédmunkásokká váltunk, cseléddé, munka után vándorlókká. Kiűzettünk szülőföldünkről, városainkat ellopták, rendőr áll már porrongyunk előtt is.
(...)
Írom, amire emlékszem. Amire nem emlékszem pontosan, arról nem írok. Kényszerítem magam, hogy emlékezzem. Amit nem tudok pontosan, annak utánakérdezek, utánajárok. Már amennyi statisztikai adat egyáltalán hozzáférhető. Ráadásul minden hivatalosan közzétett statisztikai adat megbízhatatlan és részrehajló. Ezért tartom fontosnak magát a történelmi folyamatot megírni, s az eredményt, amely vitathatatlanul végzetes.
Írom, amit csak fel tudok fogni, mert irracionális már az egész. Írom azt, amit otthon még elgondolni sem mertem, mert megzsaroltak, megfélemlítettek. Anyját gyermeke, gyermeket anyja ellen fordítottak. Testvért testvér ellen, barátot barátja ellen.
Írom, hogy GYARMATOSÍTOTTÁK A MUNKAERŐNKET, AZ ÉLETÜNKET, AZ AGYUNKAT, DE MÉG AZ ÁLMUNKAT IS!
Írom, hogy A NEMZETISÉGI ELNYOMÁS, AZ TÁRSADALMI ELNYOMÁS.
Írom, hogy TÖRTÉNELEM ALÁ SZORÍTOTTAK BENNÜNKET, versenyképtelenné tettek bennünket, életképtelenné tesznek.
Ma már a megmaradás is hősiesség!
Tudod, mi volt a legiszonyúbb Szilágyban? A jövőtlenség. Hogy mindenki csak menekült, senkinek a fejében nem fordult meg a jövő, de még a lehetősége sem. Ha megkérdezel egy szilágysági gyermeket – akár Szilágyfőkeresztúron is –, hogy mi akar lenni, kínai a kérdés, mert a gyermek van annyira okos, hogy tudja: az lesz belőle, ami lehet. Eszébe sem jut, hogy valamivé akarjon válni. Tudja már gyermekkorában, hogy lehetetlen akarnia valamit is. Lehetetlen vágynia valamire.
Ez a koravén bölcsesség már a jövő lehetőségét is lekaszálja gyermekeink feje fölül. Úgy nő fel a gyermek, hogy eszébe sem jut törekedni valami felé. Olyan bölcs már gyermekkorában, hogy már nem is él, csak vegetál.
A tanítónő, aki elmegy a faluba tanítani – nem akar semmit. Semmi elképzelése sincs arról, hogy mit tehetne a tehetetlenség ellen. Siránkozik a sár miatt.
Annyira természetessé vált az emberek számára, minden magyar számára, hogy semmit sem akarhat, semmit sem tehet, hogy csak menekülhet hazulról, mert semmibe sincs beleszólása, legkevésbé a saját sorsába, hogy a jövő elvont fogalom a számára, ami nem is létezik.
Csak néhány fiatal értelmiségi fejében él a jövő lehetősége, akarása – elvontan. Holott a jövő akkor élő, akkor alakítható, ha az ujjunk hegyével tapintjuk ki. Akkor átélhető, akkor emberi. Akkor válik erővé.
Egyetlen bátor mondat már lehetőség. Ha elhangzik.
– Mondj rá példát!
– Nézd! Nekem tizennyolc éves koromban adtak egy papírt a kezembe, hogy hontalan vagyok. Nem volt szabad elhagynom Kolozsvárt, rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen. Szilágyba sem utazhattam haza. Az Anyámhoz sem.
Megtanultam tizennyolc évesen, hogy aki hontalan, az rendőri felügyelet alatt áll. Mikor már megtanultam, akkor megkérdezték, hogy románnak vallom magam, vagy magyarnak. Román vagyok, vagy magyar.
– Magyar vagyok – válaszoltam, román rendőrfelügyelet alatt, tizennyolc évesen. És elmentem az Erzsébet útra a magyar konzulátusra – akkor még működött –, néhány kiló papírt kitölteni. Máig sem tudhatom, hogy Magyarországnak miért nem kellettem, a főjegyző nagyapám miatt-e, vagy a román rendőrség tette fel úgy a kérdést, hogy eleve eldöntötte a választ – függetlenül attól, hogy én mit felelek.
Valószínűleg ez történhetett.
Eldöntettetett. (...)
Györkös Mányi Albert festményei
Szilágyi Domokos
Haragban
Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is, mint anya fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád?
Táncoltam én is és te is,
sírtál értem, s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el.
Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.
Bella István
Hervay Gizellának
„Ihol jönnek a törökök
mindjárt agyonlőnek”
(gyermekmondóka)
Gizikém,
tudod-e,
meghaltál, eltemettünk,
aztán egy nagyot ettünk,
tettünk, vettünk, tettettünk,
de téged nem szerettünk.
De téged nem szerettünk,
csak tettünk, vettünk, tettettünk,
és előttünk és mögöttünk
ott feketéllt fölöttünk
árnyékod, hát fölettünk,
felettünk és megettünk,
de téged nem szerettünk.
– ott voltam esküvődön,
sírás sírt égen és földön,
sírt a násznép – mi ketten,
Mártával – tanúk is egyben,
sírt az ide űződött
váradianyakönyvvezetőnő,
és keresztben a vállán
a földvér-, fény-, fűszivárvány
háromszín…
esküt tettél,
hogy újra magyar lennél,
magyarból magyar lehetnél,
hisz arról nem te tehettél,
arról nem te döntöttél,
hogy árvának születtél,
amikor úgy döntöttél,
hogy magyarrá lehessél.
Násznagyod, Magyarország,
sírt és odaállt hozzád,
vőfélyed: nyoszolyód, a
Himnusz és a Szózat
– zsolozsma és zsoltár –,
és te voltál az oltár,
föld fele magasultál,
és sírtál és sírtál és sírtál,
(és sírt a vér, a fény, a fű):
„Én, Hervay Gizella, hű
polgára leszek…”
majd hárman
egy Krúdy-volt-kocsmában
a menyegzőn, s láthatatlan
a haza, mécslángalakban,
kisüsti, vadas, jó bor-szó…
Tudtad már, hogy utolszor?
Tudtad, hogy soha többet?
Hogy megöleled a földet?
Hogy körötted és fölötted,
előtted és mögötted
megágyazták a földet?
Hogy elmész lefeküdni?
Urad-földed szeretni?
A földdel szeretkezni?
A földben földként szeretni?
Most úgy nézem a felhőket,
mint kitett lepedődet.
Van azon Tiéd-vér, sok is,
Kobak és Domokos is,
és Visky és Szabédi is,
minden jó szabadok is,
kiket is
sós vízbe tesznek,
onnan is kivesznek,
mély kútba tesznek,
onnan is kivesznek,
kerék alá tesznek,
onnan is kivesznek,
amíg meg nem vesznek,
amíg ki nem vesznek,
amíg mind kivesznek.
Balázs Imre József
Vidra éneke a kútban
Hervay-motívumokra
Messze fönt egy világosság-érme,
rám hull, megcsörren a kút falán,
csobbanásra vár a homályos tükör,
tovább zuhanni nincs hová a kútból.
Fülem a víz alatt:
titkos ívű kagyló,
szemem a víz alatt:
képek lassú tánca,
orrom a víz alatt:
buborékkoporsó,
hangom a víz alatt:
tévelygő fölösleg.
Messze fönt egy világosság-érme
emlékszik, milyen a zuhanás.
Egy mély, sötét forrásból bukni fel
csapzottan, mintha a semmiből.
Egy mély, sötét tükörben tűnni el
csapzottan, mintha a semmibe.
Utassy József
Hervay Gizella
Ellobbantál közülünk fényesen
Gizike, tüneményesen.
Voltál a magány vakmerő lánya,
karcsú alkonyat, ideges nyárfa.
Gondtól fekete, gyásztól ében
menyecske a halál ölében.
És hazádban is hontalan, árva.
Nézd, a tébolydák ajtaja tárva –
Te Drága, Te Drága, Te Drága!
Baka István
Töredék
Marina Cvetajeva és Hervay Gizella emlékének
olyan vagyok mint az okos lány
a meséből ki jött is és nem is
(egyik lábam a Sátán kecskebakján)
hozott is és nem is
(elengedem mint galambot a lelkem)
már minden kérdésedre megfeleltem
lenyúztam a malomkövet
megfoltoztam a korsót
megtettem amit ember nem tehet
fáradt vagyok pörgetni már az orsót
fogadj be végre árnyaid honába
Hádész királya
Nagy Imre és Pallos sch Jutta grafikái
Lászlóffy Aladár
Hervay lelkének családja
Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk. A tehetség lappangó évei, mikor még se az egyedet, se a nemzedéket nem tárt karok és borostyánok hívták-hívogatták, hanem ő maga kívánkozott ama öröktől való szemérmes szemérmetlenséggel kitárulkozni. És mikor bizonyos örök logikák meteorológiája szerint néha derült ég borult ezekre a ályarendszerekre is: kiderült,hogy sikerült. Hervay Gizella egyik dísze volt annak a nemzedéknek, melyhez nem csatlakoznia kellett, hisz kezdettől fogva megtestesítette, jelentette, nyújtotta. És azután is – tehetsége volt az egyetlen, aki-ami semmi körülményben, soha cserben nem hagyta, megmentette a mélypontokon, átmentette a még mélyebbek felett. Végig. Mert görög tragédiákhoz hasonlatos az a fekete szál, mely az Ő magánsorsát is át-meg-átütve, beleszőtte az egészet a nagy elmúlásba. Most, markunkban megint ama isa-por-és-hamuval méricskélhetünk: ez hát az út az életen keresztül. Annyi a tét és ennyi volt a pálya! Megint halálhírt harangozhat a naponta annyiszor felszökő szív. S ha már belekeveredtünk az elmúlásba, megint nem az emberi életkor felső határán valahol kell búcsút vennünk valakitől. Hányszor kínozzák a korai elválások, korai halottak a megmaradót, a még maradót, aki ha odafigyelne jelenére, így is állandó kedélykrízisben élhet, azért, ami eltelt s ami itt múlik a szeme előtt, s olyan egyszerű dolgok, mint az idő, felizgathatják; ha dolgozik, a munkábamerülés narkózisában csak utólag veszi észre, hogy az idő alig elég, s hogy mindenképpen ugyanaz az élete telik, gondolhat bármilyen alkotó eredményű, kimenetelű gondra, tervre, fordulatra, vagy sírban porladó szeretteire, barátaira. Ennek a titkos féregnek a foga rágott az Ő életének – immár – alkonyán is. Mégis fel tudtak zengeni ujjai alatt még többször is azok a futamok, a mélység-felettiek, a feketét is fénnyel-kutatók, melyekkel a korszak kiemelkedő költői közé számított indulása óta. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk… – És mi a kedvenc álmod?… – Nincs kedvenc ezem, azom, volt egy kedvenc életem, melyből mindent itt akartam hagyni, a boldogság emlékét és ízeit is. Sajnálom, ha csak az újra elárvult költészetet sikerült. A mindig csonkán maradó igazi életműveket. Még egyet azokból… Különös, hogy a világ megtörténik, itt vidéken is, a magasságos csillagrendszerekben is, és nem múlhat el, megőrzik, méghozzá azok, akik elmúlnak, akik megrokkantak bele, hogy a világot, az életet megőrizni is kell, nemcsak átélni, kipergetni az ujjaink közül, mint a homokot. Hervay örök asszonyi elégiáinak tárgya nem a személy szerinti vonzás és szépség elvesztése, hanem a világ képéből álmodott örök hangulatú otthon és humánum elmúlása, veszélyeztetettsége. Ezért jajongott, kiáltott, nyelt, várt és varrt a szavak gyémánttűivel a formabontott szükség és sürgősség szerint ennek olajágacskáiból és elhullatott, kezet-lábat átütő szegeiből hordta össze a magánlíra s a közös kultúra tűzmadara alá a fészket a táj kéményeire. Könnyek közt nevetve, az ő már rendetlenséget súroló nagyvonalúságával hirdette kis vándorleadóján, hogy ilyen az életünk! És hogy a nagyvilágba beolvadni egyáltalán nincs kedve annak az eszméletnek is, melyet újból és újból becsaptak a látszatok, a kedves szép és a durván rideg emléknek valók. Lényeggé ingerelte hát magát az élet lehetőségein belül, és úgy, hogy ez is életeszközzé lett, s mikor már el-elérte – a nyugalmat vagy a megbénulást –, újra repesve visszakiáltozott a többinek. Ne feledkezzetek meg az erejéről ennek a gyengének! Sok betegsége közül az élet vitte el végül, sok mostohán komoly közül a végig legmostohább bánt vele legőszintébben és leggyöngédebben. Maradnak a fehér lapok fehéren, a be nem járt utak, át nem virrasztott éjszakák, melyek mindig tudnak még hozzátenni a máris zsúfolt lelkiismerethez és -ismeretlenséghez, a személy szerint is megszenvedett világhoz, most már maradnak, álmon-kívüli fogamzásukból ezután mindig mások üzennek az ő vállalt nevének védjegyével is. Maradunk ezzel a megint fürgén beálló álösszhanggal, állóképpel: melynek családtagjai az elmaradt találkozások, az elmaradt beszélgetések, az elmaradt egyetértés a világ s a literatúra dolgai felett, az a láthatatlan és kezdettől mindig feszülő szövetség, melyet nem is kellett formálisan megkötni, se megerősítni, se megújítni. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk, az élet keretei s az alkotás keretei, melyek csak úgy kikerültek, többnyire önnön idegrendszerünkből pótolva azt a nyersanyagot, amit a valóság nem egyszer, majdnem mindig, végig oly szűken mért. Volt egyszer s most hirtelen megöregedett egy költő keze, ráncos lett, mint az ősgyíkok feje s mint légi felvételeken a sóvidék, s többet nem ér a ceruzához. Az övé se. Az ő elárvult anya-keze, az ő szövetségekből most mégsem hűtlenül kicsúszó költő-keze.
Kádár F. Tibor festménye
Hervay Gizella (Makó, 1934. okt. 14. – Bp., 1982. júl. 2.): költő. Szilágyi Domokos felesége. A kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en végezte tanulmányait (1956), 1956-57-ben a Napsugár, 1957-59-ig az Ifjúmunkás szerk.-je, 1959-61-ben Bukarestben tanított. 1964- 1966 között a Művelődés belső munkatársa. 1968-1971 között ismét az Ifjúmunkás szerk.-je. 1963-ban jelent meg Virág a végtelenben c. verseskötete, majd Reggeltől halálig (Bukarest, 1966), Tőmondatok (Bukarest, 1968), Űrlap (Bukarest, 1973) c. kötetei. Szándékosan prózai hangon, ugyanakkor asszonyi érzékenységgel vetett számot a fiatal értelmiség tapasztalataival, közöttük az emberi tragédiákkal is. Zuhanások (Bukarest, 1977) c. három hangra írott lírai oratóriumában tragédiákban is megőrzött bizalomról tanúskodott. 1976-ban áttelepült Bp.-re, a Móra Könyvkiadó szerk.-je volt. Az 1977-es bukaresti földrengésben elveszítette kisfiát. Bp.-en adta közre válogatott verseinek A mondat folytatása (1978) c. kötetét. Kettészelt madár (Bp., 1978), Száműzött szivárvány (Bp., 1980) és Lódenkabát Kelet-Európa szegén (Bp., 1983) c. köteteiben személyes gyászának adott hangot, s mindazokat elsiratta, akiket az embertelen erőszak elpusztított. Mint költő a modern líra merész képzettársításaitól tanult, poétikai forrása elsősorban mégis a népköltészet: a balladák, a ráolvasások, siratók archaikus formavilága. Gyermekversei Kobak könyve (Bukarest, 1966), Kobak második könyve (Bukarest, 1968) címmel jelentek meg. Román lírát fordított. Öngyilkossággal vetett véget életének. – Irod. K. Jakab Antal: Virág a végtelenben (Igaz Szó, 1964. 6. sz.); H. G. önéletrajz (Nemzetőr, 1983. ápr. 15., máj. 15., jún. 15:); Bodor Pál: H. G. (Új Tükör, 1983. 24. sz.); Ágh István: Levél a föld alól. H. G. költészetéről (Jelenkor, 1984. 11. sz.); Zsigmond Ede: H. G. halálára (Új Látóhatár, 1984. 1. sz.). -Szi. Utassy József: H. G. (vers, U. J.: Irdatlan ég alatt, 1988). (Magyar Életrajzi Lexikon)
