Ugrás a tartalomra

Kockásfüzet-filozófiák – Lovas Ildikó A kis kavics című regényéről

Ügyesen megírt fiktív párhuzamos (ön)életrajz? Egy elrontott krimibe rejtett unalmas tanársors? Mi a „kis kavics” valójában? – Válaszok Vincze Ildikó írásában.

 

 

 

 

 

 

Kockásfüzet-filozófiák 

 

–  Lovas Ildikó A kis kavics című regényéről

 

   Élet, halál, szerelem, magány, bűn és bűnhődés, igazság és hazugság. Efféle „banális” dolgok foglalkoztatják leginkább a lassan negyvenes éveiben járó nyughatatlan helyettesítő-tanárt, Kozma Lénit. Az áporodott levegőjű iskola alacsony intellektusú tanárijában a sekélyesnek és kicsinyesnek tartott kollégák között önkéntes száműzetésben élő, a világot mérhetetlen cinizmussal vizslató, és közben a megfelelő férfire (ideálisan Danis Finch Hatton) váró Léni számára a szünetekben Avon katalógust lapozgató, cseverésző tanárnők, a szőrös majomkarú földrajztanár kezdetben mind közellenségként tűnnek fel. A világra adott válasza röviden: „Hosszútávon mind megdöglünk, mondtam anyámnak, aki azzal vágott vissza, hogy ez igaz, viszont ő úgy látja, az a bizonyos Deniszfincsheton még a láthatáron sincs, én pedig már a negyven láthatárán kuksizhatom a romlott szememmel”.

   A vidéki iskolában talált akasztott hulla esetével induló történet izgalmasnak ígérkező krimiszálát már a második oldalon egy hirtelen metszéssel elvágja a főhős – ha hihetünk önmeghatározásaiban rejlő előrejelzéseinek: „(...) a történelem megtanítása általános iskolában nem tartozik a túlságosan kreatív tevékenység közé, de mivel semmi egyéb tervem és célom nem sikerült, valamiből viszont élni kellett, elfogadtam a felkínált helyettesítést”. Kozma Léni ezúttal sem teljesíti kitűzött feladatát, a rejtélyes hulla kilétére sosem derül fény. Az egész nyomozás inkább felfogható valamiféle dacnak, a többiek közönyével való szembemenésnek, mint a főhősnő történészvérének hívószavaként. Léni mintegy lenézett és elfojtott vágyainak – közösségbe tartozás, szerelem, boldogság – szublimációjaként fog bele a padláson talált hulla utáni nyomozásaiba. Az önnön vágyai helyébe helyezett, társadalmilag „értékesebbnek” vélt célkitűzés végül be is teljesíti lélektani követelményeit. A „gyöngysorfogú” hulla, és az ennek kapcsán előhívott Haverda-gyilkosság esete utáni nyomozás – amelyről mellesleg nagy körültekintéssel és részletességgel számol be füzetében – a Leni Riefenstahlról készített jegyzetekkel összefonva az írás aktusán keresztül juttatják el a hősnőt a fásult beletörődés állapotából a boldog megnyugváséba.

   A neve miatt folytonos küzdelmet folytató Léni („azt még valahogy elviseltem, amikor az általánosban a hóra pisilésre biztattak a fiúk, Léni, Léni, hóra kéne pisikélni, noha megalázóbbat nem tudtam volna elképzelni”) még egyetemista korában szembesül azzal, hogy névrokona, Leni Riefenstahl, az ünnepelt színész- és rendezőnő, egy és ugyanaz az évfolyamtársak által gúnyolódva emlegetett, hírhedt „náci szajhával”. Annak felismerése, hogy a korábban filmjei alapján a tiszta művészet elkötelezettjeként és mindennemű ideológiától elhatárolódott művésznőként rajongása tárgyává emelt nő, a névrokonság ereje által mintegy felmutatható becses előd, mindennek éppen az ellentéte, Léni életének egyik legtraumatikusabb eseménye. „Örültem, hogy a művésznő neve az enyém is. Mintha ellenszere lett volna amannak, a náci kurvának, ellenszere, mint kígyómarásnak az orbáncfű. Évek teltek el, mire rájöttem, az általam oly kedvelt művésznő maga a náci szajha.”

   Bár a regény több szálon is fenntartja egy krimi vagy egy oknyomozó munka kibomlásának lehetőségét, és a nyomozás motívuma mindvégig meghatározó a regényben, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a rég- és a közelmúlt borzongató eseményei után való kutakodás eredményessége helyett igazán jelentős tényfeltárás kizárólag a főhősnő önismeretét tekintve megy végbe. Az egyetemi évek alatt nagy újságírói ambíciókkal bíró lányból lett fásult, magányos nő története afféle filozofikusabb mélységeket pedzegető – a manapság hódító humoros szingli-sztorikat alapul véve a kifejezéshez – nőregénynek, és egyúttal fejlődésregénynek is tekinthető. Miközben a kockás füzetbe írt fiktív napló egy munkahelyi karrier hanyatlásáról, elvesztegetett lehetőségekről, egy lehetséges szerelem elszalasztásáról számol be, a naplóíró kezdeti elkeseredett önkutatása végül olyan eredményt hoz, amely végső soron a boldogság felé nyit utat.

   „Az élet kulcsát megtalálni valami elvarázsolt meseországban”. Az egykor, ki tudja már honnan a kockás füzetbe másolt mondat megragad Léni fülében, mint egy „dallamtapadás”, és folyton űzi, hajtja, hogy a végére járjon ennek az értelmetlen „hülyeségnek”. „Az élet kulcsa? Megtalálni? Elvarázsolt meseország? Nem csak meseországban, hanem elvarázsoltban? Ami akkor duplacsavar. (…) Meg aztán, mi az, hogy az élet kulcsa, ha nem a halál? De nem ettől olyan ez a mondat, a legkevésbé sem, inkább sejtetőn, édesen, akárha volna boldogság, nyugalom, vasárnap délután, amitől nem kell a lavórba hányni”. Ezen a bosszantó – mint később kiderül, Leni Riefenstahltól bejegyzett – mondaton töprengve kezdődik el a hősnő lélektani utazása, egyúttal a fiktív szöveg létrehozása is.

   Lovas Ildikó tetszetős elgondolása, hogy a regényt alkotó két, egyes szám első személyben elbeszélt fiktív önéletrajzi szál, melyekre a kötet alcíme is utal – Léni és Leni Riefenstahl könyve – nem a hagyományos párhuzamos életrajzírás technikáit követi. Ahelyett, hogy két, szépen elkülönülő szálat fonna össze a narrátori szólam valamilyen köztük lévő hasonlóság alapján, itt két egymáshoz egyáltalán nem hasonlító élettörténet simul össze magának az elmondásnak aktusában. A Léni szövegébe ékelődő Leni-fejezetek már a kezdetekkor gyanússá válnak a másik szöveggel interakcióban álló előre- és hátrautalásaik szövedékével, gyakran szemet szúró stilisztikai hasonlóságaikkal, és a szövegben előrehaladva az egyre gyakrabban betűzdelt narrátori kommentárokkal. De a szinte már a bizonyosság erejével ható sejtés, hogy valójában végig egyetlen szólamról, Léniéről van szó, csak a regény legvégén kerül kimondásra. ”Leírtam mindent, amit arról a náci nőről gondoltam. Úgy írtam, akárha én volnék ő.”

   A korábban csodált, majd mélységesen meggyűlölt és megvetett Leniről való írás során Léni kettejük közös szimbólumává teszi a „kis kavicsot”, amely az életútjukban olyannyira különböző két nő életében mégis annyira közös: a folytonos kényelmetlenség, a fennakadás, a közösségbe nem tartozás, a meg nem értettség. „Sokszor éreztem, az élet egy gépezet, ami tele van szabálytalanságokkal. És én nem vagyok más, csak egy kavics ebben a gépezetben, ami folyton beakad a fogaskerekek közé, és pillanatokra megakasztja a haladást. A haladást, ami kiszámíthatatlan irányú, mert a szabálytalanságoknak nincs tanulsága”. Azáltal, hogy Léni beleírja magát Leni Riefenstahl szólamába, képessé válik önmaga objektívebb szemlélésére, annak beismerésére, hogy korábban dédelgetett álmai mind valamiféle világ elleni kamaszos dacból táplálkoztak. Ezáltal névrokona valóban úgy képes hatni, mint – nem a náci kurva, hanem – önmaga ellenszere. A történészi pályáról való lemondás, az iskolai munkaközösségbe való vágyakozás, a napközis nevelői állás elfogadása, a korábban gyűlölete tárgyává formált földrajztanár iránti bevallott és tettrekész vágyakozás Léni bolyongó lelkének megnyugvását hozza el, melyet a kis kavics metaforájának új értelemben történő szerepeltetésével retorikailag is beteljesít. „Úgy éreztem magam az iskolai alagsorban kialakított tanteremben, akár egy kis kavics, ami lekerült valami hatalmas tó fenekére és ott nyugodtan hever. Nem zavarják a hullámok, nem akad bele a moszatokba, algákba, vagy ami már növényként elképzelhető a tavakban. A pillanat, amikor belekerült a vízbe és megfodrozta annak felszínét, elmúlt, míg lassan alámerült, súlya lehúzta a tó fenekére.”

Lovas Ildikó: A kis kavics. Kalligram, 2010.

Vincze Ildikó

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.