A test, ez a tárgyiasított, agyonkínzott kéreg, kultikussá hamisított, műtárgy-szerepbe kényszerített matéria a lélek megformálásának, létezése bizonyításának egyetlen eszköze és esélye.

 

 

LÉLEKBUROK

LÁSZLÓ MELINDA FESTETT ÉS RAJZOLT KÉPEI

a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam

 

 

 

 

 

 

 

– írja Babits A lírikus epilógjában. Elcsépelt idézet, szinte hallani, ahogy a mondatocska zsörtölődik. Mégsem az. Hiszen búcsúverset írni az első kötet végén! – ez meglepő. Akár posztmodern gesztus is lehetne – ha a nyugatosok akkortájt nem éppen a modernitásért küzdöttek volna. De más okán is érdemes fölidézni. Ugyanitt olvasható ugyanis a Fekete ország és A halál automobilon. Mindkettő afféle kísérlet, mondhatni játék. Megragadni valami lényegest, megformálni a valóság, a létezés egy-egy darabját. Fekete nyelven keverni ki a fekete színt, vibráló nyelven a zaklatottságot. Megírni az utolsó verset, látni előre az életutat – a végső kudarcával és beteljesülésével egyetemben. Közeget alkotni, anyagot teremteni a nyelvből, hogy mire a valódi kihívások ráköszönnek, legyen mit megformálnia. S hogy mennyire így és ezért, álljon itt a talán utolsó verse, egy halál előtti töredék-idézet:

 

Ki mondja még hogy életem unalmas,
mikor a saját testem hoz naponta
meglepetést, kalandot,
veszélyt és harcot, hősies vagy aljas
kinok élményét –
– mignem keskeny szobám kitágul.

 

Látjuk, de inkább érezni: az a matéria, a nyelv, eddigre oly puha lett, olyan hajlékony, szinte lágy, hogy maga a test, az emberi, belesimul vele a halálba. Vagy talán a létbe magába.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

László Melinda vajon mit kíván „képbe venni”? Pályája kezdetén ő miféle anyagon munkálkodik? Maga a mindenség volna az? Nem. A lélek. Tehát voltaképpen az: a mindenség emberi dimenziója. A megfoghatatlan, megformálhatatlan matéria. Lehetetlen vállalkozás.

A lélek szakasztott olyan, mint a gondolat. Nincs. Csak akkor van, csak akkor tetten érhető, ha már alakot öltött. Arra az egyetlen formára, esendő képre, mondatra, kődarabra korlátozódik az itt-léte, amelyben az alkotója felismeri és megformálja. A gondolatnak, a léleknek korpuszra van szüksége. Testre.

László Melinda számára a test lélekhordozó. Lélekburok. A test, ez a tárgyiasított, agyonkínzott kéreg, kultikussá hamisított, műtárgy-szerepbe kényszerített matéria az ő számára a lélek megformálásának, létezése bizonyításának egyetlen eszköze és esélye. Kell hozzá festék és vászon, gesztus és szín, kell tehát nyelv, zaklatott és hajlékony, áttetsző és mégis markáns. Kellenek hozzá felismerhető jelek innen, az emberi világból. A tánc mozdulatai, a füst képzetei, az áttetszőség technikái. Szükségesek a méretek és arányok, hogy a képek ne csak mint szemlélődőt vonzzanak magukhoz, hanem csábítsanak, késztessenek a részvételre. Az együtt-létre, együtt-mozdulásra. Hogy azon a vásznon magunk is átélhessük a test lélekké nemesedését, s a lélek hánykolódó, nyugtalan otthonosságát a korpuszunkban.

Ilyenkor a lélek maga is átlényegül. A létezésünkön inneni, az éltünkből ismert érzések, ösztönök, félelmek, vágyak, zavarok és megnyugvások mozdulataiba, testbeszédébe, koloritjába öltözik. A lélek tüllruhát ölt, táncol, lebeg, elrugaszkodik, ívvé feszül vagy szabadulni igyekszik. A lélek él, és ránk hasonlít. Felismerjük magunkat benne, ekként a lelkünket is magunkban.

László Melinda, a festőművész, ennél többet nem kíván megformálni. A gondolatot, a nincset a másik nincsbe: lélekbe ülteti, felruházza s életre kelti.  Másra nem törekszik. Mást nem is tehet. Minden egyéb rajtunk múlik. Áll vagy bukik.

Mányoki Endre

 

László Melinda kiállítása 2012. március 2-ig tekinthető meg a Lőrinci Nagykönyvtárban (Budapest, XVIII. Thököly út 5).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Babits Mihály
A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

[Világon való bujdosásaimnak...]

Világon való bujdosásaimnak
esztendeit szaporitani tetszvén
az én bölcs istenemnek,
engedné bár, hogy élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt holtomig teremjek.
De ahelyett kórokkal és sebekkel
ver ezerféle tarka nyavalyákkal,
se vége már, se hossza;
uj ostort vesz kezébe minden reggel
s versenyt gyötörve a komisz világgal
kinjaim sokszorozza.
Ki mondja még hogy életem unalmas,
mikor a saját testem hoz naponta
meglepetést, kalandot,
veszélyt és harcot, hősies vagy aljas
kinok élményét, s a vak unalomba
váratlan szürnyű hangot
visit minduntalan, uj iszonyoknak
tárva utat birodalmába, mignem
keskeny szobám kitágul...

1940. okt.