A díjátadó és a mítoszok

Interjú

Krusovszky Dénest kérdeztük a József Attila-díj kapcsán költészetéről, szerkesztői tevékenységéről és arról, miért nem vette át az elismerést.

 

 

 

A díjátadó és a mítoszok

 

A József Attila Kör elnöki pozíciója helyett megkaptad a József Attila-díjat. Megfelelő kiengesztelés ez?

Ne haragudj, de ennek a két dolognak mi köze van egymáshoz? A József Attila-díjat nem valami helyett kaptam, kiengesztelésre pedig nincsen szükségem, pláne, hogy remek kezekben látom a JAK-ot.

Minek tulajdonítod a díjat? Annak, hogy a szakmai szervezetek javaslatát valóban megfogadták a döntésnél, vagy inkább egy, a poétikádra vonatkozó kormányzati elismerésként kezeled?

Mivel a szakmai szervezetek közös listáján voltam jelölt, úgy gondolom, hogy egyértelműen szakmai döntésről van szó. A kormányzat egyrészt nem foglalkozik a „poétikámmal” szerencsére, másrészt meg tudható, hogy mit gondolok a kormány kultúrpolitikájáról, katasztrófa. De most nem is erről kell beszélni, hanem arról a botrányos eljárásról, ahogyan a szakmai szervezetek konszenzusos listáját az államtitkár önhatalmúlag megváltoztatta. Ez már tavaly is előfordult, akkor volt is tiltakozás Szőcs Géza cinikus és etikátlan eljárása ellen, mégis, idén még radikálisabban nyúlt bele a díjazottak listájába, hat nevet cserélt le, tulajdonképpen minden második díjazottat. Ez egyben a szakmai zsűri és a szakmai szervezetek arculcsapása, semmibevétele, olyasmi, ami a rendszerváltás óta nem fordult elő. Az én díjazásomat ez közvetlenül nem érintette, éppen ezért, mivel a szakmai szervezetek jelöltek, elfogadom a díjat és örülök is neki, de a díjátadóra nem mentem el.

Legutóbbi köteted A felesleges part címet viseli. Ebben feleleveníted Marszüasz mítoszát. Mi miatt tartottad fontosnak újra körbejárni a témát? Ha nem lennének divatosak ma a testelméletek, akkor is ilyen hangsúlyos lesz Marszüasz?

Számomra Marszüasz története nem csak a testi szenvedés miatt érdekes, hanem azért is, mert a művészet alapkérdését veti fel, a hübriszt, az istenekkel való szembeszállás sikerét és kudarcát. Emellett kétféle művészetszemlélet, az apollói és a dionüszoszi egymásnak feszülése is ott munkál a mélyén, mondjuk egy olyan összetett értelmezésről meg már nem is szólva, mint amilyen a Kerényié, aki az állati attribútumoktól való megszabadulásként olvassa Marszüasz megnyúzatását.

Számos olvasód szerint nem működik a Chris Burden-másolatok sorozata, hiszen szinte bárkinek a neve állhatna a performer neve helyett. Mi inspirált annyira Chris Burden alakjában, hogy végül megkerülhetetlenné vált a kötetben?

Ha elolvasod a verseket és ismered a performanszokat, szerintem nem gondolod ezt. A szövegekben konkrét „relikviák” (hogy egy ilyen performansz-elméleti fogalmat hozzak be) vannak beépítve egy-egy Burden-munka kapcsán, ugyanakkor nem az volt a cél, hogy úgymond felismerhető, ekphraisztikus verseket írjak, hanem az, hogy a szövegeim arról beszéljenek, ahogyan én értettem Burden radikális akcióit. Éppen ezért másolatok (amiben sok irónia is van, hisz a performansz alapvetően ismétlés- és másolásellenes műfaj), egy idegen médium, a nyelv eszközeivel megkísérelt átírási próbák, amikbe, minthogy az én nyelvemről van szó, magam is beszűrődöm, az én életpillanataimmal keverednek a performanszok. Burden munkái számomra egyébként azért nagyon fontosak, mert ritkán látni ennyire egyszerű, ennyire kevés jellel kommunikáló művészetet, ami mégis elképesztően összetett jelentéshálót bont ki maga körül. Mondjuk a jövőtől való félelemtől kezdve a test magányán át a szerelem kiszámíthatatlanságán keresztül a vallásos hit problematikájáig elég nagy gondolati utat jár be Burden.

Hart Crane sorsának lírai ábrázolása számos politikai olvasat lehetőségét is felveti. Ilyen például a másság elfogadásának kérdése, a tudatosan vállalt konfrontáció, stb.  A költészetnek van-e olyan feladata, hogy a jelen különböző társadalmi-közéleti problémáira reflektáljon?

Akkor van ilyen feladata, ha a költő úgy gondolja, hogy ez az ő terepe. Tőlem a konkrét politikai költészet távolabb áll, az általánosabb társadalmi kérdések valamivel közelebb, de a Hart Crane-versek nem elsősorban a társadalom és az egyén problémájára koncentrálnak, hanem egy mélyebb létbevetettségre, a velünk fejlődő szégyenre, a fájdalom megoszthatatlanságára, aminek persze fontosak a társadalmi-politikai vetületei, engem azonban mindenek előtt az ilyen viszonyok között önmagát felépíteni igyekvő egyén tragédiája érdekel.

Sokan emlegetik a rejtett alanyiságot A felesleges parttal kapcsolatban. Miért van szükség egyáltalán arra, hogy valaki más hangját magára öltve beszéljen az alanyisághoz kötődő problémákról?

A lírai hang az egyik legbonyolultabb nyelvi képződmény, ami létezik, számomra éppen emiatt érdekes, és mert megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és mindig tartogat valami meglepetést. Az, hogy itt mások is mintha hangot kapnának amellett a valaki mellett, aki jobb híján a szerzővel azonosítódik, egy érdekes kísérlet volt számomra. Kicsit eltávolodni a saját középpontomtól, és valaki másé felé tenni lépéseket, miközben a két pont közötti távolságban, illetve közelségben egy harmadik, közvetítő hang szólal meg, ami nem én vagyok, de nem is egészen másvalaki. Ezek nem szerepversek, ha jobban megnézed, nincs bennük azonosulás.

A JAK sorozatszerkesztőjeként részt vettél, például, A jövő nem a miénk. Fiatal latin-amerikai elbeszélők című antológia összeállításában. Mi motivált a világirodalom ilyen jellegű közvetítésében?

A világirodalom mindig is nagyon érdekelt, igyekeztem már középiskolás koromban „képbe kerülni”, ami persze lényegileg lehetetlen, ugyanakkor az ember fel sem adhatja igazán, mindig jön valami meglepő, valami felemelő, váratlan szöveg. A JAK világirodalmi sorozatát 2008-óta szerkesztem (2011-ig Urfi Péterrel együtt), és nagyon örülök neki, hogy mennyi remek könyv ment át a kezeim között ezidő alatt. Ráadásul idén el tudjuk indítani, egyfajta sorozaton belüli sorozatként, a külföldi líra kiadását. Ebben nagy lemaradásba került a magyar könyvkiadás, a rendszerváltás környékén eltűnt a Napjaink költészete, ami nagy kincsesbánya volt, és azóta csak egyre kevesebb kiadó kísérletezik külföldi lírával. Mi szeretnénk a magunk lehetőségei szerint ezzel a tendenciával szembeszállni.

Molnár H. Magorral beszélgettünk arról, hogy a három versesköteted nagyon erősen egymásra épül, témákat gördítesz tovább, gondolsz át más szemszögből. Elképzelhető, hogy a beavatottak felfedezhetik az épülő magánmitológia rejtett elemeit is, ha alaposan újraolvassák az eddigi köteteidet?

Azt gondolom, hogy magánmitológia a szó szoros értelmében nem épül nálam, talán inkább egy általánosabban vett lírai világlátás fejlődik kötetről kötetre, aminek vannak visszatérő elemei, fontos helyei, nyelvi elgondolásai. Az utóbbi kötetben ehhez ugye már konkrét alakok is kapcsolódtak, de nem hinném, hogy belőlük visszatérő figura válna majd. Ha lírai magánmitológiára gondolok, akkor rögtön Tolnai Ottó jut eszembe, az övéhez hasonló, felismerhető, regényszerű világ – még ha imponál is – nálam nem hinném, hogy kialakulna, pláne, hogy a lokalitás kevésbé erős összetevő az esetemben. De persze, ki tudja?

Kötetekben, ciklusokban vagy versekben gondolkodsz inkább?

Ez változó dolog, mert persze mindig a vers az alapvető elem, de ahogy gazdagodik az anyag, egyszercsak elkezd valahogy magától elrendeződni. A felesleges parttal is ez volt, se a Hart Crane-, se a Chris Burden-témát nem ciklusként képzeltem el, egyszer csak írtam egy verset valamelyikükhöz kapcsolódva, aztán még egyet, aztán valahogy ciklusok lettek, amik végül összekeveredtek. Ennél a legutóbbi könyvnél a kötet nagyobb szerkezete is izgatott, sokat foglalkoztam vele. Amióta megjelent, nem telt el sok idő, így nincs is sok új szövegem, tehát egyelőre megint a különálló versre figyelek.

Boldog Zoltán

Kapcsolódó anyag:

Recenzió A felesleges partról

Zoom A felesleges partról

Kommentek elrejtése, megjelenítése