A nyers vágy, csak leszakítani, tiporni, átmenni rajta. Amikor elérkezik a pont, a fájdalmas lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, a gyónás, a szégyen, kiejteni ott Isten papja előtt az utálatos szót, „paráználkodtam” aztán egy kis enyhülés… a feloldozás nyugalma, a bűnbocsánat békéje. – Csepcsányi Éva: Mistica profana, Irodalmi Jelen Könyvek, 2011

Csepcsányi Éva

Mistica profana

(részletek)

    Érezte, hogy növekszik benne az indulat. Marek óta senki sem ért még így hozzá. Hát ezért jött ide, hogy megkapja azt, amit pár éve nem tudott? Persze, most már egy elvált nővel van dolga, most már nagyobb esélyekkel indul… Paráznaság. Úgy kúszott fel ez a szó tudata mélyéről, mint egy halálos méreggel telt kígyó, vagy inkább, mint egy meztelen csiga, puhán, nyálkásan.

   Hogy ő mennyit szenvedett már emiatt! A nyers vágy, csak leszakítani, tiporni, átmenni rajta. Amikor elérkezik a pont, a fájdalmas lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, a gyónás, a szégyen, kiejteni ott Isten papja előtt az utálatos szót, „paráználkodtam” aztán egy kis enyhülés… a feloldozás nyugalma, a bűnbocsánat békéje. Ó, amikor még Mareknél gyónt! Igaz volt ez valaha, vagy csak képzelte?

   De az áteredő bűn mindent leront. Itt éhes vadállatok vannak, akik bármi áron egyesülni akarnak, csak nyomni, be, a magot, a nősténybe. Már rosszul volt zakatoló gondolataitól, undort érzett a lelkében… mit akar, hagyja őt békén, elég, elég, Robert is, Ede is, hagyják őt békén!

– Elég! – kiáltotta elemi erővel, felült az ágyban, szeme gyilkos fénnyel villogott.

– Elég! Takarodj innen! Mit akarsz? Párzani? Az én lakásomban? Ezért vagy itt? Takarodj innen!

   Hedvig szinte magán kívül, szédületes erővel taszította el magától Bánhalmyt, rávágta az ajtót, majd utána ment, letépte magáról a hálóinget, felcsapta a villanyt.

– Ez kell? Ez kell? Igen? Alád feküdjek, vagy hátulról hágsz meg? Csak nyugodtan. Elmondjam, mi ez? El? Por, hamu, salak és sár! Elrothad, vége, férgek mászkálnak majd benne. Ez kell?

   Úgy állt ott fehérneműben, mint egy tomboló Artemisz, mint egy kegyetlen villi, mint egy női hadisten.

   Fehér teste reszketett, haja szikrázott a lámpafényben, szemében olyan lángok lobogtak, olyan veszélyes lángok… fejét pedig felvetette büszkén, gőgösen.

   Bánhalmy nem tért magához, meglepettség, csalódás, félelem, csodálkozás, szégyen egymás után rohanták meg, majd szavak nélkül, a megaláztatástól felnyögve, arcát tenyerébe temetve, megszégyenítve sietett be a szobájába és magára zárta az ajtót.

…

A válla fölött hátrapillantott, s ebben a pillanatban Bánhalmy erőszakosan belemarkolt a hajába, és magához húzta. A szemében fekete, hideg tűz lobogott. Hedvig ismét azt a szorongató bénultságot érezte.

– Miért játszol évek óta? Már hívott is az új jelölt, igen? Meddig kell még tűrnöm? Hányszor alázkodjak még meg előtted?

   Bánhalmy magából kivetkőzve őrjöngött, és falhoz szorította a lányt, lefogta a karját, és durván megfogta az állát, meg akarta csókolni.

– Hagyd abba! Elég! Segítség! Segítsen valaki!

– Ne ordítozz! – üvöltötte Bánhalmy és az ágyra lökte, befogta a száját is és lekevert neki egy pofont.

   Hedvig, amikor lazulni érezte a szorítást, felugrott az ágyból, hisztérikusan zokogott, behátrált a sarokba, mint egy megfélemlített állat, telefonját szorongatva.

– Ne érj hozzám! Hagyjál békén, hívom a rendőrséget! Engedj el! Takarodj innen!
Bánhalmy a lány szenvedése láttán magához tért, olyan feldúlt, kétségbeesett és tehetetlen volt, hogy ő maga is elkezdett zokogni.

– Nem érek hozzád, ne félj tőlem, bocsáss meg, néhány szörnyű pillanat volt, nem akartalak megütni, kérlek, bocsáss meg!

– Ne közelíts! Segítség, meg akarnak ölni! Ne érj hozzám! – a lány zihált, sikoltozott, remegett dühében és félelmében.

…

    Ő csak ül némán vele szemben, hol is kezdje? Nem bánta meg a Marekkal kötött házasságot, sőt, szíve mélyén még mindig nagyon szereti, de próbálja ezt az érzést mindenfélével elnyomni. Dicsekedjék a tanulmányaival, vagy meséljen az egyedül töltött hosszú téli éjszakákról? Esetleg arról, sokszor milyen gőgösen, kevélyen viselkedett felebarátaival szemben, hányszor lerészegedett, bolondított magába férfiakat? Arról, hogy még ma is belesajdul a szíve, ha szerzetesnőket lát? Arról, hogy egy olyan vékonyka, finom, de a gyémántnál erősebb fonál köti Marekhoz, hogy időnként arra ébred hajnalban, hogy teljesen leizzadva, remegve fohászkodik érte, mert látja, akárcsak filmen látná, hogy valami veszély leselkedik a férfira? Arról, hogy többször alászállt a pokolra, s meg nem tudja mondani, ki vagy mi hozta ki onnan? Arról, hogy bár majdhogynem elérte azt, amire vágyott a tanulmányai terén, nyugtalan és boldogtalan? És lassan elkezdtek peregni a könnyei, hangtalan, néma zokogás rázta a vállát. Hogy hullott így szét minden? Ki ő, merre tart? Mit akar? Hová tűnt Marek, a szép remények, miért nem vágyik vissza hazájába, miért érez időnként olyan kongó ürességet a lelkében, mintha maga a semmi uralkodna rajta? Egymás után gurultak le a csillogó cseppek, eláztatva állát, nyakát, kézfejét. Hová szaladtak el ezek az évek?

A könyv hivatalos bemutatója 2011 március 9-én lesz, délután négykor az Írók Boltjában.