A kétség kívül legszellemesebb választási plakáton a rendszerváltás hajnalán egy fiatal pár bújik össze, fölöttük a már egyre inkább kiérdemesült madámra hasonlító Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs véget nem éro csókot vált Erich Honecker elvtárssal, mielőtt üdvözölné a Német Demokratikus Köztársaság párt- és állami vezetőit a seremetyevói repülőtéren.

Jelige: Katyusa

Rendszer-váltakoztatás

Néhány év, már csak néhányat kell átaludni, már csak néhányat kell átálmodni, és a XXI. század második évtizedének kellős közepén mindenre elszánt nyugdíjasbandák tűnnek elő hirtelen a semmiből, és eszeveszett, féktelen randalírozásba kezdenek a körúton, ezzel új fejezetet nyitva a sokat tapasztalt magyar kriminalisztika történetében. A háttérben nyugdíjasmaffia fenyegető árnyéka sejlik fel, ez van, ide jutottunk, ez egy ilyen ország, ahol a híradások olyan új, nyugtalanító kifejezésekkel vannak tele, mint például nyugdíjaserőszak, nyugdíjasbűnözés, nyugdíjas-elkövetők, nyugdíjasmódszerek. Bérházak falain bizarr feliratok hirdetik az új kort, a dolgok elkövetkező rendjét: Bérelj fel, unoka nélkül vagyok, megbízhatsz bármivel!, Bérelj fel, ha jön a postás táska nélkül megy el!, Bérelj fel, az életfogytig tartó büntetés nem izgat, nem érdekel!. A nyugdíjasmaffia vezére Don Lumbágó, és Donna Eutanázia az ő múzsája, a halál ráncos csókja. Don Lumbágó és Donna Eutanázia réges-régen, még a pre-diluvium korában életre szóló vér(nyomás)szerződést kötött, melynek értelmében az idők végezetéig vérzivataros századokkal szándékozzák megörvendeztetni ezernyi sebből vérző kis hazánkat. Kezükben a gyógyszerszektor, a sok hallucinogén cucc, vérükben morfinszármazék. A gyógyszer-kereskedelemért két alvezér, Don Piruló és Donna Pirula, a hallucinogén-származékokért Don Kokain és Donna Koka a felelősek. Gyilkolás közben kezük nem remeg meg. És már rég felosztották a fővárost az óvodásmaffiával, amely ezt megelőzően véres testvérháborút vívott a bölcsődésmaffiával a játszóterek újrafelosztásáért, de az óvodások egy ipi-apacs keretében gyorsan lerendezték a dolgot, kihasználva, hogy a tapasztalatlan és naiv bölcsődések cseréptörést nem vállalnak, a gátlástalan és tirannikus hajlamú óvodások viszont bevállalósak, nem ismernek kegyelmet, nem ismernek szánalmat, nem ejtenek könnyeket, és nem ejtenek foglyokat sem. A győzelmet követően aztán - a térfigyelő kamerák felvételei alapján egyértelműen igazolható - az óvodások kis fütyülőikkel először rutinosan megjelölték játszótereik határait, utána pedig igen lelkesen és igen hangosan teret engedtek a jelölők ártatlan, szabad játékának. (Nem lep meg.)
    Pedig nem is olyan rég, ha jól emlékszem, még ágyúdörgéssel, véres tankcsatával, a 2. és 3. Ukrán Fronttal, Katyusával (Sztálin-orgona) és a felejthetetlen (nevű) Tolbuhin marsallal köszöntött be egy új világ. Hogy aztán évtizedeken keresztül szinte mindent és mindenkit bekebelezzen (földet, vizet, hegyet, völgyet, pincét, padlást, a kamrát, leányokat és asszonyokat, a nagymamát, na és a nagypapát, gazdagokat, szegényeket, regiment katonát, béreseket, juhászokat és a kondásfiút egyaránt), majd váratlanul, egyik pillanatról a másikra széthasadjon, szétrepedjen, mint a népmesei kis gömböc, és kilökje magából ezt az egész félig megemésztett masszát, amit szívesen hívunk úgy: az aktuális magyar valóság.
    Az aktuális magyar valóságban azonban új szelek lengedeznek. Valami kavarog, valami forr a mélyben. Lázasan bugyborékol. Fortyog és pezseg. Még néhány pillanat, még néhány perc, még néhány óra, még néhány nap, még néhány hét, még néhány hónap, még néhány év, és feltartóztathatatlanul a felszínre tör. Aztán, amikor már úgy tűnik, hogy mégsem, amikor már szinte senki nem számított rá, egyik napról a másikra színes plakáterdővel, élolánccal, kerekasztallal, zajos nagygyűlésekkel, kopogtatócédulákkal, választási műsorokkal, kampányfilmekkel, Napzártával, aztán Napkeltével, a felkelő nap első, szemkápráztató sugaraival… és végül, de nem utolsó sorban Zacsek Gyulával (MDF-piac) bekopogtat a legeslegújabb világ. És mi büszkén kitárjuk ablakainkat, ajtóinkat és a szívünket, tüdőnk pedig megtelik a szabadság és változás friss, üdíto, mámorító, krumpliszagú levegőjével.
    Új idők új tanúiként a felvonulók már egyáltalán nem kérnek, azok az idők örökre véget értek, időközben tüntetőkké értek, transzparenseik transzparenciát, jogokat és demokráciát követelnek némileg haragosan, de mindenképpen lelkesen és békésen. Rövidesen az is nyilvánvalóvá válik, hogy újratemetni és bűvös kockát kirakni mi tudunk a világon a legjobban. A továrisoknak pedig mindenképpen konyec, történelmi idejük lejárt, mint egykor a földesurak, ők is rosszul gazdálkodtak, rosszul sáfárkodtak, elherdálták a vagyont (a nemzetit), nem tanulták meg a történelmi leckét. Semmi kétség, elbuknának az új típusú történelem érettségin: szövegértésük erősen megkérdőjelezhető, szövegalkotásuk elborzasztó, külalakjuk pedig különös anyagból gyúrt mivoltukat jeleníti-formázza meg. Gyűrött tarkó, húsos vagy ernyedten fityegő toka (a legeslegszebb, amikor diszkréten ráfolyik az inggallérra), rossz artikuláció, állandó, permanens nyelvhelyességi hibák. Velük szemben a nyílt tekintetű és szívű ilyen-olyan-amolyan ellenzék szívós akarata, teremtő munkája és szorgalma képviseli a valódi, az immanens, az autochton magyar jövőt. Ezt némileg ugyan cáfolja az a tény, hogy a köztársaságot a Parlament erkélyéről végül Zűrös Mátyás elvtárs kiáltja ki egy napfényes októberi napon, cserébe viszont Pozsgayból nem lesz köztársasági elnök, ellenben katedrát kap a Debreceni Egyetem Politikatudományi Tanszékén, és ez a tény nyomban zárójelbe, sőt a nyomaték kedvéért még idézőjelbe is teszi az egykor szebb napokat látott “(politikatudományokat)”; törjön le a kezem, ha egyszer, akár még véletlenül is benyitok az órájára. Pozsgay olyanokat mond az óráin, hogy liberalizmusra igenis szükség van (!), ellenben liberális pártokra egyáltalán, a legkisebb mértékben sincs szükség, a XX. század végére történelmi szerepük egyértelműen megkérdőjeleződött (?). Szegény, szebb napokat látott, elárvult, kisemmizett, magára hagyott, pártok nélküli liberalizmus. Még egy mikroszkópnyi méretű pártot sem érdemel. Kellett neki a népszavazás, most jól megkapta Pozsgay elvtárstól a magáét. Nem szívesen lennék a helyében. Annál is inkább nem, mert egykori, fiatal, nagyszakállas, hadarós, demokrata liberálisok, akik annak idején még Ramones-t és New York Dolls-t hallgattak lelkesen, és a házibulikon füvet szívtak ám de keményen, ma már a Dolchstoss (tőrdöfés-elmélet) lelkes híveinek tartják magukat, és börtönnel, valamint eltereléssel (gyakorlatilag kényszergyógykezeléssel; szép hosszú magyar szó) fenyegetik egykori felettes énjük mai inkarnációit, és olyanokat mondanak, hogy egykor a tankok, most meg a bankok szállták meg kis hazánkat (“Kimentek a tankok, bejöttek a bankok.“). Mindeközben Nemzeti Lakóparkba költöznek a mélymagyarok Máriabesnyőn, hogy ne kelljen egy “légtérben” élniük, ne kelljen egy levegőt szívniuk a magukból romlott, mérgezett párákat és mérges gázokat okádó hígmagyarokkal. (“Ott élek én, ahol bármire kész turáni-szittya magyarok nyergelik már a lovaikat. Ott élek én, ahol nemzetiszín fapinák, ahol dúlt-keblű mélymagyarok és tarsolylemezes neohunok bukkannak elő a szarral teli pöcegödörből.”, szűrődik fel egy rezignált hígmagyar keserű éneke a budapesti éjszakában a Gödörből.) Közben bankot, bányát, gyárat, földet, füvet össze-vissza adunk-veszünk, ellenben: A MAGYAR FÖLD NEM ELADÓ! Hol a hiba a mondatban? Hol a kákán a csomó? Mire gondolt Antall József, amikor nem a nemzetre gondolt? Elő lehet-e már jönni a farbával? Például azzal, hogy: Tisztellek, ám (nem is annyira titkon) mélységesen lebecsüllek. A lebecsülés persze jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az, mint magatartás, olvasom valahol, viszont a magatartás egyfajta ítélet lehet, az ítélet pedig egyfajta magatartás. (Ajaj.)
    Az egykori pártfunkcikból lett multimilliárdosok mit sem törődve a farbával eközben magukból kikelve vígan rappelik bepezsgőzve egy csapatépítő tréningnek álcázott “pártértekezleten” a Minimálbér című rapszámot. (Vigyázat: a funkci-multi-rap “szókimondó” szövegeket is tartalmaz!) Hogyaszongya, mutatóujj a magasban, veri az ütemet: Neked minimálbér, nekem milliárdér’ lakópark épül, és dől a lé. Neked újra ott a gyár, nekem újra itt a nyár. Míg én vígan nyaralok Szocsiban, te pártfunkcit szopsz a kocsiban. Míg én a Bahamákon telelek, te bekapod, aztán lenyeled. sNeked minimálbér, nekem milliárdér’…tb. De ennél is durvább, hogy Hámori Csaba marha tehetséges egykori KISZ-főtitkár manapság jegesmedvére vadászik az Északi-sarkvidéken, ez a hobbija. (“Hogy törne le a keze!”) Csak semmi humanizmus. Én a jegesmedvékkel vagyok.
    Telnek-múlnak az évek, ahogy szoktak, az évszakok váltakoznak, és megszületik végre a magyar juppi irodalom várva várt főműve Pirospozsgás software-ek címmel a furcsa nevű szerző Bréd Piros Pénisz (valószínűleg álnév) tollából, illetve software-ébol. Pénisz könyve behatóan tájékoztat a magyar juppivilág életforma-sajátosságairól, a magyar juppik érzéseirol, vágyairól, és olyan felejthetetlen sorokkal van tele, mint például: Mondd ki bátran: Porschét akarok, BMW-t akarok, baszni akarok! Mondd ki bátran: Szopatni és szopni akarok! Mondd ki: Ma gyilkolni van kedvem!, vagy például: Olykor-olykor furcsa hangulatban az aluljárót járom egymagamban, a hajléktalan nőkre Versace által tervezett kosztümöket terítek, hogy ne fázzanak, a férfiakra pedig Guccit, közben zsíros, csimbókos hajukat Hugo Boss parfümmel permetezem, a szaguk ugyanis elviselhetetlen, a ruhájuk pedig elviselhetetlenül rendetlen. Ízelítonek talán elég is ennyi.
    Közben, ha már szóba hoztuk, olykor-olykor beszipuzott magyar homleszeket pillanthatnak meg a makulátlanul tiszta magyar égbolton a gyanútlan magyar járókelők. De ezen már senki nem lepődik meg. Homleszek szállnak az égen, a piros-fehér-zöld színű magyar égen, szállnak, mint egykor a darvak (Letyat zsuravli), és pont olyan szépek, mint Tatyjana Szamojlova (Veronika) és Alekszej Batalov (Borisz) természetes játéka, vagy mint az alant kavargó nyírfák felkavaró képe, de jaj, vége lett a nyárnak, hirtelen fekete őszi fellegek borítják be az eget, ha fáznál betakarnálak, illetve kijelölném telelőterületedet. Nem kerül semmibe.    
    A kétség kívül legszellemesebb választási plakáton a rendszerváltás hajnalán egy fiatal pár bújik össze, fölöttük a már egyre inkább kiérdemesült madámra hasonlító Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs véget nem éro csókot vált Erich Honecker elvtárssal, mielőtt üdvözölné a Német Demokratikus Köztársaság párt- és állami vezetőit a seremetyevói repülőtéren. Forró, mintegy időn, történelmen túli csók ez, kétségbeesett kapaszkodás a rég eltávozott realitásba. Nyílt elvtársi légkör, forró baráti együttlét, meleg fogadtatás. A politika valami furcsa, sejtelmesen erotikus légkörben úszik. A történelem pedig már régóta egy kibaszottul nagy vérzivataros bundabugyi.
    TESSÉK VÁLASZTANI!, szólítja fel bizonytalankodó honfitársainkat a plakát. A fiatal párt mindenesetre - a biztonság kedvéért, mielőtt még nagyon elbíznák magukat - lakóhelyemen, Debrecenben egy szabadságszerető polgártársunk fekete festékkel lefröcskölte, és föléjük írta csupa fekete, csillogó nagybetűvel: KŐOLAJ.
    Ez még egy hosszú barátság kezdete lehet, Honecker elvtárs. Bár nem árt óvatosnak lenni, mert idővel itt, Kelet-Európában a legmélyebb barátság is könnyen kőolajvezetékké alakulhat át szinte észrevétlenül, egyik napról a másikra. (Nekem viszont sokkal jobban tetszik az a szó, hogy Nyeftegaz. Valahogy olyan zamatos, és íze is van.)
    Ez az egész rendszerváltás dolog azonban valahogy gyanús. Egész pontosan akkor lett gyanús, amikor hirtelen átkeresztelték rendszerváltozásra. Alsóneműt szoktunk váltani nem rendszert, hangzott a frappáns indoklás. Mit mondjak, nem rossz az érvelés, maradjunk is ennél az eredeti hasonlatnál, ez pontosan kifejezi a lényeget. Gatyát váltani ugye azt jelenti - nem bonyolult -, hogy a használt helyett egy másikat húzunk fel. Gatyát változtatni pedig, hát, hm, marad az eredeti csak megváltozott formában. Nem akarok goromba lenni, vagy durva kifejezéseket használni, de akkor már az a legegyszerűbb, ha a szemléletesség kedvéért - illetve a változtatás minél hatékonyabb érzékeltetése végett - azon nyomban jó alaposan behugyozunk vagy beszarunk. Ez így rendben is lenne, valóban szemléletesen ábrázolná a lényeget, de hogy tovább gombolyítsam a megkezdett hasonlat fonalát, itt az ideje és az alkalom kijelentenem, hogy engem ez a rendszerváltozás kifejezés kifejezetten a 80-as évek magyar katonai alsóneműjére emlékeztet, amit volt szerencsém ki- és felpróbálni. A 80-as évek magyar katonai alsóneműje sötétbarna és olyan nagy méretű (nagyjából XXXXL-es, persze ha lett volna akkor ilyenfajta számozás), hogy még a legtestesebb honvédon is lötyög. A hivatalos indoklás szerint azért barna, hogy ne látszódjon, ha harci helyzetben beszarunk, és azért olyan nagy, hogy ha már egyszer beszartunk, akkor el is férjen benne kényelmesen a sötétbarna bűzölgő matéria. Ehhez úgy gondolom tényleg nincs mit hozzáfűzni, úgyhogy akkor most akár következhet is egyfajta szintézis, ami még pontosabban kifejezi a lényeget. Azt szokták mondogatni a rendszervált(oz)ással kapcsolatban általában valamely kései órán eldugott stúdiók félhomályában politikai szakértők, hogy mint a történelem során annyiszor, már megint túl nagy “politikai kabátot” vettünk magunkra, azaz a liberális demokrácia konszenzusokra, kompromisszumokra és alkukra épülo, procedurális intézményi eljárásrendjeit a demokratikus politikai kultúra hiányában egyszerűen képtelenek vagyunk működtetni, a stabil, “arctalan“ intézményi rendszerrel szemben a - karizmatikus vezetők párviadalára épülo - perszonifikált rendszert részesítjük előnyben (csak most Tisza István vagy Károlyi, Kun Béla vagy Horthy, Nagy Imre vagy Kádár helyett Orbán vagy Gyurcsány). Szóval már megint rosszul vásároltunk be az atlanti demokráciák divatos felsőruházati áruházainak márkaboltjaiban. Már megint itt van ez a szegény, nyomorult, elárvult magyar demokrácia igazi, valódi, autochton, magyar demokraták nélkül. Elérkezett hát a végső következtetés levonásának bátor pillanata: MÁR MEGINT LÖTYÖG RAJTUNK A RENDSZER. Mint ama sötétbarna gigantikus méretű alsógatya. De a kétkedőkkel, a pesszimistákkal, a tamáskodókkal szemben én nyugalomra intenék mindenkit. Nyugalom, nyugi, nyugicsek, csak semmi felesleges izgalom, csak semmi pánik, még bebizonyosodhat, hogy miként azt is (tudniillik a gigantikus méretű katonai gatyát), úgy ezt is (tudniillik a rendszervált-oz-ást), az alaposan szétterített, a gondosan és jól elegyengetett szar akár még stabilizálhatja is.