A Kolozsvári Magyar Napok színes irodalmi rendezvényei keretében  Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség elnökével is találkozott az irodalomkedvelő közönség a Bulgakov kávézóban, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának szervezésében. Szentmártonit László Noémi költő faggatta irodalomszervezői tevékenységéről, ennek összeférhetőségéről az alkotói pályával. Az esten többek között az is kiderült: a meghívott már 11 évesen elkezdett írni, és később még a szakácsmesterséget is kipróbálta.

Közeledjék-e az irodalom a politikához?

Politika, pozíció, pénz egy irodalmi esten még akkor is kemény szavak, ha az Írószövetség elnöke a meghívott, hiszen a költő metaforákban lát, képekben fogalmaz, ezt csepegteti az olvasó gondolataiba – állapította meg László Noémi. Az est háromnegyed része azonban mégis e téma köré csoportosult.
Szentmártoni a legfiatalabb elnök a Magyar Írószövetség történetében, ami kétségtelenül friss lendületet vitt a szervezet életébe.  Az új elnök megpróbálta beváltani ígéreteit, ellentétben azokkal a (kultúr)politikusokkal, akik sok biztatót mondtak ugyan a Magyar Írószövetség tisztújító ülésén, ám mindezek megvalósítása még várat magára.  Szentmártoni nem is álmodott arról, hogy ő fog a szervezet élén állni; amikor L. Simon László először felvetette az ötletet, kinevette. Aztán mégis úgy alakult, hogy elvállalta a tisztséget. Nagyon fiatalon, már gimnazista korában érdekelte a kulturális életben nélkülözhetetlen  szervezőmunka. Színjátszó csoportot vezetett, szavalóversenyeket rendezett. Úgy érezte, hogy ez a tevékenysége összeegyeztethető az alkotói munkával.
László Noémi kérdéseire válaszolva elmondta: Erős Kingával, az Írószövetség titkárával nagyon sok program megvalósítását tűzték ki célul, ennek érdekében sokszor 24 órákat dolgoztak. Egyik alapvető törekvésük az interneten való aktív jelenlét volt, megújították a honlapot, hogy az a későbbiek folyamán egy interaktív portállá nője ki magát. Nem szerettek volna zártkörű társaságnak tűnni, ki akartak lépni a falak közül, meg akarták szólítani a közösséget. Májusban Nagy László-emléktúrát szerveztek, júniusban megnyitották a székházat, majd jött a Múzeumok éjszakája, július végén pedig Kapolcson, a Művészetek Völgyében is gazdag programmal szerepeltek.
Szentmártoni emellett nagyon fontosnak tartja, hogy az írókat úgy mutassa be a nagyközönségnek, mint „sárból, vérből, küzdelemből összegyúrt figurákat”, nem pedig holmi komolykodó akadémikusokként.
„Bár az elnökség átvételével rengeteg kompromisszumot kellett kötnöm, sosem alkudtam meg, úgy érzem, minden ígéretnek eleget próbáltam tenni, még akkor is, amikor nagyon szorosra kellett húzni a nadrágszíjat. Kis költségvetésből ugyan, de megpróbálunk újítani és talpon maradni” – fogalmazott kissé keserű szájízzel. Úgy látja, hogy a mecenatúra beépítése az írószervezet életébe a problémák egyik kézenfekvő megoldása, de erre még nem került sor, hiszen színházigazgatókkal, múzeumigazgatókkal, kulturális szervezetek vezetőivel kell tárgyalnia.
A kérdésre, hogy: „Közeledjék-e az irodalom a politikához?” Szentmártoni  határozottan válaszolta: „Ne az irodalom közeledjék a politikához, hanem a politika az irodalomhoz!”
Az irodalmi élet akkor vált problematikussá, amikor profi hivatássá lett, hiszen nagy költőink egykor püspökök, hadvezérek, katonák voltak. A polgárosodással jöttek létre az első irodalmi műhelyek. Ilyen szempontból is meg kellene ezt a hivatást vizsgálnunk –vélekedett az elnök.  „Az sem lenne igazságos, ha dőlne hozzánk a pénz, hiszen Babitsék sem a költőmesterségből keresték a mindennapit” – állapította meg. A huszadik században az írónak tekintélye volt, de a rendszerváltással, amikor mindenki úgy gondolta, hogy az irodalom helyzete is pozitívan változik, politikai holdudvarok alakultak ki, az addig összetartó írók a maguk karrierjét a szakma, a hivatás elé helyezték – fogalmazott az Írószövetség elnöke.
„Az író tekintélyét politikai, esztétikai, ideológia nézetektől függetlenül vissza kellene állítani a megérdemelt helyére. Fontosnak tartom, hogy amikor az írószervezetek a politikummal tárgyalnak, akkor a szakmát, a hivatást tartsák szem előtt, és ne az önös érdekeket, politikai, ideológiai elképzeléseket, meggyőződéseket.  Olyan írószervezetet fenntartani, amelyet nem támogat senki, értelmetlen, akkor vissza kell vonulni a kávéházakba, ahogy Kosztolányiék tették” – szűrte le a végkövetkeztetést az irodalom intézményesített formáinak jelenlegei állapotáról Szentmártoni.
„Ne felejtsük el azonban, hogy ma már nem olyan a kávéházi asztalok mögötti lét sem, hiszen Kosztolányiék korában még működött a mecenatúra, de időközben jött Magyarországon és Erdélyben is egy olyan rendszer, amely az államot tette a helyébe” – állapította meg ennek kapcsán László Noémi.  „A megoldás az lenne, ha újra megtalálnánk a kultúra iránt érdeklődő nagyvállalkozókat” – reagált erre Szentmártoni.
„Az irodalom alapja mindennek, az írott kultúra az, ami felemelt minket. Ha az írókat kidobjuk a kukába, akkor minden más társművészet is bajba kerül. A színházakban lehet még Shakespeare-t játszani negyven évig, mert annyira zseniális, de a kortárs darabokat ki fogja megírni? A filmgyárakat is be lehet zárni, ha nem lesz, aki forgatókönyvet írjon, a zenedarabokról, a képzőművészeti tárlatokról sem születik kritika” – hangzott el napjaink irodalmi támogatásrendszeréről.
Az esten szó esett Szentmártoni János alkotói tevékenységéről, indulásáról is. Kiderült, hogy nagyon korán, már 11-12 évesen írással próbálkozgatott. 14 esztendős, amikor Kárpáti Kamil lesz a mestere, aki nemcsak az írásaira, a személyiségére is kíváncsi volt. Kárpáti nemcsak Szentmártoni, hanem több más, zsenge korú szerző pályáját is egyengette, nagy részük azonban ma már nem, vagy nem annyira intenzíven foglalkozik irodalommal.
Szentmártoni viszont már fiatalon több folyóirat szerkesztője volt. Hogy tapasztalatokat szerezzen, és kizökkenjen a szerkesztői munka rutinjából, még a szakácskodást is kipróbálta. László Noémi szerint Szentmártoni egyik, 2006 júliusában írott verse megjósolja a későbbi, augusztus 20-i vihart, amely több emberáldozatot követelt, és a szeptemberi zavargásokat is. Szentmártoni viszont a véletlennek tulajdonítja az egybeeséseket. 
A szerző végül a Ballada hétköznapi díszletekkel című válogatott verseskötetéből olvasott fel.

Varga Melinda