Egy napon azután a kutya itt hagyta őt. Könnyeivel küszködve temette el hűséges társát
egy árnyat adó fa alá és elhatározta szeretetét nem pazarolja másik jószágra, egyedül él a
nagy házban.

Jelige: Fácán

A FÁCÁN

A Szomszéd a széncinkékre, feketerigókra, gerlékre légpuskából lőtt. Csak a fémes,
éles csattanás hallatszott a kőkerítés túloldaláról és az azt követő tompa kis puffanás a
földön. Később, mikor már leesett a hó, ez az utóbbi csöppnyi zaj sem zavarta meg a
csendet: a piciny madártetemek, mint az őszi falevél, hangtalanul hullottak a puha fe –
hérségbe.

                                                         +

A Festő nem volt igazán filantróp. Rokonszenvét, szeretetét inkább a természetre, a természetet benépesítő növényekre, állatokra fordította.
Beutazva a fél világot, néhány egzotikus tájról származó növényt is sikerült becsempész-
ni kertjébe, melyeket – ha elültetve életre kaptak- különös gonddal pátyolgatott.
Magányát éveken keresztül egy lassan vénülő csau-csau kutyával osztotta meg. Össze tar-
toztak, mint két jó barát. Ahogyan az évek múltak mentalitásuk kezdett hasonlóvá válni:
a kutya vén morgós lett, a Festő morózus, emberkerülő.
Egy napon azután a kutya itt hagyta őt. Könnyeivel küszködve temette el hűséges társát
egy árnyat adó fa alá és elhatározta szeretetét nem pazarolja másik jószágra, egyedül él a
nagy házban. Azonban megtapasztalta, hogy nincs egyedül. Kertje ugyanis igazi madár
rezervátummá változott a kutya eltávozása után.
A kétszintes épület északi szárnyát a borostyán és a vadszőlő buja burjánzással a fal aljától a tetőig kitűnő rejtekhelyet biztosító zöld takaróvá változtatta. A kertben különböző tuják, fenyők, fagyalok, madárbirs és számtalan lombhullató fa, mind-mind fészekrakásra  csábította a kis énekeseket. A Festő egyre nagyobb örömét lelte abban, hogy ezekről a kismadarakról gondoskodjon.

Szerette kertje növényeit, szerette a madarakat. A madarak is szerették őt. Odaszoktak kertjébe. Tavasztól késő őszig vidám csivitelésükkel ébresztették, télen majdhogy nem
tenyeréből csipegettek. Hozzá szoktak egymáshoz. Sok madárnak éppen ez lett a   végzete:ösztönük megbocsájthatatlanul félrevezette őket, amikor megszűnt veszélyérzetük
és azt hitték minden ember segítőkész, gondoskodó barát.
A Festő sejtette, hogy a Szomszéd titokban vadászik a kis madárkákra.

                                                          +

A Szomszéd soha nem ölt embert. Fiatal korában megtehette volna, hiszen egyenruhába
bujtatott verőlegényként a halálosztók közé tartozott.
Jó szerencséje, vagy a sors megmentette a legnagyobb bűntől, de lelkét megmérgezte az  embertelenségben fogant kegyetlenség: az ártatlanok kínzása. Soha nem érzett részvétet, szánalmat a keze közé kerültek iránt, sőt, ahogyan  „munkavégzés” közben elhatalmaso-
dott rajta a fáradság, úgy nőtt gyűlölete munkája „tárgyával” szemben.

Ám azután a számára oly gyűlöletes ősz után minden megváltozott. Leszerelték a Cégtől
és később a társakkal együtt hiába csatlakozott a jó, meleg pufajkába bujtatott sereghez, ez már nem volt az igazi. Még el-el kaptak egy-egy „ellenforradalmárt” , de a géppisztoly néma maradt és lassan a veréseket is mérsékelni kellett.
Amikor elhelyezték az egyik gyárba portásnak, úgy érezte eltemették. Mogorván végre hajtotta az utasításokat, kivéve azt az egyet, amikor közvetlen főnöke barátságosabb visel-
kedésre kérte:
  -Elvtárs az mégsem lehet, hogy mindjárt a bejáratnál ilyen morcos ábrázattal fogadjuk a
belépőket  - óvatoskodott a kis seggfej.
Már csak a csukaszürke egyenruha tartotta benne a lelket. Mint szerelmes kamasz kedve-
sét, olyan túláradó hévvel szorította keblére a jó öreg dobtárast és ilyenkor újra a régi tűz
lelkesítette.
Imádta a nagy gyakorlatokat és az azt követő gulyásos, sörös vacsorákat, nem beszélve az
április 4.-i, május elsejei díszelgésekről. Belépett egy vadásztársaságba is, ahol sok jó elvtárssal, sok jó vadra lehetett lőni .Szép volt újra az élet egészen addig a számára oly
gyászos napig.
Mikor feloszlatták a szürke sereget sokan közülük sírtak, de az elszántabbak kimondták,
amit titokban mindannyian reméltek .
-    Nem baj elvtársak! Ne féljetek, eljön még a mi időnk… „Munkás ököl vas ököl…”
Ahogyan az évek teltek egyre jobban érezte, hogy soha nem jön már el az ő ideje. A vadásztársaságból is kilépett, mert egyre idegenebbül mozgott a régi, ismerős elvtársak
között, akik közül többen gazdag urak lettek. Az új belépők meg már szóba sem álltak
vele. Rokkant nyugdíjas lett és már csak a nosztalgia és a gyűlölet éltette.

                                                                +

Az a tél kegyetlen volt. Hosszú hetekre mindent belepett a hó, a vadak, madarak alig találtak táplálékot. A Festő kertjében az etetők körül elgémberedett madarak sokasága csipegette az életet jelentő magokat.
Egy napon meglepetten tapasztalta, hogy a kis énekesek mellett feltűnt a kertben , egy
gyönyörű színekben pompázó fácánkakas is. Büszkén feltartott fejjel sétált a hóban és szedegetett az etetőkből lehullott magvakból. Néhány nap alatt a Festő kedvence lett a szép madár: neki különös gonddal, a nyitott veranda szélére szórta az eleséget és az ablakon át gyönyörködve figyelte a büszke madár minden mozdulatát.
Akkor kezdett el aggódni, amikor a madár egyszer csak felröppent a telkét a Szom-
széd portájától elválasztó kerítés tetejére és ott folytatta megszokott sétáját. Próbálta
elhessegetni, de csak ideig-óráig járt sikerrel. A fácán újra és újra visszatért a kerítés tetejére.

                                                                  +

A Szomszédot különös, feszült izgalom fogta el, amikor először meglátta a fenséges madarat. A szobából a teraszra lépve, mozdulatlanná dermed-
ve  szemét le nem vette a gyönyörű prédáról. Hatalmába kerítette a vadászszenvedély és
látva a szelíd jószágot, tudta, hogy megszerzi magának. A madár viszont nem tudhatta, 
hogy ennek az embernek egész elfuserált élete a neki kiszolgáltatottak megalázásáról,
legyűréséről szól…
Napokig tervezte az akciót. Felmérte kertjének azt a pontját, ahol semmi nem akadályoz-
hatta a teraszról leadott lövés útját. A kerítéstől kukoricaszemeket szórt a kijelölt hely felé, hogy odaszoktassa a madarat. Pár nap után a fácán elindult a magok által kijelölt
úton.

És ekkor, egy zimankós reggelen a Szomszéd beöltözött.
Sötétzöld vadászöltönyt, csizmát húzott, fejére tette a vadászkalapot és elővette a szek-
rényből  az oly régen nem használt sörétes puskát…
A hatalmas dörrenésre a  Festő kirohant a verandára. Először önkéntelenül a kerítés tetejét pásztázta végig pillantásával, majd a Szomszéd terasza felé fordult.
Néhány másodpercre tekintetük találkozott: egyikben az ölés kéjét felváltó sunyi büntu-
dat, másikban az aggódó félelem és a gyanakvás fénye villant. Azután mindketten meg-
fordultak és eltűntek a nyitott ajtók mögött.

                                                                       +

-    Mi újság, kedves művész úr? -  nyájaskodott a kis szatócsbolt tulajdonosa, amikor a
Festő benyitott az ajtón. – Régen láttuk, csak nem betegeskedett?
-    Nem voltam beteg, csak két napon keresztül vártam a fácánomat. Most már nem várom. Feladtam  - válaszolta rezignáltan.
A boltos, aki jól ismert mindenkit a környéken és tudott a Festő madárbolondériájáról
- hisz legtöbbször nála vásárolta az eleséget  -  egy pillanatig elgondolkodott, mondja, vagy ne mondja a rossz hírt. Végül kibökte:
    - Művész úr. Ne várja a fácánt. Tegnapelőtt  a Szomszéd felesége az ünnepi ebédhez
cérnametéltet vásárolt és eldicsekedett…
  Részvéttel nyújtotta át a műanyag szatyorba árválkodó darált kávét, tejet és kifliket.
A Festő szó nélkül fizetett,  biccentett a boltos felé és lassú léptekkel elindult
haza.
Otthon bezárkózott, kihúzta a telefonzsinórt, a mobilt is kikapcsolta. Minden ablakot el-
sötétített, maga elé tett a dohányzó asztalra egy üveg Chivas Regal-t , leült mellé és fel sem állt, míg az üveg tartalma el nem fogyott. Ruhástól végig dőlt a rekamién és másnap
délutánig fel sem ébredt.

Soha nem becsülte sokra a Szomszédot, de ettől a naptól fogva csak úgy emlegette: a
Gyilkos.