„A színház társasjáték és nem egyéni műsor”

INTERJÚ

Kézdi Imola kolozsvári színésznőt számos elismerése mellett 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Ennek alkalmából fontosabb színházi és filmszínészi szerepeiről, a szakmához való viszonyulásáról kérdeztük.

„A színház társasjáték és nem egyéni műsor”

Orvosnőnek készültél, aztán a középiskola tizedik osztályában beléptél egy színjátszó körbe. Akkor tudatosult benned, hogy inkább ezt a pályát szeretnéd választani. Ám Marosvásárhelyen, színinövendék korodban többször akartad feladni. Mégis maradtál. Mi győzött meg, hogy a színpadi élet mégiscsak neked való?

Szinte minden este csomagoltam, és haza akartam menni a főiskoláról. Aztán azt mondtam magamnak, csak bemegyek a táncórára, és ha még mindig azt érzem, hogy haza kell menni, akkor tényleg nekivágok. A táncóra után következett a színészi mesterség vagy művészi beszéd óra, és azon kaptam magam, hogy én itt jól érzem magam. Valószínűleg csak az ismeretlentől való félelem hajtott arra, hogy hagyjam abba. Ez olyasfajta érzés, mint amikor az ember elkezd tanulni egy idegen nyelvet, és az első pár óra után azt gondolja, hogy sosem fogja elsajátítatni, sosem fog úgy beszélni, annyira lazán, természetesen, ahogy ő szeretne. Miután azt vettem észre, hogy nagyon jól érzem magam, és érdekel, amit tanítanak nekem, az egyik óra hozta a másikat. Egy-egy tanár olyat tudott nyújtani, ami miatt kíváncsi lettem erre a dologra. Kiderült számomra az első év vívódásai közben, hogy azt kell felmérnem, elég pontos tudok-e lenni. Emellett azt is megtapasztaltam, hogy a kedv, a Jóisten által adott tehetség a sok munkával együtt még mindig nem elég, ha nem vagy elég kíváncsi, nyitott, és nem elég erős az idegrendszered.

Kik egyengették a pályádat, kikre néztél fel a főiskolai évek alatt?

Szerencsés helyzet, különleges ajándék volt számomra, hogy Lohinszky Lóránd osztályába kerültem. Rengeteget tanultam tőle, ami a színészi mesterséget illeti.

Bár Nagyváradon, Szatmáron sokkal több szerepet kaptál volna, a színiakadémia elvégzése után mégis Marosvásárhelyt választottad, ahol kisebb, karakterszerepekben kamatoztathattad a tudásod. Inaséveidnek hívod ezt az időszakot. Miért döntöttél így?

Vásárhelyt választottam, mert akkor olyan csapat dolgozott az ottani társulatnál, amely engem nagyon érdekelt. Olyan emberek kerültek Vásárhelyre, akikkel együtt szerettem volna maradni, annak árán is, hogy azt mondták, sok lány van a társulatnál. Szinte minden előadásban benne voltam apróbb szerepekkel. Azért nevezem inaséveimnek, mert nagyon-nagyon jót tesz egy frissen végzettnek, ha mindenbe egy picit belekóstolhat. Úgy is mondhatjuk, hogy lassan kerültem bele a mélyvízbe. Nagyon jó volt ott játszani. Aztán kifulladt az a csapat, sokan elmenetek Budapestre a Honvéd Kamaraszínházhoz. Pontosan azok az emberek, akikért én ottmaradtam. Három év múltán úgy éreztem, hogy nekem is el kell menni. . .

Aztán David Zinder rendező meghívására kerültél először a kolozsvári színpadra, ahol Dybbuk Fehér tűz, fekete tűz című drámáján dolgozott. Te kaptad meg Lea szerepét. Tompa Gábor, a színházigazgató felfigyelt rád, szerződést ajánlott. Ezek szerint természetes volt, hogy a Kincses Várost választod?

Sokat nem kellett gondolkodnom ezen. Jókor jött a lehetőség, mert felbomlott az a csapat. Mentünk volna Budapestre, nekem is szerződésem volt a Honvéddel. Szerencsés egybeesésnek tekintem, hogy Kolozsvárra erre a szerepre kerestek színészt, és hogy akkor én ezt a szerepválogatást megnyertem. Jókor szólt közbe a sors, a szerencse, meg Tompa Gábor, aki megnézett egy főpróbát, és meghívott ide. Adott egy hét gondolkodási időt, de ez nekem körülbelül egy perc alatt eldőlt a fejemben. Ahogy kijöttem az irodából, én már tudtam: kolozsvári színésznő szeretnék lenni. De ezt így soha nem fogalmaztam meg magamban, hogy milyen nagyszerű lenne idetartozni.

Azt mondod, hogy nincs szerepálmod. De bizonyára van olyan alakításod, amely a szívedhez közelebb áll, valamiért kedvesebb szerep, mint a többi. . .

Szerepálmom is volt, bár korábban tényleg azt mondtam, hogy nincsen. Számomra Ibsen és Csehov nagyon nagy kedvencek voltak már a főiskolán. Másodéven csináltuk Lohinszky Lóránddal a Hedda Gabler-jeleneteket, és most decemberben a próbákon nagyon sok visszacsatolás volt a másodéves önmagamra, hogy akkor miként gondoltam Heddára, és hogyan készítettük el akkoriban azokat a tíz-tizenöt perces jeleneteket. Érdekes volt látni tizenvalahány évre rá, miként érlelődött, fejlődött bennem a karakter. Izgalmas találkozás volt.

Kedvenceim közé tartozik a Dybbuk-darab Leája is, az volt az első olyan feladat, ahol az öröm, hogy dolgozhatok, vegyült azzal a felelősséggel, hogy milyen, amikor egy főszerep nehezedik a válladra. Az egész előadás alatt tisztában kell lenned azzal, mennyire sok minden múlik rajtad, fenn kell tartanod erővel, energiával a produkciót. Itt érintetett meg először a társasjáték jelleg is. Nem elég az, hogy én nagyon akarjam, vigyem a vállamon az előadást. A színház társasjáték, és nem egyéni műsor. Aztán nagyon szeretem Mephistophilist a Doktor Faustus tragikus históriája című előadásból. A Jacques vagy a behódolás című előadásból Jacqueline is nagy kedvenc. Ebben a produkcióban dolgoztam először Tompa Gáborral, aki látszólag nagyon szigorúnak tűnt, de próbákon kiderült, hogy kiváló humorú és nagyon precíz rendező. De a szívem csücske Marie a Woyzeckből. És aztán következik a nagy boldogtalan nők korszaka. Hedda mellett Jelena Andrejevna a Ványa bácsiból és Mása a Három nővérből áll hozzám rendkívül közel.

Jacqueline szerepében

A Hedda Gabler bemutatóját megelőző sajtótájékoztatón azt mondtad, hogy tulajdonképpen az ilyen jellegű előadásokért és próbafolyamatokért lettél színésznő.

Igen, ez így van. Mert nagyon színészcentrikus az egész próbafolyamat. Bár Andrei Şerban jó értelemben rányomta erre az előadásra is a bélyegét, vagyis hogy 2012-ben miért így játsszuk, mit gondol arról a szövegről, de a színész szerepe is borzasztóan fontos. Picit visszakapcsol ez a jelleg a főiskolára. Műhelymunka, laboratórium, ahogy Şerban nevezi. Azt hiszem, hogy óriási színészcsemege, amikor sok idő nincs, de rengeteg energiát és figyelmet fordítunk a szerepformálására.

Ebben az előadásban Hedda teljesen más megvilágításba kerül, mint ahogy azt a korábbi értelmezések, előadások látták. Nem egy női Jágó, hisztérikus, anyaságra képtelen szörnyeteg. Depresszív, sajnálnivaló nő, rendkívül komplex karakter. Nem lehetett könnyű megformálni ezt a szerepet, mint ahogy a többi, neked kedves alakításodat sem. Mennyire befolyásolja a mindennapjaidat a munkád? Kijössz a színházból és…

És kikapcsolok. Nem, nem kötöm a színházat a mindennapjaimhoz. Persze nem azt jelenti, hogy teljesen megszűnik számomra, amint kilépek a kapuján. A próba után hazaviszem a munkámat, de a legjobb értelemben. Nem kell átmennem Hedda összes hangulatváltozásán, hogy ez a próba vagy előadás alatt is sikerüljön, hanem ezt szerencsére teljesen le tudom csatolni egymásról, ami nem újkeletű dolog. Nehezen tanultam bele… Az elején összemosódott a próba a hétköznapi élettel. Amikor próbáltunk, annyira foglalkoztatott az épp aktuális munka, hogy egész nap hordtam magammal. Ha sétáltam a parkban, az aktuális munkám pörgött az agyamban. De azt hiszem, hogy ezt a kislányom születése nagyon helyrerakta.

Hedda Gablerként

Amikor a Ványa bácsi próbái zajlottak, Rézi, a kislányod még nagyon pici volt, te már mégis játszottál. . .

Igen, így van. A kislányom születése után nagyon helyrerakódtak a dolgok. Van a hétköznapi élet, az összes fáradságával és csodájával, gyerekneveléssel, pihenéssel és felelősséggel együtt, és van a színház. Amikor picikét elvált ez a kettő egymástól, azt hittem, hogy kevesebb energiám marad a színpadi életre, de ez nem így van. Néha a parkból, a játszótérről, a hintáról, a csúszdáról jövök be az előadásra. A küszöböt a mindennapi élet és a teátrum között Rézi születése után már sokkal könnyebben át tudom lépni. Tisztázódtak bennem a dolgok, nem mosódik úgy össze, mint öt éve. Kevésbé fárasztó, és jobban tudok koncentrálni ide is és a magánéletemre is.

Milyen jellegű szerepeket részesítesz előnyben?

A komédiában is, tragikomédiában, tragédiában is mindenből kell egy kevés, szükséges fűszerezni a dolgokat. Nincs olyan, hogy adott egy nagyon komikus szerep és csak nagyon komikus elemeket használok fel a színre viteléhez, hanem mindent beleszövök. És a tragédiánál is hasonló a helyzet. Mindig előadás- és rendezőfüggő az alakítás. Nem tudnék választani. Mindenevő vagyok. Volt szerencsém gyerekdarabtól komédián át tragikomédiáig és tragédiáig mindenben játszani.

Az első, Háború a konyhában (1998) című filmed Marius Barna rendezésében készült el, még a főiskolán. Milyen volt a színpadi szerepekkel összehasonlítva egy filmben játszani?

Furcsa volt már az is, hogy nem időrendi sorrendben vettük fel a jelenteket. Nem A-tól Z-ig kellett valahonnan valahová eljutni, és úgy fűzni fel ezt a láncot, hanem a filmben össze-vissza szokás dolgozni a jelenetekkel. Szokatlannak és nehéznek tűnt ez az elején. Nem tudom, hogy most van-e a színművészetin filmes tanítás, de Vásárhelyen akkor, amikor én voltam diák, nem volt. Mondhatni, hogy a színpadról estem be a kamera elé. Először nem nagyon tudtam összekötni, hogy a film végét vesszük az első napon, amikor már a szereplő valahová eljut. Persze ebben sokat segített a rendező és a többi kolléga. Az Orient Express már könnyebb volt. Ahhoz, hogy az ember ebbe belejöjjön, szükséges lenne évente legalább egy filmet készíteni. A Háború a konyhában-hoz képest az Orient Express-ben mindez nem volt már annyira szokatlan.

Előtte forgattad viszont a Lótuszt. A Ioan Cărmăzan rendezésében színre vitt filmszereped története is izgalmas. A próbafelvétel után ráadásul nem az eredetileg neked szánt kisebb, hanem a főszerepet kaptad meg. A filmes karrieredben ez egy nagy ugródeszka volt.

Ioan Cărmăzan épp szereplőválogatás közben volt. Egy este kapcsolgatta a televíziót, és arra a műsorra bukkant, amelyen az UNITER-gálát közvetítették, amikor a Dybbukért vettem át a díjat. Ő csak azt a képet látta, hogy ki van vetítve az év legjobb színésznőjeként jelölt három művész, középen álltam én. Aztán át is kapcsolt egy másik csatornára, nem várta meg a díjátadó végét… Számomra ez akkor derült ki, amikor elkezdtük forgatni a filmet és kérdezte, hogy végül ki nyerte meg. A díjátadó másnapján felhívtak, felutaztam Bukarestbe, egy magyar lány epizódszerepének próbaválogatására. Amikor belekezdtem volna, mondták, hogy várjak egy picit, mert jött a producer. Cărmăzan összedugta vele a fejét, sugdolózni kezdtek, és megkérdezték a programomat. Mondták, hogy sajnos azt a szerepet, amelynek a válogatására mentem, egy másik színésznő kapja meg. De várjak egy picit, mert akarnak velem beszélni. Újból összedugták a fejüket, és öt perc múlva szóltak, hogy ne lógassam úgy az orromat, mert a női főszerepet szánták nekem.

Tavalyelőtt Jászai Mari-díjjal, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Poór Lili-díjával tüntettek ki. Idén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazták színpadi munkádat. Bánffy Miklós Vándordíjat, UNITER-díjat és még számos más, fontos szakmai elismerést tudhatsz magadénak. Korábbi interjúkban a díjak kapcsán többször is hangoztattad: „Először örülök a díjaknak, aztán megijedek tőlük: azt jelentik, feljebb kerül a mérce”. Most hol áll ez a mérce?

Elsősorban magamnak kell megfelelnem. Minden munkámmal, szerepemmel saját magam számára tűzöm ki az egyre magasabb mércét. A díjaknak és elismeréseknek természetesen az ember nagyon örül, de mindig ott van a háttérben az a gondolat is, hogy mi lesz majd másnap. Most már úgy érzem, nem egyoldalú szerelem jómagam és a színház kapcsolata, nem csak én szeretem a szakmámat. Ezek a visszajelzések azt bizonyítják, hogy érdemes lelket és testet próbáló feladatokat csinálni. Most már inkább tudok örülni a mércéknek. Bár magasabbra kerül, de az öröm is nagyobb. De nem nyugszom meg, és nem gondolom azt, hogy másnap nem kell újrakezdenem.

Varga Melinda