LISZT FERENC NAPPALA ÉS ÉJSZAKÁJA

Vers és Valóság

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.
S horizontja, e csókra csücsörítő
száj, nagyokat cuppant álmában, és
nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a
miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.

(Baka István)

Beck Ö. Fülöp plasztikája

 

 

 

MEFISZTÓ-KERINGŐ

BAKA ISTVÁN

 

 

 

 

 

 

LISZT FERENC ÉJSZAKÁJA A HAL TÉRI HÁZBAN

A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl -
ellobban a sötétség összezáruló
combjai között. A levetett reverenda,
mint kidőlt tintatartó, éjszakával
szennyezi be a szobát. Némán fénylik
Isten díszkardja, a Tejút. Most kellene
meghallanom a szférák zenéjét, de a
mennybe, mint ősszel felázott talajba
a krumpli, belerohadtak a csillagok.

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.
S horizontja, e csókra csücsörítő
száj, nagyokat cuppant álmában, és
nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a
miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.
Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiák
aranysújtása megfakult molyette
díszmagyarodon, én szegény hazám.
Bemuzsikáltalak az Európa
Grand Hotelbe, s nem vettem észre, hogy
neked a konyhán terítettek. Most már
mindegy. Aludj hát, és csak álmodd
viszontcsókját az égnek. Én
föl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva,
mint koporsó, a zongora. A gyertya
megunt kísértését kioltva, némán
nézek a fenn rozsdásodó Tejútra,
s a térre, hol a halaskofák standjain                                                
pikkelyek csillagképei ragyognak -                                         Orosz István metszete
halbűzös, fejtetőre állított
Mindenség, amelyben az angyalokból
keményítőt főznek vagy krumpliszeszt, és
a kokárda a lőlap közepe.

 

MEFISZTÓ-KERINGŐ

És most a Sátán hegedűje
a brácsát nagybőgőt leinti
s a nyálzó klarinétvisítást
a párok döbbenten megállnak
de nem bír tiltakozni senki
mert ólomsúlya lett a tüllnek
s a hölgyek izzadt szirmai
mint párzás közben megfagyott
csigák tapadnak össze és
belőlük mégis oly bizsergés
fut szét a dermedett tagokba
hogy koszorúvá borzolódik
a hajzatuk s a férfitestek
drótvégen lógó bábui
szikrák kék záporába vesznek

S rákezd a Sátán hegedűje
végigcsusszan a húrokon
a vonó és kettérepednek
a tükrök ablakok s a serleg
a kézből szétszilánkozik
bor fröccsen és brokát hasad
függöny hullámlik mintha űri
szél fújna arkangyalhajat
a táncosok riadtan állnak
de egyszercsak középre lebben
az első pár s a szerteáradt
zenére lassan körbering
és mint akik e jelre vártak
felbolydult izgatott seregben
forogni kezd a többi mind

S húzza a Sátán hegedűje
liheg a nagybőgő a brácsa
a klarinét lohol nyomába
remeg a bálterem remeg
s vonagló kékes ajkait
széjjelnyitja a temető
odvas fogai sírkövek
vacogva villannak elő
örvénylik részegen a valcer
míg a föld megundorodik
és gyomortartalmát kihányja
csontváz-szerpentin koponya-
konfetti esőzik a bálra
és örvénylik aranyfog rendjel
a holtak fölkavart pora

S vonít a Sátán hegedűje
nyüszít a brácsa felsikolt
a klarinét hörög a bőgő
élők között kering a holt
A. nagykövetné s B. a császár
ébenfa mellett rőt virágszál
a parketten száguldozik
C. államelnök görbelábu
nejét forgatva Noszferátu
mily szép nyak elábrándozik
s mint hattyúdöggel a kanális
fagylaltszinű ruhákkal máris
felhabzik forr a bálterem
s bár túlcsordul megállni nem
engedi a szilaj keringő

S húzza a Sátán hegedűje
húzza de egyszercsak leinti
a nyálzó klarinétvisítást
a brácsát nagybőgőt megállnak
a párok már nem járja senki
s míg izzadt tagjaik kihűlnek
s csak lihegésük hallani
a Sátán meghajol kopott
frakkját végigsimítja és
eltűnik s ekkor új bizsergés
fut szét az elzsibbadt karokba
roggyant lábakba folytatódik
a bál s a nő- és férfitestek
drótvégen lógó bábui
új táncok mámorába vesznek

Liszt Ferenc: Mefisztó-keringő, 2.

 

 

GYÁSZMENET

(Liszt Ferenc: Funérailles)

Sötétlő sírhalmok között
vakon vonul a gyászmenet
hol a koporsó hol a holt
a pap s a kántor hol lehet
hol a gödör s ki ásta meg

Esővert sírhalmok között
némán bolyong a gyászmenet
arcuk lezárt koperta nyelvük
pecsétviasszá dermedett
makognak bár ki érti meg

Felázott sírhalmok között
süketen áll a gyászmenet
lélekharang szól messziről
réznyelve hol s kiért rezeg
s kit hív ha egy se hallja meg

Besüppedt sírhalmok között
kővé meredt a gyászmenet
kőhomlokokról víz pereg
ködfoszlány és varjúcsapat
rebben kering kiért minek

Megdermedt sírhalmok között
málladozik a gyászmenet
kőnéma kővak kősüket
körötte idegen nevekkel
állnak a fejfák sírkövek

Dérlepte sírhalmok között
szétporladt rég a gyászmenet
harangszó csendül messziről
rézhangja lélekként lebeg
ki hallja még ki érti meg

PORUNKRA ÉGI SÍRGÖDÖR
CSONTKORHADÉKA HÓ PEREG

 

 

BALCSILLAGZAT

(Liszt Ferenc: Unstern, Sinistre. Disastro)

Balcsillagom. te szárazon csikorgó
homokszem Isten fogai között,
hová rohansz a kristályhéju, forgó
szférákon át, mint földi üldözött,

kitől házat, hazát és anyanyelvet
elvettek, és körötte kürt rivall,
s mégis, mint víz alól, a mennyet
szippantja távcsők nádszálaival

Balcsillagom, te égi eb, ki rúgott
beléd, miféle ütlegek elől
loholsz, kilógó nyelvvel és behúzott
farokkal, s bár tetőled tündököl

a földi éj, a szégyened sugárzik
csak a sikátor-mindenségben, és
angyal röhög, felfegyverezve állig,
mögötted, s szárnya éles, mint a kés

Balcsillagom, szétszaggatott uszályod
vonszolva, véres öllel futsz tova,
akár egy égi Szúza meggyalázott,
zsoldos elé lökött menyasszonya,

s nincs menedék, a barbár palotában
dőzsöl a gőgös, parvenü görög...
Balcsillagom, lobogj az éjszakában,
gyalázatunk, akár a fény, örök

 

 

SZÜRKE FELHŐK

(Liszt Ferenc: Nuages gris)

Felhők lefittyedt bőrredői
a golyvás, alkonyati égen -

valaha másnak láttalak
most - lüktető hüllőtoroknak

- míg nézem hogy pattannak el
a fények mint zongorahúrok

lehajtod tarajos fejed
megvillan ősgyík-fogsorod -

valaha másnak láttalak
most - már tudom hogy elemésztesz

leszek hókása sár az olvadás
bádogzajában szürke zengés

- leszek a végsőt pattanó húr
vemhed az éjszaka előtt

 

 

 

HÍRHEDETT ZENÉSZE A VILÁGNAK

 

Vörösmarty Mihály
 

 

 

 

 

 

 

Liszt Ferenchez

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?

Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.

Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.

És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.

Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;

S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:

Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.

És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;

S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.

És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;

S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.

S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.

És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.

1840. november, december eleje

 

Vajda János

 

 

 

 

 

 

 

Liszt Ferenchez

Kit hord örök hír s diadal,
Kiben szivünk ver s zeng a dal,
Mit idő el nem öl:
Honod, mely büszke rád s szeret -
A Hunyadiak, Zrinyiek
Hazája - üdvözöl!

Légy büszke rá, és ne feledd:
E föld, mely szülte bűszered,
Hősök, csodák hona;
E népnek, mely hord néma bút,
És örömében sírni tud,
Nincs párja, rokona.

Ó, jer közénk, maradj velünk,
Kik még hiszünk, még szeretünk,
Bár reményünk - titok.
Zengd te nekünk a csodadalt,
Mit nem mondhatnak el szavak,
Csak sejtnek milliók...

Vagy ám ha mégysz - hí a világ -
Vidd a haza határin át
E nép hirét tova;
A nép, melynek dalaiban
Nagy, halhatatlan búja van,
Nem halhat meg soha!
(1856)

 

Jókai Mór

 

 

 

 

 

 

 

 

Liszt Ferenczhez
                    Motto: „Hirhedett zenésze a világnak!”

„Et tu mi fili Brute!” Még te is
Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész?
Ág is huzza a szegényt, felőlünk
Nem beszél hir, külföld ránk se néz.
Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja, a magyar zene:
Az a dal, mit hogyha hall a honfi,
Könybe lábbad mind a két szeme.
Az a dal, mely szivből jött és szivbe
Visszatér; mely együtt sir velünk,
Mely beszél, mit el nem mondhat a száj,
Mit belül csak némán érezünk;
Az a dal, mit egykor istenitél
S lelkesülni tudtál zengzetén
És a mit most, mint avult játékszert,
Te vén gyermek! könnyen összetépsz.
Azt beszéled, - s szavad messzehangzó:
Hogy e méla dallam nem mienk;
Hogy az nem a magyar ősi búja
És jó kedve, a mi benne zeng.
Csak egy vándor, züllött népcsaládnak
Hangja az, mely jött hazátlanul:
Énekelni édes szülőföldről
A magyar nemzet ettől tanult,
Délczegségét lopta koldusoktól,
Hő tüzét bohócz szeszély adá.
Csak az üres csengő-pengő hang volt,
Mi a sziveket elragadá.
Nincs magyar dal! mert az a czigányé,
Az álmodta, az találta ki;
Csak azután, hogy a dallam meg volt,
Firkált hozzá verset valaki.
Oh világnak hirhedett zenésze,
Mint tudod te, hogy miről beszélsz?
Mit tudod te, hogy e keserédes
„Ki-ne-mondd-mi” tán több, mint szeszély?
Mit tudod te, mi a honfi bánat,
A ki senkihez sem tartozol?
Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv,
A midőn a dal utója szól?
Mit tudod te, hogy mi a magyar dal?
Ki „jövő zenéjét” alkotod.
A magyar dal a „multak zenéje”
Hogy miért az? meg sem hallhatod.
Mit tudod te, mi egy nemzet kincse,
Hogy mik annak ősi szentei?
Te, ki anyád édes drága nyelvén
Egy igét ki nem tudsz ejteni!
Jártál-e már ott a délibábos
Pusztán, a hol a népdal terem?
Dal és dallam együtt. Tud-e erről
Valamit a fényes úr-terem?
Hallgatád-e a mezők danáit,
Mikből az őshang bűbája szól?
Meddig laktál köztük, hogy kiismerd
Azt a tért, miről világra szólj?
Kerested-e, annyi jó elődöd
Maga után mi szépet hagyott?
Hallottad-e hirét Lavotának?
Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb.
Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más
Mint gondatlan szerzett rágalom;
Olyan, minőt szoktak irni többen:
„Népismertetés a pamlagon.”
Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk.
Multakra nem emlékeztetünk.
Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk
Olyan régen jól illik nekünk.
A szegény czigányra sem haragszunk,
Kinek ilyen szépen odaadsz.
Elhúzatjuk vele „az én nótám,”
Sőt még össze is csókoljuk azt.
A magyar dal azért marad annak;
(Ez az egy ki senkitől se fél)
Mi sem esünk nagyon búnak érte,
A czigány sem lesz nagyon kevély,
De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk
Első honfivá tett szép dalán
Most kimondja, hogy még azt se tudta
Rólunk: voltaképen kik valánk?
(1859)

 

Illyés Gyula

 

 

 

 

 

 

A világ, mely világra jött

 

Még a magyarok is azt hiszik, Bartókjuk volt az első, akinek nagy muzsikus voltában eszébe jutott, hogy leszálljon a népbe. Hogy faluról falura gyalogolva épp a legalacsonyabb réteg művészetében kutassa ő, a legnagyobb igényű, az értéket. Nincs így. Ezek a sorok még 1838-ban íródtak, véletlenül épp franciául: "Szándékom volt, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, gyalogszerrel, útizsákkal a hátamon" - írta a Bartókék előtti korok legigényesebb magyar zenésze, Liszt.

A magyar tömegektől távol nevelkedett Franz már az akkori Pesten is uralkodó hangulatot szívott magába, mégpedig oly mélységesen, nyilván hálából a tomboló ünnepléséért, hogy a nemzeti ügy véres leverése után a párizsi előadóteremben is magyar kardosan ül majd a zongorához, hogy eljátssza, tüntetőleg egyenesen a főhóhérnak adresszálva, az áldozatok emlékére szerzett gyászindulóját, a Funérailles-t.

Ez az áramlat, mely a nemzet és a szabadság ügyét a népre - a népnek esztétikai és etikai ítélőképességére - alapozza, élgárdájába csupa ilyen Liszt Ferenc-rangú művészt von magához Magyarországon. A forradalom Türtaiosza, Petőfi, aki mint a csárda és csikósélet költője kap némi világhírt, művelt férfi: franciául, németül levelez, Shakespeare-t fordít: költészete is shakespeare-i mód könnyed és tömör, noha huszonhat évesen már el is esik a forradalom egyik utolsó ütközetében egy erdélyi csatatéren. A század legnagyobb magyar epikus költője, a szintén parasztszármazék Arany, a teljes Arisztophanésszel ajándékozza meg anyanyelvét, a lelki életnek oly mélységű festője, amelynek titoktaglalásához freudi tekintet kell. Noha fennszóval - az osztrák elnyomatás idején - a hunokról beszél, vállalva és dicsőítve - már nem is olyan nehezen taglalható rejtelemként - a nemzetnek a mély múltját is úgy, ahogy az a középkori legendákban és a néphitben él. Attila arcmása ugyanis itt nem a francia képes értelmező szótárban és a panteonban riasztó gorillára emlékeztet, hanem ahogy Raffaello híres festménye és a Nibelung-ének őrzi, amelyek a modellhez mégiscsak szemközelebbi időben keletkeztek. A nagy király - aki mellesleg ugyancsak jól beszélt latinul, görögül - Aëtiusnak nemcsak harctéren volt versenytársa, hanem tanulásban, eszmékben is: a világ egyesítését akarta - már ő is! A magyar eposzban védő szerepre idéztetik meg - a törpe császár, Ferenc József ellen, aki ifjúi hóhérkodása folytatásaként mindvégig úgy nézte a magyarokat, mint majd Hitler, azaz elsöprendő idegennek. Lévén a magyarok Európa egyetlen nemzeteként nem árják, hanem eredetük miatt duplán is tűrhetetlen népség, mert honnan is keveredtek ide, azokra a termékeny és szép vidékekre a maguk finnugor hetykélkedésükkel. És szüntelen sirámaikkal az árvaságuk és balsorsuk miatt. Minden szorongó tudatú, minden államiságától megfosztott nemzet tudatosodva a népben veti meg a lábát, oda húzódik vissza az elpusztíthatóság veszedelmeitől. Főleg, ha nincs olyanféle türelemsugalló vigaszuk, mint volt a lengyeleknek, az olaszoknak: az anyák vállalják a történelmi harcot a megmaradásért - a méhükkel. Mégpedig, mint tudnivaló, rendszerint az alsó rétegekben, a népben.
(1976)

 

Ady Endre
 


 

 

 

 

 

 

                                                                Josef Kriehuber festménye

A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

Esti lap 1907. július 14.

Liszt Ferenc: Danse macabre (gépzongora)

 

 

Juhász Gyula

 

 

 

 

 

 

 

Liszt Ferenc emlékezete

Emlékezés, te halvány szőke nemtő,
Sírok fölött borongó géniusz,
Kinek tanyája csöndes cipruserdő,
Hisz élni szép és emlékezni bús!
Ó légy ma vídám, ujjongó, szökellő,
És ajkad zengjen, mint a zongora,
Rapszódiát dalolj ma égi nemtő,
Mely visszhangot ver s nem szűnik soha:
Mert bár sok század száll és tűnik ezred,
El nem viszi hírével Liszt Ferencet!

Ó nagy világnak hírhedett zenésze,
Kinek csodás és gazdag húrokon
A legnagyobb költő hódolt szerényen,
Lélekben és zenében oly rokon;
A kései kor bánatos művésze,
Hogy emlékezzék méltón vissza rád,
Ki egykor lázban és gyönyörben égve,
Világot járva hódítál hazát
S míg arany és taps váltakozva csengett,
Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!

S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett,
Könnyet törülni, vigaszt önteni,
Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett,
Uj Amphion, épültek kövei,
Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek
Vészét túlzengte büszke zongorád,
Mely szabadságot hirdetett s szerelmet
S bánat nyomán művészet mámorát.
És a magyar, mint hálás, árva gyermek,
Rajongva hódolt a hű Liszt Ferencnek!

Művész hazája széles e világon
Minden táj, hol megértés fénye ég,
Ó téged is tárt karral várt a távol
S ölelt a szabad, dús emberiség
S te tékozoltál lelked aranyából,
De messze nép hítt bár s idegen ég:
Magyar rapszódiák költője, bátor
Hittel hirdetted a magyar zenét
S távol világban te el nem feledted,
Hol ringatták bölcsőjét Liszt Ferencnek!

Áldott művész, ki bennünket szerettél,
Dicsőségedből ó tekints ma ránk,
Melyet világhír karján nem feledtél,
Nézd: büszkén épül, szépül kis hazánk.
Magyar művészet: lelkünk boldog éke,
Ragyogni kezd, erős, szép, fiatal,
A népek nagyszerű hangversenyében
Új indulót próbál ma a magyar!
S hódító és örök zenéje mellett
Ünnepli első hősét: Liszt Ferencet!
(1911)

 

Csáth Géza

 

 

 

 

 

 

 

Liszt Ferenc

Az ünnepek előestéjén vagyunk. Nem tudjuk még, hogy hogyan fognak végződni, mit hoznak.

Mit kellene hozniok?

Azt, hogy Liszt Ferenc csodálatos egyénisége, amely eddig csak egy monstruózus, háromszoros életnagyságú, dicsőséges, de hiányos, sőt groteszk, ködös sziluett formájában élt a magyar köztudatban - most a maga plasztikus tökélyében, tisztaságában, teljességében és igazságában kerüljön oda. Egy optikai csoda tanúivá leszünk. A köd el fog oszlani, és az ő alakja, ahelyett, hogy megkisebbednék, még nagyobbá lesz. Azt szeretném, ha ez az ünnep nem a zongoravirtuóz, hanem a zeneszerző és a nemes, nagy ember ünnepévé fejlődnék.

Liszt egyéniségét mindannyian másképp, másnak ismerjük. Gyermekkoromban először a négykézre írt Rohamindulóját hallottam. Rajongtam érte. Később a Rapszódiáit. Ezeket ellenszenveseknek találtam. Ismét később a dalai elkábítottak, fölizgattak. Még akkor Wagnerről semmit se tudtam. Úgy éreztem, hogy Schubert, Schumann dalai ezekhez képest gyenge és főképp érdektelen alkotások. Ezt a merőben igazságtalan ítéletet menti a tizenöt éves ember vágyakozása az új és sohase hallott után. Az átiratait, amelyeket már a fővárosi hangversenyeken ismertem meg, nem szerettem. Bosszankodnom kellett, hogy Sauernek és másoknak lehetővé tette, hogy Strauss János és Verdi zenéjét bármikor feltálalhassák. Aztán hallottam csak a H-moll szonátáját.

Ez a csodálatos és monstruózus mű a helyes ítélet kulcsát adta meg számomra. Most már tisztán láttam. És azt hiszem, hogy ez a vélemény már objektíve is helyes, amennyiben - mint gondolom - megegyezik minden zenéhez értő, felnőtt ember ítéletével, akinek általában van hozzá fantáziája, hogy egy művészt a munkái alapján megérezzen, annak az életét átélje, átszenvedje és szeresse.

Ha azt kéne elmondanom, hogy kinek és hogyan látom Lisztet, akkor a mester egyik mondásából indulnék ki: "Bewunderung ist eine der edelsten Regungen der Seele, am entferntesten dem Egoismus." (A csodálkozás a lélek legnemesebb működése, mert az egoizmustól a legtávolabb áll.)

Aki ezt a nagyszerű pszichológiai igazságot észrevette és ilyen bámulatos egyszerűséggel ki tudta fejezni, az bizonyára gyermeteg, naiv - csodálkozó - lélek, tehát igazi művész, igazi tudós, önzetlen nemes ember volt. Önzetlen ember! - tulajdonképp szintén önző ember. Mert olyan lelki berendezése van, hogy számára a mások öröme külön nagy örömet jelent. Ezért törekszik reá, hogy jót tegyen. Minden igazi művész ilyen sajátságos lelki berendezésű, típusosan önzetlen lény. Mert a kifejezésre való törekvésben már benne van a cél, hogy a közönségének örömet, élvezetet szerezzen.

A művészi teremtés alapja szintén a csodálkozás. A psziché meghatott remegése, átizzása az impressziók hatása alatt. Az élet átértésének gyönyöre ez. Semmit sem kapunk vele, és mégis végtelenül gazdagodtunk általa. Tulajdonképp soha másképp igazi műalkotás nem keletkezett, mint hogy egy ember, a művész, elcsodálkozott az életen, annak valamiféle összefüggésén, alakulásán. Liszt művészetére azonban speciálisan jellemző a csodálkozás őszinte, hatalmas, naiv és gyermekes érzése. Ez a pszichológiai momentum az, amellyel magyarázni tudom egész életét és művészetét, Wagner munkái iránti rajongását. Azt, hogy hogyan tudott Mozartból, Beethovenből éppúgy, mint Straussból, Verdiből és Donizettiből átiratokat csinálni. Mert mindaz, amit a művészetben és természetben látott, hallott, olyan mély és tiszta benyomást tett rá, hogy a bámulatát rögtön demonstrálni és kifejezni kívánta. Eszköze volt a zene és a toll. Komponált, írt, átírt, zongorázott, dirigált, tanított. Ez a hatféle munka azonban nála - nála! - teljesen azonos lelki működés variánsa volt. A tanításban éppoly nagy, mint a komponálásban, mert a lelkének az alapműködése, a csodálkozás, mindegyik esetben egyenlően magas értékű életműködés, egyenlően intenzív, energikus, nagy hőfokú, pszichikus munka. A szép és finom nők iránti férfias vonzalmában is megtaláljuk ezt a monumentális művészi vonást. Viszonyaiban tökéletesen átérzi, átérti, magába szíja a nőinek szépségét, báját, egyéniségét.

A biblia olvasása, a szentek csodái, szintén eksztázisba ejtik. Elbájolja a Szent Ferenc legendája, aki az írás szerint a madaraknak prédikált, továbbá az Úr kegyelméből a víz színén járt. A lélek megilletődése a zongorára írt hasonló című legendákban élte ki magát. Hisz a csodákban, az élet szépségében, hisz a túlvilágban, mert semmit sem vet el magától, ami boldogítani tudja. Innen lehet megérteni, hogy miért vágyott pappá lenni, és miért hordta az egyház fekete talárját. Wittgenstein hercegnő vonakodik vele házasságra lépni. A sértett lélek a hithez fordul vigasztalásért, és teljes mértékben helyreállítja "biztos" egyensúlyát. Az ő intenzíven szenzuális, fantasztikus lelkében mindaz, amire vágyott, már valósággá emelkedett. Minden képessége hiányzott reá, hogy elrontsa a mások örömeit, a magáét sem rontotta el. Kellemes és nagyszerű érzés volt neki öregségére teljes erejéből hinni az üdvözülésben, az aszkézisben, mikor is ez immár szebbnek és csodálatosabbnak tűnt fel, mint a szerelem pogány gyönyörűségei - átengedte hát magát a primer indulatoknak: imádkozott és papi ruhát öltött. Gyermek volt.

Csak ilyen gyermeteg psziché lehetett képes arra az egész zenetörténelemben példátlan propagatív munkára, amelyet a félreismert vagy még nem méltányolt kortársak művészetének érdekében végzett (Berlioz, Wagner). A művészi féltékenység ismeretlen érzés volt számára. Nem mert nagy volt, hiszen a nagyság nem mentesít ettől, hanem mert az életet a maga egészében megértette és ismerte. Tudta, hogy mindannyian csak apró részek vagyunk a természet óriási csodaépületében. El tudta viselni, sőt szeretni tudta azt az igazságot, hogy a világon végtelen, végtelen sok ember él.

A fantáziájában élő világ szerves összefüggésben áll, sőt azonos volt a valódi világgal, amelyet, mint Leibniz filozófus, nyilván a létező világok legjobbikának tartott. Ezért nem voltak terhére az emberek. Duzzadt az életerőtől, a létezés örömétől. Csak így lehet magyarázni, hogy a drága idejéből olyan sokat juttatott másoknak és különösen a tanítványainak. Nem hasonlított azokhoz a művészekhez, akik mint az őrültek az ő fixa ideájukkal, elbújnak a szobáikba, és meg akarják marni azt, aki háborgatja őket a magányukban, az alkotásban, az álmodásban. Nem volt szüksége reá, mert nála az álom és ébrenlét között nem volt különbség. A legszerencsésebb lelki organizmus volt az övé, amilyet művész csak kívánhat magának. Mert csak ilyennel lehet átélni a művészet - a megérzés és kifejezés - gyönyöreit anélkül, hogy egyúttal az álmodás és teremtés szenvedéseit is el kellene viselni.

Pompásan jellemzi őt az, amit az 1838-i nagy árvíz hírére egy francia barátjának írt. "Lelkesedéssel vallom, hogy én is a régi magyar faj szülötte vagyok. Oh! én drága távoli hazám, ismeretlen barátaim, nagy, szent családom, fájdalmad vészkiáltása szívem gyökeréig hatott, és megszégyenülve hajtom le a fejemet, hogy ily sokáig nem gondoltam veled." Ennek a felkiáltásnak szeretetreméltósága, naivitása és eleganciája elbájoló. Milyen öntudatlanul és meleg odaadással adja át magát az érzéseknek, mennyire gyönyörködik bennük, a helyzetben, az önvádolás édes fájdalmában és a kifejezés szépségében! Gyermek volt.

Ha az arcképeit nézem, leginkább a Devéria-féle rajz az, amelyet sokatmondónak találok. Itt még 21 éves volt csak. Lányos arc, de a mozdulat éber és energikus és a szemek nem ábrándozóak. A 27 éves kori képen a tekintet már egészen éles és a fej tartása is már a végleges kemény, öntudatos. Ugyanaz, ami a Lenbach-féle portrékon, amelyek őt fehér hajjal, merev, hallgató ajkakkal ábrázolják. A szem azonban még itt is kutat, figyel, csodálkozik, mintegy hírül adva, hogy a tulajdonosa mindvégig nem szűnt meg érdeklődni a világ, az élet iránt, amelyet csodálatosnak látott, s amelynek csodálatosságát csodálatos tökéllyel fejezte ki.
(1911)

 

Oláh Gábor

 

 

 

 

 

 

                                    Josef Danhauser festménye, 1840

Napló

Liszt Ferenc Angelusát hallani: gyönyörűség. Szordínós hegedűk, sejtelemszerűen, távoli harangcsilingelést imitálnak. Azután széles, andalgó, hullámzó szólamok édes imája kezdődik; olyan döccenéstelen, önmagától értődő az egész, mint a felhők úszása odafenn a kék levegőben. Álomszerűen hal el néha a lélek távolába, mintha az anyagiasságát vesztett zene olvadna be a létbe; azt érzi az ember: soha nem tér vissza, oly határtalan messze száll már. Dómok, felhők, angyalok jutottak eszembe, és gyermekkorom verőfényes reggelei.
Óh, az ilyen zene lelkemnek húsvéti vasárnapja. Be jól esik ezekben a szomorú, sivár napokban. (...) 

(1923)

 

 

A SZOMORÚ SZERZETES

 

Heinrich Heine
 

 

 

 

 

 

 

Lorelei

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hűvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.

A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.

A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bűvös éneke.

Dsida Jenő fordítása

 

Lorelei

Én nem tudom, hogy mit jelentsen;
Oly szomorú vagyok.
Egy ősi monda zúg fejemben
Mely nyugton nem hagyott.

Sötétedik, s a Rajna hűs
Szellőbe' folydogál.
A hegytetőn ragyogva tűz
Az esti napsugár.

Ott fönt a szüzek csodaszépe
Haját fésülgeti.
Csillog megannyi aranyéke
S aranyló fürtjei.

Fésülködik, s dalolgat ő.
Fésűje színarany.
A dal csodás: lenyűgöző
Melódiája van.

A kis hajón a tengerészre
Vad fájdalommal tör,
Most sziklazátonyt nem vesz észre,
Csak néz a csúcsra föl...

Hajót, hajóst a vad folyó
Elnyelt, és elsodort.
S ez – azt hiszem – a daloló
Lorelei bűne volt.

Gérecz Attila fordítása

Liszt Ferenc: Die Loreley

 

Nikolaus Lenau

 

 

 

 

 

 

A szomorú szerzetes

Svédföldön áll egy ó torony,
Kesely bagoly szállója;
Eső, vihar játékszere
Jó háromszáz év óta.
Az emberek, kik egykor benne laktak,
Örömmel, fájdalommal - oda vannak.

Záporban egy lovag közelg,
Sarkantyút ad lovának.
Merengés közt eltévedett,
Jöttén az esthomálynak.
A szélviharban orditozva reszket
A rengeteg, mint megkorbácsolt gyermek.

Elhíresztelt volt a torony,
Hogy fényvilágban, éjjel,
Egy csuklyás szellem jár oda
Oly bánatos bús képpel,
Hogy aki egyszer a szemébe nézett,
Bú szállja meg - s nem kell neki az élet.

Megy iszony nélkül a lovag,
S a toronyboltozatban
Beállitott lovához így
Szól könnyeden, vidáman:
"Nos ugy-e jobb itt - jöjjön bár kisértet,
Mint odakünn kiállni a szélvésznek?"

Az ázott nyerget, zabolát
A lovon megereszti;
A zord helyen köpenyegét
A földre leteríti.
S még áldást mond porára a kezeknek,
Kik ily erős egy tornyot épitettek.

És amint szenderg, álmodik,
Az éjfél idejében
Horkol, kapál ijedt lova,
A torony boltja fényben.
Villog a fal, mikéntha égni látnád,
A lovag szedi össze bátorságát.

Kitágult orral hortyog az
Ijedt mén és vicsorgat,
És nézi a kisértetet,
Hosszú sörénye borzad.
S amint a lelket a lovag meglátja,
Szokás szerint körösztöt vet magára.

Elébe áll a szerzetes
Panasztelt, rémes halkan.
Némán sír arcán egy világ,
Oly búsan - ó, mi búsan!
A lovag nézi mereven e képet,
És szíve gyengül, érezőn részvétet.

Nagy, titkos fájdalom, mitől
Átborzad a természet;
Mit sejt egy vérző sziv, akit
Kétségbeesés kerget,
De el nem ér: e fájdalom jelen meg
Szemében a szomorú szerzetesnek.

"Oh, mondd, mi bánt? mi lehet az,
Mi olyan mélyen hat rád?"
Lecsüggő fejjel a barát
Megnyitja halvány ajkát,
Hogy szörnyüséget mondjon el - az útas
Rémülten rákiált: oh, hallgass, hallgass!

- Eltűnt a szerzetes, virad.
Tovább halad a vándor,
De többé egy hangot sem ad,
Elmélkedik halálról...
A paripának sem kell többé abrak;
A lónak vége, vége a lovagnak.

S midőn a nap nyugovóra száll,
Sziveik elfogódnak.
Minden bokorból a barát
Int, levelek zokognak...
Merő sebet lát, jajszót hall a légbe...
- A ló betántorg a tenger vizébe...

Vajda János fordítása

Liszt Ferenc - Nikolaus Lenau: A szomorú szerzetes

 

 

A Liszt Ferenc - kisbolygó...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

...valahol a Mars és a Jupiter közötti térben

 

3910 Liszt
(1988 SF) e = 0.1330874
a = 2.7929710 CSE
= 270.02484°
i = 8.68439°
= 2.81677°
v = 60.10465° (2447400.5 JD)    H = 12.m20
Felfedező: E. W. Elst
A felfedezés ideje: 1988.09.16.
A felfedezés helye: St. Michel

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése