„Egyedül én tudom, hol nyugszik Petőfi” – Kányádi Sándor ünnepi beszéde

Idilli nyugalomba sétálhatott bele és Kányádi Sándor élvezetes történeteit hallgathatta, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében ünnepelte az 1848–49-es szabadságharc és forradalom évfordulóját.

„Egyedül én tudom, hol nyugszik Petőfi”

– Kányádi Sándor ünnepi beszéde

A Petőfi Irodalmi Múzeum zöldjében a szinte nyárias napsütést egészen finom szél enyhítette, a megemlékezésen felszabadultan szaladgáltak a huszárcsákós gyerekek. Az ünnepségen két nagy írószervezet, a Magyar Írószövetség és a Szépírók Társasága is képviseltette magát.

E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója a kertben álló Petőfi-szobor történetéről megemlékezve elmondta, hogy Ferenczi Béni alkotása az elmúlt rezsimben kellőképp kivívta a hatalom nemtetszését, mivel újra merte gondolni a hagyományos, heroikus-forradalmi Petőfi képet, s helyette egy egészen emberi, vézna alakot formált meg, amelynek azonban épp e törékenységéből árad elsöprő ereje. A szobor olaszországi, majd beregszászi kitérők után került Magyarországra, ahol először a múzeum lépcsőjén állt, de az intézmény munkatársai nem érezték Petőfi szelleméhez megfelelőnek a szobor elé futó piros bársonyszőnyeget. Így került ki a múzeum kertjébe, ahol a mai napig áll – és itt került sor a mai, ünnepi koszorúzásra is.

A koszorúzáson beszédet mondó Kányádi Sándor, aki, mint hangsúlyozta, nem szeret és nem is szokott emlékbeszédeket mondani, inkább a tőle megszokott, közvetlen, kedves hangú „Sándor bácsis” mesélésbe fogott, amelynek rögtön az elején „megverseltette” a közönséget: bár őszi vers az „Itt van ősz”, ezzel azonban „még nem buktam meg sehol a nagyvilágban”, nevetett a költő, és közösen elmondta hallgatóságával a verset. Kányádi Sándor kiemelte, hogy március 15-e nem a történelmi határok közé zárt nemzet ünnepe, hanem a világon bárhol élő magyaroké – márpedig a világon mindenütt élnek magyarok. Ahogy a Hilton szálló mellett jött el a várban – folytatta gondolatait – azon töprengett, ha Táncsicsot ma kellene kiszabadítani, „ahányan befogódznánk a szekér elé, annyifelé húznánk azt”.  Hasonlóképp megosztott volt mindig a Petőfi-kép is: minden hatalom megpróbálta a maga lobogójának kisajátítani. Holott inkább arra használhatnánk a képletes lobogót, hogy a fiatal, kezdő költők erre esküdhetnének fel, valahogy úgy, mint az orvosok teszik le a hippokratészi esküt.

Már E. Csorba Csilla is érintette beszédében az „elveszett” Petőfi mítoszát, s ehhez kapcsolódott Kányádi Sándor szerteágazó anekdotája is, melynek központi üzenete, hogy nem véletlenül nyugszik legnagyobb költőnk egyszerre sehol és mindenhol. „Csak a jóhiszemű kételkedés viszi előre a világot” – fogalmazott a költő. Petőfi szelleme azonban olyannyira „mindenhol létező”, hogy a legenda szerint például a csíki székelyeknek, ha bajban vannak, előjön. És általában mondhatjuk: ha a magyar nemzet bajban van, Petőfi megjelenik. „Egyedül én tudom, hol nyugszik Petőfi” – hangsúlyozta az ismét „gyanúsan” csillogó szemű költő, aki hozzátette: az irónia a felnőttség jele. És mindjárt el is mesélte, miért állítja ezt. Maga is részt vett egyszer a Petőfi földi maradványai után kutató ásatásokban, Fehéregyházán, Nemespéry régészprofesszor vezetésével. (Szabédi László kérdezte meg itt Kányádi Sándortól, szeretné-e, ha megtalálnák a maradványokat. A költő nemmel felelt: ha már a szellemét nem tudják előásni, egy koponyacsont nem jelentene semmit.)

Az ásatások idején Székelykeresztúron maga Kányádi Sándor ütötte le a földbe az emlékező cölöpöt, hogy ott látták utoljára Petőfit. Ide, Székelykeresztúrra hozták a sebesült szabadságharcost, aki aztán belehalt sebesüléseibe. A legenda szerint nagy kapkodásban itt földelték el, és később egy koporsókészítő asztalosmester, Bálint Dániel kiásatta a sírt, készített egy szép koporsót Petőfinek, és a saját szerettei mellé temette el méltón, 1902-ben. Székelykeresztúron meg is van ez a legendabeli síremlék, Fehéregyházán pedig a mai napig tartanak Petőfi-megemlékezéseket, csak nem márciusban, hanem a költő halálához kapcsolódva július legvégén, augusztus elején – ezeken vesz részt tíz éves kora óta Kányádi Sándor is. De Petőfi „akkora költő volt, hogy akár minden magyar faluban lehetne egy sírja” – vonta le a legenda tanulságát Kányádi Sándor, majd a Tündérálom című vers két sorával zárta szavait: „Oh lassan szállj, és hosszan énekelj / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”

A beszéd után a Villő énekegyüttes adott elő 48-as dalokat hegedű- és brácsakísérettel, majd a koszorúk elhelyezése következett. A Magyar Írószövetség nevében Zsille Gábor, a kritikai szakosztály vezetője, a Szépírók Társasága nevében Györe Balázs költő koszorúztak. Szintén megemlékezett koszorújával a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Pest-Budai Petőfi Kör és a Márai család, valamint a közönség soraiból is bárki elhelyezhetett virágokat a költő szobránál.

Az ünnepi programok délután is folytatódtak a múzeumban a Villő énekegyüttes koncertjével és ingyenes tárlatvezetéssel.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a helyszínről: