Bordélyház és birodalom – Heller Ágnes kedvenc regényei

Robert Harris regényei abba avatnak be, hogy minden intrika és minden hatalom, minden pénz és minden egoizmus felett fontosabb a szabadság. Szabadság gondolatban, szóban és tettekben. Amíg egy szabad ember marad, addig van remény a köztársaságra. Nahát, egy posztmodern regény, aminek tanulsága van! Lukács György forog a sírjában. – Weiner Sennyey Tibor írása

Bordélyház és birodalom

Heller Ágnes kedvenc regényei

Robert Harris: Imperium és Lustrum (Gabo kiadó, 2010-2011.)
Heller Ágnes: A mai történelmi regény (Múlt és Jövő kiadó, 2011.)

Nem vagyok biztos benne, hogy Robert Harris két Cicero-könyve valóban Heller Ágnes kedvenc regényei közé tartozik, ha ugyan vannak kedvenc regényei a nagy filozófus asszonynak. Vagyis nem csupán a Lukács-féle regényelmélet továbbolvasására használja őket. Vajon önigazolás-e vagy tudattágítás egy-egy regény az olvasó számára? Ez mindig kérdés marad. Mindenesetre Robert Harris két Cicero-regénye (az Imperium és a Lustrum) a legelgondolkodtatóbb történelmi olvasmányok közé tartozik, valóban érdekes megfontolni mindazt, amit Heller Ágnes mondott róluk Szegeden a Grand Café-ban tartott estjén (mely után interjút adott lapunknak) és könyvében. Ugyanakkor Heller Ágnes egyetért azzal, ahogy egy másik interjúban megfogalmazta, hogy a dolgok lényegéig eljutni lehetetlen - „Ez tipikus lesz minden posztmodern történelmi regényben, ebben különbözik többek között a hagyományos történelmi regénytől. Nincs egy mindentudó elbeszélő...” (168 óra. 2011. február 12.) és „A mindent tudó elbeszélő jogosítványának megvonása összefüggött a totatalitás ábrázolhatóságának kétségbe vonásával, a szubjektivitás térhódításával, Freud irodalmi hatásával stb.” (Heller. 66. o.)De mi is a regény? A történetek révén a dolgok lényegének megpillantása. Ha Lukács után, íme, Heller is elveti, hogy valaha is megpillanthatjuk a lényeget és az igazságot, akkor megnyugodhat minden tudatlan és minden gonosztevő a történelem és a jelen valamennyi zugában, mert többé nem fog az értelem fénye tetteikre vetülni, ahogy a hősöket is lesöpörhetjük – mondván, hogy ők is gyarlók voltak, ők is olyanok voltak, mint mi. Az „utókor” – melyben annyira bíztak a rómaiak, – íme, a posztmodern után önmagát számolja fel, s értéket többé elismerni rest lesz, a bűnöket pedig közönyösen szemléli, talán még mulat is rajtuk. Hogy mennyire szemben áll Lukács regényelméletével s az abból zseniálisan kiburjánzó Hellerével Hamvas Béla regényfilozófiája, mondanom sem kell. Ahhoz a felfogáshoz képest, hogy a regény a szüntelen felbomlást és újraépülést írja le különböző korokban, s hogy a totális ábrázolásra képtelen, hogy a mindentudó elbeszélő halott, (folytathatnánk…) merőleges az az álláspont, hogy a regény beavatás. Nem ellentétes, csak más irány. Míg a Lukács-Heller filozófia horizontálisan lát, addig Hamvas vertikálisan felfelé tör. Ez kétféle olvasói, de méginkább kétféle emberi magatartás. Merőben más, és persze máshová vezet. Mindkettő megfontolandó.

Amikor Heller Ágnes Szegeden Robert Harris Cicero-regényeit említette, megjegyezte, hogy az egyik legjobb kortárs szerzőnek tartja. Miután elolvastam mindkét könyvet, meg kellett állapítanom, hogy valóban zseniális regényíróval, a feszültséget mindvégig fenntartó kiváló krimiszerzővel van dolgunk. Harris erőssége a politikai intrika mélységes ismerete, annak részletes és alapos leírása. Kiválóan tagolja a regényeket, sokkal jobban igazodva a befogadhatósághoz, mint más, önmagukkal eltelt írók, kik saját elméleteiket és tehetségüket előrébb valónak tartják az olvasó emberi képességeinél. Éppen ez az alázat azt az érzést keltette bennem, hogy egy neves tévécsatornának szánt forgatókönyvet olvasok, és hogy mi lesz a következő részben, azt majd megtudom a reklám után. Vagyis, hogy Harris előre gondolkozik, s amint a Szellemírót, melyből rettentő rossz filmet forgatott Roman Polanski, úgy az Imperiumot és a Lustrumot is nem regénynek, hanem valójában filmnek szánja. Üde volt számomra, ahol az egyes számú elbeszélő – Tiro, Cicero rabszolgája, kinek elveszett Cicero-életrajzát imitálja regénnyé Harris – érzéseiről, megérzéseiről olvashatunk. A veretes dialógusok az olyan fanatikus Cicero-olvasó számára, mint magam is voltam, néhol bizony üde koktélozássá lettek, ám a lényeges pontokon, mint amilyen a Verres-elleni per, vagy éppen a Catilina-összeesküvés leleplezése, netán a Hybrida-védőbeszéd, egytől-egyig tökéletesen vannak a regénybe illesztve. Amit Harris az egyik vámon elveszít, a másikon jócskán visszaszedi. A széles közönségnek tudott jól írni. Míg az Imperiumban Cicero szinte valódi hős, aki esze és szavai révén emelkedik, addig a Lustrumban diadalától és győzelmétől elvakultan eleve bukásra van ítélve, de emellett még egy olyan ellenséggel is számolnia kell, mint Caesar.

A két könyv magyar fordítását Módos Magdolna készítette, amiért minden tisztelet és dicséret kijár neki, ugyanis gyönyörű és fontos könyveket tett le az asztalra. Pontosan azért is, mert a posztmodern regény és történelemszemlélet éppen annyira kimutatható ezekben a könyvekben, mint az ellentétük. Azaz Robert Harris Cicero-életrajza igenis a lényegre tör, a történésekkel azt akarja megmutatni, hogy mi is volt, hogyan is volt egy olyan kiváló államférfinak a felemelkedése és bukása, akit annyira szeretett rabszolgája, hogy még felszabadulva is inkább mellette maradt a végromlásban. És éppen ez a kimondott-kimondatlan szeretet Tiro – a mégiscsak mindent tudó elbeszélő – és ura, Cicero között az, ami nagyregénnyé teszi Robert Harris könyveit. Tiro aggodalmait, féltő szeretetét jobban elhisszük, mintha Cicerót tökéletes embernek mutatnák be. Nincs tökéletes ember, ez bizonyos, de fejlődés mégiscsak van, s valahol ezt érzékelteti a regényíró az utolsó pár oldalban, amikor Cicero Cato sztoikus szemléletéhez közeledve az utolsó pillanatban Caesarral beszél:

„– Ne mondd ezt! – kiáltott fel Caesar. – Csak tényeket közöltem. Tudnunk kell, melyikünk hol áll. Megkaphatod azt az átkozott posztot, a tiéd. És kedved szerint teljesítheted a feladatod. Örülnék, ha gyakrabban látnálak, Cicero. Komolyan! – Kinyújtotta kezét. – Jöjj. A közélet legtöbb résztvevője olyan unalmas. Mi, akik nem vagyunk azok, tartsunk össze.
– Köszönöm jóindulatodat – felelte Cicero –, de nem mennénk semmire.
– Miért nem?
– Mert ebben a te faludban én is első akarnék lenni, és ha nem sikerülne, inkább a szabadságot választanám. És benned, Caesar, az a rossz – rosszabb, mint Pompeius, rosszabb, mint Cloidus, sőt rosszabb, mint Catilina esetében –, hogy addig nem nyugszol, amíg mindannyian térdre nem ereszkedünk előtted.” (Lustrum, 439.o.)

Ezen a ponton bukik meg végleg a római köztársaság, amely már amúgy is ezer sebből vérzett. A kiemelt részlet jól mutatja, hogy Harris sokkal inkább dialógusokat ír, mint leírásokat, bár néhol – például Lucullus palotájának bemutatásánál – nagyon alapos, tárgyilagos a stílusa. Mégis, visszatérve a kiemelt részletre, a regény abba avat be, hogy minden intrika és minden hatalom, minden pénz és minden egoizmus felett fontosabb a szabadság. Szabadság gondolatban, szóban és tettekben. Amíg egy szabad ember marad, addig van remény a köztársaságra. Nahát, egy posztmodern regény, aminek tanulsága van!

Robert Harris talán most éppen a trilógia befejező részén dolgozik, mely komorabb és sötétebb lesz, Cicero életét és halálát ismerve, mint az eddigiek. Míg végül, ahogy azt Adamik Tamás is előrevetíti római irodalomtörténetében (187. o.): „Éppen Cicero halála figyelmeztette az utána jövő művészgenerációkat arra, hogy a res publicá-val a szólásszabadság is véget ért.”

Weiner Sennyey Tibor

Kapcsolódó: „A kultúrember lelke” – Interjú Heller Ágnessel