ÖRÖK ÚTITÁRSAK - PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA: "Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek érzem kemény zúgását"

Vers és Valóság

 

Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,
Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem,

Mert szívem a búba, mint sűrű füstbe fúl,
Jaj, az szerencsének tetettem ki tárgyul,
Ó, kegyetlensége nem szűnik, de újul,
Szerencsétlen vagyok, s bánatim lángja gyúl.

Az Örök Útitársak sorában olyan magyar költőket, írókat idézünk fel az emlékezet mélyéből, akiknek személye vagy egyes művei a kortárs irodalmi tudat hátterébe szorultak, noha értékesek és érdekesek. Átírni nem kívánjuk, de árnyalni szeretnénk a magyar irodalmi és nyelvi hagyományt ezzel a nem csapongó, de nem is rendszerességre törekvő sorozattal. Elsőül Petrőczy Kata Szidóniát, a barokk kor nagy erdélyi költőegyéniségét mutatjuk be néhány versével és a rá, valamint a korra vonatkozó irodalom segítségével.

 

 

 

PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA

 

"SEBES ÁRVIZEKNEK, KEGYETLEN SZELEKNEK

ÉRZEM KEMÉNY ZÚGÁSÁT"


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sok ezer gondolat, jaj, óránkint fáraszt,
Keserves könyveket szemeimbűl áraszt,
Szívemet emészti, erőtlenét, s bágyaszt,
Időmnek jobb korán kímíletlen aggaszt.

***

Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek
        Érzem kemény zúgását,
Szívemnek fájdalmit, iszonyú kínjait,
        Szemeim könnyvhullását,
Meg nem állíthatom, óránkint jajgatom
        Szerencsém változását.

Mert naponkint nőnek, soha meg nem szűnnek
        Bánatimnak árjai,
Sebesült szívemet, elhagyott elmémet
        Szomoruság szelei
Igen ostromolják, éltemet fogyotják
        Engem vesztő kínjai.

Már el fogyott nékem minden reménségem,
        Víg órámot nem várom,
Sőt mind éjjel-nappal epedvén sok búval
        Fájdalmimot jajgatom,
S minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,
        Halálomat ohajtom.

Nincsen orvossága, semmi vigassága
        Búba epedt szívemnek,
Kevés a szánója, nincs vigasztalója,
        Jaj, ily reméntelennek,
Nemhogy enyhítője, avagy segítője
        Lehetne én ügyemnek.

Azért teljeséggel, bizony nagy készséggel
        Kévánok elköltözni,
Ez gonosz világtul s mulandó voltátul
        Nagy örömmel búcsúzni,
Ha Isten akarja, ne késsék órája,
        Kész vagyok már meghalni.

Mert a halál nékem lehet segétségem,
        Hogy elfelejtsem búmat,
És ő enyhítheti, sebemet beköti,
        Gyógyítja fájdalmimat,
Elveszi szívemrül, letörli szememről
        Gyakor könyhullásimot.

         (Forog az szerencse... nótájára)

 

***

Minthogy verseimbe,
Bút lelek mindenbe,
Nő az kín szívembe,
Senki orvos ebbe
Nem lehet, csak menybe,
Az ki szükségembe
Segéthet ügyembe,
Szörnyű gyötrelmembe,
Azért őhozzája kiáltok ínségembe.

 

***

Könnyebbséget érzek szörnyű gyötrölembe,
Az egy vigasztalás elbágyadt szívembe,
Hogy már nem sokáig leszek ez életbe,
Csendes halál után örvendezek mennybe.
Ámen.

***
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oh kedves violám, hogy kezdjem el szómat,
Hozzád én édesem, méltó panaszimat,
Miképpen terjesszem elődbe kínomat,
Hogy meg ne bántsalak, s értsed fájdalmimat.

Benned csak egyedől nyugodott meg szívem,
Nálad nélkűl soha nem volt semmi kedvem,
Hogy változtál így meg, mért gyűlölsz így engem,
Mért nem jut eszedbe az én nagy hűségem.

Mióta szívemet, tudod, néked adtam,
Az igaz hűségbe soha nem hibáztam,
Csak gondolattal is, s ellened nem jártam,
De mégis meguntál, jaj, mire jutottam!

Nem félsz-e Istentől sokszori hitedért,
Melyet hogy meg szegtél mások szerelméért,
Bizonyos hogy útálsz most egy személyeért,
Hitvesed halálát óhajtod kedvéért.

Micsoda okokbúl méltóbb szerelmedre,
Kincse vagy személye hatott-é szívedre,
Nemzete s erkölcse kötelez-e erre,
Hogy így én személyem jutott gyűlölségre?

Semmibe különbnek nem tartom magamnál,
Sőt az én hűségem böcsössebb aranynál,
Melyet, tudom, nem lelsz édes szívem annál,
Mert bizony kedvessebb más ottan náladnál.

Tudom hogy éretted, s az te szerelmedért
Meg nem veti bizony nem cseríli másért,
..................................................................
..................................................................
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
..................................................................
..................................................................
Hidd el, ha nem szólok is, szívembe leszen,
Az igaz ítílőt én bíróul teszem.

Vajon mért haragutt az havazás közbe,
Gondolod, nem tudom, hogy akkor szívedbe
Szomorú hír jutott, mikor egy szegletbe
Csókoltad, mit mondál, nincsen mentség ebbe.

Mert immár sajdítván, hogy hozzá hajlottál,
Mindenkor vigyáztam, akárholott voltál,
Tudtam, bizony, tudtam, akármit mondottál,
Nehezen szenvedtem, hogy úgy megútáltál.

Egyet sem szólottam, csak sok sóhajtással,
Fogyattam éltemet titkos könyvhullással,
Nem akartam őtet megbántani azzal,
Mert úgy tetszett, hogy volt hozzám barátsággal.

Az szégyen is engem tartóztatott, hidd el,
Mert voltam te hozzád, édesem, hűséggel,
Hogy nem kellek immár hű szeretetemmel,
E volt a hálája, megfizettél ezzel.

Minden szavaimat, én édes violám,
Visszamagyarázod, nem is nézhetsz reám,
Ok nélkűl gyűlölsz így, egyetlenegy rózsám,
Méltó-e miatta, hogy haragudjál rám.

Mikor panaszképpen mondottad előttem,
Hogy neheztel reád, nem tudod mért, véltem,
Ott halok meg mindjárt, de mégis eltűrtem,
Mért nyomod a lábát, csak nem azt feleltem.

Az kályhás kemence eleget hallhatott,
Ott mulattál véle, s tartottál tanácsot,
Gondoltad, én látván, csalod ez bolondot,
Vajh, ki gyakran sok szód az lelkemig hatott.

Oh ki lehet vajon ilyen boldogtalan,
Mint én oly megvetett, igen gyámoltalan,
Várom halálomot reám minduntalan,
Mint hogy már szót attál ő is várja talám.

Ítílje meg minden az én kínjaimat,
Nem orvosolhatni az én fájdalmimat,
Könyvezve ohajtom ily megunásimat,
Holtomig siratom megvetett voltomat.

Elég nagy gyötrelem az szomorú szívnek,
Állhatatlanságát ha szenvedi egynek,
Hát hogy bírhatnám el terhét e kettőnek,
Ki számlálhatná meg sebeit szívemnek.

De talám ő mégis igaz lészen hozzám,
Nem hiszi el szódat, meg nem hajol talám,
Mert egy kemény szavát egyszer hozzád hallám,
Jó barátságomért nem ás vermet alám.

Talán nem úgy, mint te előttem játszottál,
És hogy nem gyanakszom, azért gondolkodtál,
De több volt tréfánál az csók s az mit súgtál,
Azért vigyáztam rád, olykor mit mondottál.

Hol szíved, hol lelked volt, hallottom, neve,
Ígírted hittel is, hogy vagy igaz híve,
Ha meghalok, holtom után, ha lesz kedve,
Övé lész, és várod, halálom ne késne.

Csak magamba tartom holtig gyötrelmimet,
Versekkel enyhítem keserűségemet,
Kinek terjeszthetném eleibe sebemet,
Nincs, csak sírván nézem írott verseimet.

De méltán Istentől félhetnél, édesem,
Mert esküvésedet megszegted sok ízben,
Bizony megtekinti még az én ínségem,
Mert előtte nyilván van az én hűségem.

Nem is panaszolom ezeket senkinek,
Csak néki egyedül, mert tudom mindennek
Ő legjobb orvosa, úgy én bús szívemnek,
Lesz oltalmazója elhagyott igyemnek.

Ő lesz hálálója hű szeretetemnek,
Noha okom s módom lött volna, de ennek
Kötele nem szakadt el, és hűségemnek
Ő lesz fizetője, s pajzsa éltemnek.

Nem ezt érdemlettem volna tőled szívem,
Ha bűntűl nem féltél azért semmiképen,
Ne vött volna erre akár csak a szégyen,
Kínom enyhítője már az Isten légyen.

           (Fakadj meg bár szemem hulló könyv... nótájára)

 

***

Oh irgalmas Isten, ki vagy te népednek
Oltalmazó atyja igaz híveidnek,
Látod minden felől ellenünk mint jőnek,
Szörnyű ragadozó
Juh ruhába járó
Farkasok s elnyelnek.

Ha te nem segétesz, mi meg nem állhatunk,
Az lelki vakságra szörnyen tántorodunk,
Reánk agyarkodó fogoktul rettegünk,
Jöjj, ne hagy elvesznünk
És kétségbe esnünk,
Jövel segítségünk!

Föltötték magokba hogy eltöröljenek
Ez földnek szinéről, semmivé tegyenek,
Lelkünk ismeretén is urak legyenek,
Emberi találmánt,
Kit szent lelked utált
Velünk hitessenek.

Tiltják és csúfolják a te szent igédet,
Útálják, kik tisztán tiszteljük nevedet,
Véred hullásával nyert szent érdemedet,
Megvetvén üldözik,
S arra kínszerétik
Az te híveidet.

Más közbejárókat keresnek magoknak,
Jótéteményekbe igen bizakodnak,
Szerelmes Jézusom, veled nem gondolnak,
Kezek munkájának,
Az kőnek és fának
Térdet-fejet hajtnak.

Népednek pásztori a te házaidbul
Kiűzettettenek te szent templomidbul,
Jaj, nincs maradások, űzetnek egy helybül
Másra, s megölettek,
Sok vért kiöntöttek
Az te híveidből.

Tapsolván örülnek az mi siralmikon,
Keményül kőszívek nyomorúságinkon,
És hatalmaskodnak minden javainkon,
Megszünt az énekszó,
Hallatik csak jajszó,
Az mi utcáinkon.

Sohol nem maradhat te néped békével,
Akárhová menjen, de ők sietséggel
Ottan feltalálják, s nagy veszedelmével
Újabb praktikákkal,
Kigondolt csudákkal,
Fogyatják fegyverrel.

Elcsalják, csábítják az gyengehitőket,
Rabság alá vetik azoknak lelkeket,
Új találmányokra hajtják szegényeket,
Az csak kívánságok,
Hogy győljön jószágok,
Töltik szekrínyeket.

Te szent igéd helyett mikínt kereskednek,
Jövendő bűnöket pénzért elengednek,
Tiltják az Szentírást, kiből mint higyjenek,
Meg ne tanulhassák,
S végét ne szakasszák
Ő jövedelmeknek.

Tiszta élet színe alatt, ím, mint élnek,
Fajtalan tobzódók Istentől nem félnek,
Az szent házasságot tartják nagy véteknek,
S tiltják, példát adnak
Ők az hallgatóknak,
S nincs tilalma ennek.

Óh, szerelmes Atyánk, essék meg te szíved,
Látod az ínséget, kit szenved te néped,
És jusson eszedbe igaz ígíreted,
Mondván, ne félj népem,
Pokol kapuja sem
Állhat meg ellened.

Hivunk segítségül, az mint parancsoltad,
Oh, ne hagyj elesnünk, s hitünket támasszad,
Erősétsed kérlek, hogy az mint meghagytad,
Te benned reménljünk,
S azoktul ne féljünk,
Az kik nem árthatnak.

Mert nem ölik meg az hallhatatlan lelket,
Ha kínzások által próbálják az testet,
Feltámasztja Isten, s ád örök életet,
Az sok jajszó után,
Üdvösségnek útján
Megvígasztal minket.

Ámen.

          (Mit bízik e világ... nótájára)

Forrás: Petrőczy Kata Szidónia összes költeménye

 

MARKÓ BÉLA
PETRŐCZI KATA SZIDÓNIA

 

 

 

 

 

 

 

 

Mit jobb lett volna setétbe takarni,
átég erővel lehunyt szememen,
s hiába próbálom magam becsapni,
hogy becsaptál te, látom szüntelen,

ha nem szeretsz már, tán sosem szerettél,
s ha szerettél, hát miért nem szeretsz,
szolgálód voltam, s más szolgája lettél,
másért hevülsz, és másért keseregsz,

jaj, adja Isten, fordulj vissza hozzám,
jaj, adja Isten, ne szeresselek,
ne várjalak és ne kérleljelek,

de érted múlik sok magányos órám,
s korán kifosztott kertem hírleli,
hogy romlik minden, s hullnak díszei.

 

PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA
1662, Kaszavára - 1708, Beregszentmiklós

Petrőczy Kata Szidónia az egyetlen a régi magyar költőnők közül, aki jelen van a köztudatban. Már Bod Péter számon tartotta mint vallásos kegyességi művek fordítóját; verseinek kéziratát a leszármazottak 1864-ben juttatták el Gyulai Pálhoz. Első ízben Toldy Ferenc emlékezett meg róla mint versíróról, első pályaképét Thaly Kálmán tette közzé 1874-ben, s egyúttal bő szemelvényeket is közölt verseiből. Ám kritikai kiadásuk csak kötetünkkel egy időben jelenik meg; bevezetőnk ennek eredményeit hasznosítja.
Petrőczy Kata Szidónia modern értelemben is költő: számára a versírás az egyéni érzelmek kifejezésének egyik módja, s nem a tőle fönnmaradt versek nagyobb mennyiségének, hanem más minőségének köszönhetően birtokol ma is sajátos, vonzó költő-karaktert.
Életútja a család férfitagjai sorsának függvényében röviden leírható. Apja a Habsburg-ellenes protestáns nemesség egyik vezéralakja, anyai unokatestvére Thököly Imre, bátyja, Petrőczy István Thököly tábornoka, barátja, kitartó kísérője egészen Törökországig. Férje, Pekri Lőrinc erdélyi nemes, Bethlen János mostohafia, az erdélyi politikai küzdelmek nagy túlélője. Előbb a törökbarát politika híve, emiatt 1686-ban négy hónapot tölt Apafi börtönében; aztán a Habsburg-kormányzathoz pártol, kapitányságot, főispánságot, grófságot kap, ezért katolizálással és hosszú lelkifurdalással fizet; végül II. Rákóczi Ferenchez csatlakozik, emiatt Petrőczy Kata Szidónia szenved tíz hónapnyi rabságot 1704-ben. A költőnő műveltségének elsőrendű forrása a protestáns kegyességi irodalom és a korszak tömegkultúrája: a népszerű közösségi költészet.

Emellett két kulturális mikroklíma hagyott mély nyomot versein: az 1690-es évek első felében Esterházy Pál nádor barokk udvara, az évtized második felében a pietizmus, a protestáns kegyes-érzelmes reformirányzatok legifjabbika. A verses életmű szempontjából az első a fontosabb.
Ezekben az években vált műköltővé: ekkor tudatosodott benne az irodalmi műhöz való viszonya, addigi lineáris típusú versszerzése helyett itt sajátította el a tudatos versalakítás, a szerkesztés, az ökonomikus komponálás képességét, ebben az időben vált képi kifejezéskészletének alapelemévé az örök változást megtestesítő szél és víz (sóhajtás és könnyek), valamint a fény-árnyék (öröm-szenvedés) ellentét. Ekkor írott verseiben nótajelzések, szövegátvételek formájában fölbukkannak a korszak nagy lírikusainak műveiből származó reminiszcenciák, s meg kell adni, ahogy már korábban is alkotó módon használta föl a népszerű szerelmi líra képeit, toposzait (tömörítette, kontaminálta, új összefüggésbe illesztette), most is fölényes biztonsággal alkalmazza a férfi lírikusok műveiből származó idézeteket. (...)

A költőtársak alkotásainak ilyen biztos ismeretét, imitálását általában az ún. arisztokratikus regiszter, a műköltői jelleg ismérvének szokás tartani. Emellett azonban Petrőczy Kata Szidónia verseiben valódi oszcilláció valósul meg arisztokratikus és populáris regiszter, műköltészet és közösségi költészet között: ugyanilyen gazdagon adatolható a korszak daloskönyveiből ismert fordulatok, szóképek alkotó fölhasználása. Mindezek az elemek néhány maradandó, szép költői képpé tömörülnek verseiben. Amennyire jellemzi a manierizmus világlátását Rimay híres szóképe, az „Ez világ mint egy kert, / Kit kőesső elvert”, éppúgy jellemzik a barokkét Petrőczy Katának a szél és víz elemeiből épülő költői képei: „Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek / Érzem kemény zúgását”; „Mint sebes szelek zúgási, / Tenger vize áradási, / Olyak, mint vizek folyási, / Bánatimnak újulási.”

Ellentétben a korszak parttalan, hosszadalmas lírai verseivel, Petrőczy Kata tud röviden írni, számos egy-két-négy strófából álló költeménye van; sokszor a soreleji szóismétlés adja ezek gondolatritmusát. A legrövidebbek közül kiemelkedik tömör költőiségével a szerencse-versek attribútum- és képanyagát összegző egystrófása:

Állhatatlanságba állandó szerencse,
Keseredett szívek rettentő bilincse,
Kinek elmúlandó java s minden kincse,
Mint vízi buborík, akárki tekintse.

De Petrőczy Kata költészetének – történeti becsén túl – modern hatása is van. Képes nyíltan vallani érzelmeiről, szubjektív önkifejező lírát alkotni olyan korban, amikor a legjobb férfi lírikusok is csak áttételesen tehetik meg ezt (mint pl. Zrínyi), vagy csak olyan érzelmekről vallanak, amelyeknek nyilvánosságát a társadalom férfiak számára is tolerálja, amilyen például az apai gyász (Rimay, Zrínyi). Amit a század műköltészetében líraként számon tartunk, az többnyire moralizálás, vallási-erkölcsi közhelyek fejtegetése. Úgy tűnik, a közösségi költészettel nagyobb közelséget tartó nőköltők a női panaszdal műfajában birtokba vették annak lehetőségét, hogy egyéni érzelmeikről, személyes sorsukról nyíltan valljanak; s Petrőczy Kata bátran kihasználta ezt. Erős, öntudatos egyéniség lehetett; talán ez is közrejátszott abban, hogy kevesebb tartással, erkölcsi bátorsággal rendelkező férjével való kapcsolata nem volt zavartalan. Talán túl sokszor olvasta férje fejére önnön tökéletességét; talán a felföldi évek pezsgő, „nagyvilági” élete szédítette meg Pekrit; mindenesetre Petrőczy Katának volt oka a megbántódásra, hiszen a flört a szeme előtt zajlott:

[…] mikor egy szegletbe
Csókoltad: mit mondál, nincsen mentség ebbe. […]

Mikor panaszképpen mondottad előttem,
Hogy neheztel reád, nem tudod, mért; véltem,
Ott halok meg mindjárt, de mégis eltűrtem:
Mért nyomod a lábát, csaknem azt feleltem. […]

De több volt tréfánál az csók s azmit súgtál;
Azért vigyáztam rád olykor, mit mondottál.

Hol szíved, hol lelked volt hallottam neve,
Ígírted hittel is, hogy vagy igaz híve,
Ha meghalok, holtom után, ha lesz kedve,
Övé léssz, és várod, halálom ne késne.

Egy ízben kezébe került Pekrinek egy szerelmes verse is, s a rajtakapott férj kínjában azt állította, feleségének írta, holott a szöveg szemmel láthatóan nem illett a hitvesi szerelemre:

Tudom, e versed is nem énreám esik,
Így az bolondokat szép szóval hitetik,
Hiszem szabadságod el nem rekeszteték,
Egymás szerelmébe szabad élnünk holtig! […]

És hogy részesülni kívánsz szerelmembe?
Bizony másra célozsz szóddal e versedbe!
Mert azt te jól tudod, hogy az én szívembe
Benn voltál, és voltam hozzád nagy hűségbe.

A múló idő, sorsuk hányattatásai végül összebékítették az idősödő házaspárt. Amikor Petrőczy Kata szebeni rabságából kiszabadulva már hozta magával a pietisták kedvelt írójának, Johann Arndtnak könyvéből fordított kéziratát, Pekri mozgósította hajdani enyedi iskolatársait, Pápai Páriz Ferencet és Nagyenyedi Püspöki Pétert, hogy üdvözlő verseket írjanak a kiadvány elé.
Két prózafordítását Petrőczy Kata Arndt kegyességi műveiből készítette (A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő, jóillatú XII liliom, Kolozsvár, 1705; Jó illattal füstölgő igaz szív, Lőcse, 1708), elöljáró beszédeikben erős írói önérzet hangzik föl, indokolja a mű létrejöttét, megmagyarázza összefüggését élete eseményeivel, s erőteljesen védelmezi jogát, hogy nő létére is nyomtathasson ki műveket. (...)

A pietizmus hatása Petrőczy Kata Szidónia munkásságára szembeötlő. Verseiben erősen megritkul az önvallomásos világi téma, szaporodik az ima és a bűnbánó vers. A pietizmus erős összetartozás-érzéssel, érzelemdús közösségi élettel, felelősségtudattal, fölfokozott lelki élettel ajándékozta meg; szigorú életelveit, vigasztalan ridegségét azonban Petrőczy Kata Szidónia nem tudta küzdelem nélkül elfogadni. Utolsó alkotó éveire valóban jellemző lehet a „mélyen vallásos erdélyi nagyasszony” képe, amelyet század eleji méltatói népszerűsítettek; de ekkor is érzékeljük mellette a világ szépségeire nyitott, költői mesterségbeli tudását folyton csiszoló, érzelmei kifejezésével viaskodó, „rettenetes kétség szélin tántorgó” költőnő jelenlétét is, akinek számára az irodalom holtáig több maradt, mint pusztán az isteni igazságra vezérlő eszköz.

S. Sárdi Margit

Forrás: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, Barokk és késő-barokk rokokó. Osiris Kiadó, 2000.

 

Egyéb források:
 

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái

Magyar életrajzi lexikon

Erdély története, 2. kötet: Virágos reneszánsz, születő barokk
(A könyv egyszersmind az oldal illusztrációinak forrása is)

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

Ó szelence, Magyar barokk költészet

A kétfejű sas. A Habsburg-uralom Magyarországon 1699-1790,
A késő barokk kor magyar irodalma

A költőnő éremportréja Egyed Emma műve, forrása az Artpool archívum
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése