„Olvasatlanul dobták vissza a pályázatomat”
Kirilla Terézzel beszélgettünk Dan Stanca kortárs román prózaíró Átlátszó sírok című regényének magyarországi megjelenéséről, a kiadók fordításpolitikájáról és a prózairodalomban kitapintható trendekről.
„Olvasatlanul dobták vissza a pályázatomat”
Néhány hónapja azzal a kéréssel keresett fel, hogy Dan Stanca Átlátszó sírok című regényéből, amelyet Ön fordított, küldene egy példányt. Megjegyezte még, hogy a regény méltánytalanul kevés figyelmet kap. Mi ennek az oka?
Főleg azok hibája ez, akiknek az lenne a feladatuk, hogy felkeltsék az olvasók figyelmét a megjelent művek iránt. Akiknek eszközeik és hathatós módszereik vannak a véleményformálásra. A különböző folyóiratok szerkesztői, kiadói, kulturális intézetek stb. Magyarországon azt látni, hogy ezek a fórumok egyfelől egy jól körülírható kulturális politika mentén működnek, másfelől pedig azt, hogy igazi családként, vagy törzsszövetségként funkcionálnak: aki idegen, annak a tehetségétől vagy az általa bemutatott értéktől függetlenül, esélye sincs arra, hogy foglalkozzanak vele vagy a munkájával. Erre a fajta, sokak szemében irritáló idegenségre pedig legkönnyebben úgy tehet szert az ember, ha a hivatalos kulturális ízléstől függetlenül keresi az értékeket, élve saját szellemi szabadságával, és ha hűségesen kitart a megtalált értékek mellett. Legalábbis az én esetemben konkrétan ez történt.
Pontosan mi?
A regény fordítása előtt már néhány évvel komolyan foglalkoztam a műfordítás gondolatával. Novella-fordításom meg is jelent például a Noran Kiadó által szerkesztett Huszadik századi román novellák című kötetben. Természetesen próbálkoztam folyóiratoknál is. Több-kevesebb sikerrel. Közben azonban kénytelen voltam megállapítani, hogy ezen az úton még az úgynevezett fordítói sikerek sem adnak számomra, és nem is adhatnak, valódi lehetőséget. Mert miről is volt szó tulajdonképpen? A kiadók zöme olyan művek fordítását ajánlotta a fordítónak, amelyek megfeleltek a megjelenést támogató kulturális intézetek által elfogadott irodalmi-politikai ízlésnek. Amennyire én megfigyeltem, ez a román irodalomra vonatkozóan azt jelentette, hogy azok a pályázatok voltak sikeresek, azokat a szerzőket és műveiket támogatták, amelyek főképp két irányzat elvárásainak tettek eleget: a minimalizmusról és a textualizmusról van szó. A fenti irányzatok nyugati, különösen amerikai képviselőinél azt látjuk, hogy a legjobb műveiket épp az általuk hirdetett „kánonok” ellenében alkották meg, gondoljunk például Foucault-ra. Ezzel szemben, úgy vettem észre, hogy a fenti irányzatok kelet-európai követőinél, így a román irodalomban is, talán a túlzott megfelelési vágy miatt, a minimalista stílus vagy a textualizmus elvárásainak merev követése a valódi művészi érték hiteltelenségéhez vezet. Ezekben a művekben, amelyeket ajánlott volt fordítanom, ha sikereket kívántam magamnak, túl sok üresjáratot, vagy a szövegbe belefulladt, ellaposodott lamentációt érzékeltem. Így született meg bennem az elhatározás, hogy nem a kitaposott utat fogom járni. Próbáltam tájékozódni a kortárs román irodalomban, és olyan szerzőket, regényeket keresni, akik, ha nem is felelnek meg a divatos ízlésnek, mégis meggyőző erővel bír a művészi hitelességük. Így találtam rá Dan Stanca regényére, és hát számomra cseppet sem meglepő módon két évig hiába próbálkoztam a magyar kulturális intézetek pályázatain: semmilyen lehetőséget nem kaptam a fordítás megjelentetésére, sőt, volt olyan eset, amikor voltaképp olvasatlanul dobták vissza a pályázatomat. Annál is jobban elcsodálkoztam tehát, amikor végül, 2011-ben, a bukaresti Román Kulturális Intézet támogatásával elkezdhettem a munkát. Köszönet érte a Napkút Kiadónak is, amiért első megkeresésemre pozitív választ adtak, vállalták a regény kiadását. Biztató volt számomra az is, amikor, 2010-ben talán, az Új Forrás című folyóiratban megjelenhetett egy részlet a regényből, és egy interjú a szerzővel. Nem feledkezhetem el természetesen a Litera irodalmi portálról sem, amely a regény megjelenése óta elsőként közölt róla anyagot.
Miért mondható a magyar olvasóközönség számára érdekesnek Dan Stanca regénye?
Azt hiszem, a magyar olvasóközönség, a neveltetését tekintve, egy olyan ízlés elsajátítója, ami a dekonstrukciót célzó irodalomelméleteknek (Derrida, Paul de Man, Rorty stb.) mondhatni sajátos, a posztszovjet blokk gondolati beidegződései által is meghatározott recepcióján alapul. Ennek eredményeképpen a textualizmus vagy a minimalizmus jegyében íródott posztmodern szövegek értése szinte automatikus, semmilyen nehézséget nem okoz, sem a fiatalabb, sem az idősebb korosztálynak. Van egy tömegesen elterjedt befogadói attitűd, amelyet csak felerősítenek a posztszovjet térségre jellemző viselkedési minták (tudniillik az, hogy személyes értékítélet nélkül, automatikusan, könnyedén, a gondolati kontroll totális hiányával is átvesszük azt, ami általánosan elterjedt, vagy nem érdek nélküli). Ez az attitűd rendkívül kényelmes helyzetet teremt a kiadók számára. Amíg ugyanis felmérhető és belátható, hogy befogadói oldalról milyen szövegek fogyaszthatók általánosan, mélyebb kérdések felvetése nélkül, mindaddig ezek a szövegek könnyen beárazhatóak, piacot lehet rájuk építeni, amelynek további fennmaradása innentől kezdve ezeknek a kiadóknak elemi érdekévé válik. Nyilván ennek a veszélyét ismerték fel Nyugaton, és próbálták pszichológiai-esztétikai kutatásokkal elejét venni annak, hogy ez a merevség totális befogadói közönnyé vagy érdektelenséggé fajuljon. De úgy tűnik, semmilyen kutatás és előre kiszámított trend nem képes a megújuló élet erejének a funkcióját átvenni. Ennek a közönynek, és a nyomában jelentkező szellemi érzéketlenségnek (amelybe paradox módon valamiféle szomjúság is vegyül olykor) a tüneteit már széltében-hosszában látni lehet. Azt hiszem, Magyarországon is vannak kiadók, amelyek tisztában vannak a helyzettel, és próbálják a kiutat keresni. Az olyan regények, amilyen az Átlátszó sírok is, épp azért lehetnek hasznosak, mert a bebetonozott ízlésnek szánt provokatív erejük révén útjelzők lehetnek e kiútkeresés során. Mindazonáltal semmi okunk, hogy illúziókat tápláljunk: az „útkereső” művek olyan elképesztően alacsony példányszámban jelennek meg, és a kritika olyan visszhangtalanságba fojtja őket, hogy az olvasók táborának alig van lehetősége tudomást szerezni róluk, netán kézbe venni őket.
Dan Stanca
Miben tér el az Átlátszó sírok a kortárs román prózai trendtől és az európai regények tematikájától, beszédmódjától?
Ha a kortárs román prózai trenddel vetjük össze az Átlátszó sírok világát, akkor feltűnő, hogy nem egyszerűen eltér az előbbitől, hanem szemben áll vele. A trendet ugyanis az a fajta relativizmus határozza meg, amely a kultúra területén dekonstruálni, feloldani törekszik az értékeket kikristályosító szellemi alapokat. E szembenállásból azonban még nem következik az, hogy Dan Stanca fundamentalista volna, aki feláldozza az esztétikát az etika oltárán. Sőt, akár posztmodernnek is tekinthető, abban az értelemben, hogy a többszempontúság híve, a narrációs nézőpont folyamatosan változik, az író nem tekinti magát mindentudónak. Hősei fölött nem mond ítéletet, engedi őket szabadon kibontakozni. Ám azt világosan látnunk kell, hogy ehhez a szabad kibontakozáshoz az alkotó olyan dimenziókat biztosít, amelyek határozottan a nagy orosz regényekre, különösen Dosztojevszkijre emlékeztetnek. Spirituális, metafizikai dimenziókról van tehát szó. Távol áll tőle a posztmodern ellapítás, elkendőzés játéka, nem illeti iróniával az emberi lélek metafizikai kérdésfelvetéseit. Épp ez volt az az attitűdje, ami bizalmatlanságot ébresztett a kiadókban, akik már a '89-es fordulat előtt kitűnően adaptálódtak a később posztmodern hírre szert tett írók (különösen az úgynevezett nyolcvanas nemzedék) textualizmusához. A Stanca-regények elkövették azt a hibát, hogy a bevett nyelvjátékok helyett súlyos problémákat vetettek föl, és olyan reflexiókat foglaltak magukban hazája közelmúltbeli történelmére, a kommunizmus évtizedei alatt felgyűlt tragikumra vonatkozóan, amelyeknek a megértése komoly elmélyülést igényelt az olvasótól. Csakhogy a kiadók féltek ilyen igényt közvetíteni az olvasók felé, hiszen a kialakuló piaci trend miatt a megélhetésük tétje az volt, sikerül-e rászoktatni az olvasókat a posztmodern mulatságokra? Nos, kétségtelenül sikerült, Stanca pedig nem vált divatossá, egyfajta „névtelenségbe”, mellőzöttségbe lett szorítva. A román kritikusok egy része azonban, a kiadók gyakorlatától eltérően, a gondolati és morális tisztánlátás igényével mérte fel Stanca alkotásait, jól értve mellőzöttségének okait, és véleményét bátran meg is osztja az olvasókkal azokon a fórumokon, ahol ezt megteheti. Így például a ma legkiválóbbnak tekintett fiatal román esszéista, az orvosból lett filozófus, Sorin Lavric ezt írja Dan Stancáról: „Dan Stanca írása egy belső indíttatásnak való könyörtelen engedelmesség, egy titkos gyötrődés, amely mintha egy elrendelt, rejtelmes sorsból származna. Éppen ezért tehetsége nem a rutinosság révén megszerzett virtuozitásból fakad, sem álmodozások táplálta szakmai ambícióból: tehetsége a vénáiban csordogáló veleszületett hajlam kényszeréből ered, egy olyan írói alkat az övé, amelyet nem győzünk kárhoztatni, amíg él, hogy a halála után büszkélkedjünk vele. Addig azonban e peremre szorított krónikás elhanyagolt mivolta még elmosódottabbá teszi bizonytalan sorsát: halvány vonal, amely csak későn fog felívelni, miután az életmű befejeződött.”
Hogyan határozná meg a regény műfaját? Milyen más kortárs művekkel érzi rokonnak?
Feltűnő a hasonlóság például Maria Varga Llosa írói világával, és itt különösen az erotika ábrázolására gondolok. Mindkettejüknél megfigyelhető, hogy az erotika számukra az élet olyan erejét jelenti, amelyet halálosan komolyan vesznek, és amely éppúgy hajszálnyi törések mentén a metafizika világába vezeti a lelket, mint a vallásos törekvések. Írásaikban, ha erotikáról van szó, nyoma sincs a testi vágy felszínes édességének, vagy a posztmodern pornográf élvezkedésébe hajló játékosságnak. Sötét erő, amely éppoly titokzatos, mint a halál vagy a születés. Ennek kifejeződéseit érezni Stancánál és Llosánál is, ebben valóban nagyon hasonlítanak. Épp így némi hasonlóságot érzek Murakami Haruki japán íróval is. Elsősorban abban, ahogy a természeti, külső környezetet bevonják az emberi lélek által megélt metafizikai borzongásba, olyan apokaliptikus látomás erejét vetítve rá, amely egyszerre vonzó és félelmet keltő. Azzal a különbséggel, hogy amit Murakami Haruki-nál – pl. A birkakergető nagy kalandban – Hokkaidó szigete jelent, azt Stancánál a számunkra sokkal közelibb Bukarest testesíti meg.
Mit jelent tulajdonképpen Dan Stanca metafizikus látásmódja és spiritualizmusa? Rokon a mágikus realizmussal, vagy valami teljesen más?
Ha a mágikus realizmus alatt a Franz Roh által kreált jelentést értjük, azaz, hogy a valóság fantasztikus, varázsos elemekkel keveredik, akár szürrealista értelemben véve is, ahogy Bulgakovnál vagy Gabriel García Márqueznél látjuk, akkor a megállapítás feltétlenül igaz. Ha abban a sajátos értelemben vesszük, ahogy Mircea Eliade művelte a mágikus realizmust, vagyis hogy ez a fajta fantasztikum voltaképp a halál mitológiájába avat be, akkor még annál is helytállóbb az észrevétel. Ami Dan Stanca metafizikáját illeti, annak lényegi vonását leginkább az agnosztikus, súlypont nélküli látásmóddal való ellentétében ragadhatjuk meg. Egy keresztény (ortodox) szerzőről van szó, akit ugyanakkor máig mélyen inspirál ifjúkori nagy mestere, René Guénon. Ez utóbbi a hindu hagyomány híve volt, amely szerint a világ folytonos hanyatlásba zuhan alá, ellentétben a fejlődést hirdető naiv pozitivistákkal. Stanca átvette Guénontól azt az elképzelést, hogy jelenleg a világ utolsó korszakában vagyunk, amit a hinduk kali yugának hívnak, Hésziodosz vaskorszaknak nevezte, és szerinte a pusztulás egyre bizonyosabb jelenségein kívül aligha vár ránk más. Innen ered az apokaliptikus látásmódja, ami szintén nem teszi őt túl szimpatikussá az irodalmi trend képviselőinek szemében. Noha sokan épp ezért iróniával és gúnnyal kezelik, apokaliptikus színezetet öltő metafizikája mégis teljesen hiteles, tiszta kontúrokkal rendelkezik, és azzal a fajta sötét melankóliával terhelt, ami Tarkovszkij Stalkeréből, azt hiszem, mindannyiunk számára jól ismert.
Az egyik részben egy beteg asszony a Megváltó ikonjával szeretkezik. Milyen a regény elbeszélőjének viszonyulása a valláshoz?
A regénynek épp az az egyik izgalmas vonása, hogy több narrátor is van, hol az egyik, hol a másik szereplő elbeszélését olvashatjuk, ezek a maguk váltakozásával mégis egésszé, egységessé teszik a történetet. Nem éreztem azt, hogy a szerző bármelyikükkel is azonosulna, vagy hogy szereplői az ő szócsövei lennének. Szabad személyiségek, mindegyik különféle módon viszonyul az élethez, így a valláshoz is. Ha a szerző valláshoz való viszonyulása voltaképp a kérdés magva, akkor erről őt kellene megkérdezni. Azon fáradozom, hogy meghívjuk a szerzőt egy könyvbemutató erejéig Magyarországra, és bár erre egyelőre semmi remény, mivel nem találtam az intézeteknél stb. olyan partnert, aki ebben hajlandó volna segíteni, de ha valami csoda folytán mégis sor kerülne rá, akkor személyesen felteheti a szerzőnek ezt a kérdést.
Milyen jelentősége van annak az események szempontjából, hogy a történet egy részét egy nő meséli el egyes szám első személyben?
Igen, az elbeszélők egyike nő, a Kanadába emigrált román művészettörténész, Ruxandra Albescu. Természetesen nem véletlenül és némileg összefügg azzal, amit fentebb mondtam. Az egyik kedvenc német filozófusom, esszéistám, Manfred Frank azt írja a „Der kommende Gott” című művében, hogy a nemek tekintetében a civilizáció építésének folyamata során, körülbelül Rousseau-tól kezdve, megfigyelhető egy érdekes megosztottság: amivé az ember lenni akart, azt a férfi képébe dolgozta bele, és amivé nem akart lenni, amit elnyomott magában, azt beleszorította a női identitásba. Az újkori civilizáció hajtóerejét a hatalommal, erővel, öntudattal rendelkező férfi biztosította, a nőkre maradt mindaz, ami homályos, érthetetlen: a kétely, a lelki tépelődés, önmagunk alulértékelése, a testi szenvedés, a kiszolgáltatottság. Sokáig tartotta magát az az illúzió, hogy amíg az erős férfinak sikerül távol tartania magától ezeket a „nőies” dolgokat, egyre jobban elidegenednie tőlük, addig az egész társadalom javára egyre tökéletesebbé válik a legfőbb jó: ez pedig a civilizáció. Csakhogy a bekövetkező történelmi kataklizmák rámutattak arra, hogy amikor a nők többé már nem bírják hordozni az alávetettség terhét, és helyette nem alakul ki a nemek között egy kiegyenlített, humánus együttélés, akkor, paradox módon, a férfias nagyságtudat is elzüllik a világ általános hanyatlása közepette. Ruxandra Albescu ezzel a fajta tépelődő, önmagát alázatosan a férfinél kevesebbre tartó női érzékenységgel éli át a főhős, Horia iránti reménytelen szerelmét, és különös, hogy a szerelem bűvöletén át tudatosodik benne az a történelmi tragikum (a kommunizmus által meggyötört Bukarest arca), amely a legnagyobb szenvedést jelenti a férfi számára. Ezért is érdekes az ő elbeszélése alapján részt venni az eseményekben, végül pedig bebizonyosodik, hogy a megbetegedett, a világ pusztulásának látomásaitól gyötört férfi gyógyulásának egyetlen lehetősége épp a Ruxandra érzékenységének és alázatának mélyén rejlő harmóniában és lelki épségben rejlene. Azonban minden végső erőfeszítése, a Ruxandrának tett őszinte vallomásai ellenére a férfi már nem kapja meg a gyógyulás esélyét.
Mennyiben referál a regény a Ceauşescu-diktatúrára?
A diktatúra képezi a regény történelmi magvát. És ha van tanulsága ennek a regénynek, akkor az épp ehhez a problémához kötődik. Nagyon sok utalást olvashatunk például a templomrombolásokra vonatkozóan, köztudott, hogy a diktátor sorra verette szét, tette a földdel egyenlővé Bukarest több évszázados templomait. A templomrombolások során vált problematikussá az ortodoxia és a nép viszonya, amelyet a kommunizmus előtt az orosz regényekből (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Tolsztoj és az optyinai sztarecek stb.) is jól ismert intimitás és őszinteség jellemzett. A diktatúra alatt azonban az egyház a saját túlélése érdekében olyan, az ortodoxia természetétől idegen viselkedési mintákat kezdett követni, amely megbontotta ezt a sok évszázados, harmonikus, bensőséges viszonyt az ortodoxia és a román nép között. Ennek a viszonynak a torzulása rendkívül plasztikusan ábrázolódik a regényben. A diktatúra bukása után az egyház és a nép az újrakezdés lendületével, együttes erővel és áldozatok árán kezdi el építeni minden idők leggigantikusabb bukaresti templomát, a Nemzeti Megváltás Katedrálisát. Ennek felszentelési ünnepén betegedik meg a főhős, látomásában a templom befalazódik, egyetlen ajtót, vagy rést sem találni rajta, áthatolhatatlan sziklává változik, amit végül az egyház kénytelen a saját kezével lerombolni. Tehát itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a szekularizáció miatt az ember elveszíti transzcendens hajlamait, hanem hogy épp a szakrális tér az, amely nem hajlandó többé eleget tenni a rendeltetésének, bezárul, és elzárkózik az elől, hogy közvetítsen az istenség és az ember között. Így bármilyen mélyen szenved is az ember, nincs többé olyan szakrális tér, ahová lehajthatná fejét, vigasztalást keresve. Egyedül a saját keze által lerombolt világgal nézhet farkasszemet.
Boldog Zoltán
