A Sarolta, mint kuriózum

Erkel egyetlen vígoperájával, a Saroltával ünnepelte a Kolozsvári Magyar Opera a zeneszerző születésének 200. évfordulóját. Az intézmény régi hagyománya egy Erkel-darabbal indítani az évadot, most a születési évforduló alkalmával kiváló alkalom adódott ennek a ritka zenedrámának színrevitelére. A Demény Attila rendezésében előadott mű izgalmas nézőpontokat boncolgatott. – Varga Melinda beszámolója

A Sarolta, mint kuriózum

A Sarolta nem igazán közismert darab az operabarátok körében, még a szakmabelieknek is ínyencségnek számít. Nem is csoda, hiszen az 1862-ben, a Nemzeti Színházban bemutatott művet Erkel egyetlen bukásaként tartják számon, a közönség mást, egy vígoperát szeretett volna látni, ehelyett egy szomorú zenedrámát kapott. Az akkori prömiert Szigligeti Ede rendezte, Lonovics Kornélia, Bigino Lajos, Ellinger József, Benza Károly és Kőszeghy Károly művészek közreműködésével. A  Hölgyfutár a következőket írja róla: „az egész operán van valami nehézkes, tapogatózó. Az egyes részek a végtelenségig nyúlnak. Egyik főhibája ezen dalműnek, mint többnyire Erkel minden szerzeményének, hogy irtóztató magasan van írva…” .

Bartalus István ekképp vélekedik: „a személyek – anélkül, hogy az egyik a másik felett valami előnnyel bírna – dróton járó bábok erély és akarat nélkül”.

Izgalmakkal teli ültem be az előadásra, miután ezeket a korabeli kritikákat elolvastam, ugyanakkor végignéztem egy felvételt a 2002-es, Dehel Gábor rendezte változatról is. Nem éreztem benne sem a nehézséget, sem a magas hangokat nem tulajdonítottam zavarónak, ám tény, történetileg nem a legizgalmasabb előadás volt, az egyes részek valóban túl voltak beszélve. A Demény Attila-féle rendezés azonban másképp közelítette meg a Saroltát, a rendező a három felvonásos művet két felvonásos darabra írta át, összevont bizonyos részeket, ez által az „unalmasabb” részek elszivárogtak belőle, egy pörgős, dinamikus előadás kerekedett ki.

A bemutató után diktafonvégre csípve Deményt, fény derül néhány izgalmas kulisszatitokra is az operát illetően. A rendező elárulta: tulajdonképpen nem egy Erkel-szakértő, a történelmi operákhoz viszont próbál „felnőni” . A Sarolta színre vitele, felújítása nem az ő ötlete, hanem Bátor Tamásé, a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál igazgatójáé volt, csaknem egy éve. Így született meg a mű, amelyet Miskolcon a nyár folyamán már bemutattak, óriási sikerrel.

A kolozsvári közönség számára viszont újdonság volt a darab.

Demény többek között azt is felfedte: a 19. század a nemzeti operák reneszánsza volt, több ilyen mű született, a zeneszerző is szívesen dolgozott ebben a témában. Ezek után kissé furcsának tűnhet, hogy Erkel hatvanban, 17 év hallgatás után egy vígoperához nyúlt. Persze ennek megvannak az előzményei, Erkel igazgató is volt a Nemzeti Színházban. Az operaírás egy jól menő iparágnak számított akkoriban, lehet ez is egy magyarázat – ecsetelte. Továbbá kitért arra is, hogy a zeneszerző, és nem csak ő, hanem más korabeli komponisták is, az inasaikkal dolgoztatták ki az operákat. Igazán nem is volt ideje már az írásra, a fogalmazásra igen, de ugye akkor nem volt sem fénymásoló, sem skaner. Izgalmas, hogy miért pont egy vígoperának fogott neki, ez is érdekelte Deményt.  Erkel nem arról lett híres, hogy jó dramaturgokkal dolgozzon együtt, az Egressy Béni szövegkönyvek, dramaturgiák után Tanyoga József Saroltája is egy nagyon nagy bukás volt. A szöveg minőségtelen, nyelvileg silány, a darabot mindenki negatívan értékelte – fejtette ki a rendező.

„Ennél az Erkel-műnél tulajdonképpen csak egy dramaturgiai keretről beszélhetünk, ami engem izgalommal töltött el. Bukarestben szereztem a rendezői tudásom, ott teljesen más rendezői iskola van, Purcărete, Andrei Şerban nagyon kedvelik a nyitott dramaturgiát, azt szeretik, hogy ne legyen semmi behatoló, zavaró tényező benne. Mikor megkérdezik tőlük, hogy nem akarnak-e egy példányt a szövegkönyvből, azt szokták válaszolni, hogy nem szeretnék, hogy zavarja őket a munkában. Ezzel csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az előadásnak is van egy dramaturgiája, és magának a darabnak egy másik. A magyar operakultúrában hajlamosak nem külön választani ezt a két dolgot, más a mű és más az előadás, saját törvényei szerint működik mindkettő. Épp ez izgatott a Saroltában: egy ilyen rossz, lelakott dramaturgia, egy nem végig írt valami, mit lehet egy ilyennel csinálni, hátha vonzó lehet, hátha fel lehet fedezni benne olyan vonalakat, irányokat, ami megfogja a közönséget, meg nyílván engem is” – vélte.

A közönséget úgy gondolom, sikerült megfogni a dinamikus darabbal, olyannyira, hogy az embernek az volt az érzése, nem egy Mátyás király korabeli történetet lát a színpadon, hanem egy 21. századi sztorit.

Sándor Árpád, aki az Ordító szerepét alakította ki is emelte az előadás ezen előnyét:

„szerelemről, becsvágyról, intrikáról szól a mű, olyan emberi érzésekről, tulajdonságokról, amelyek kortalanok”. A művész továbbá hozzátette azt is: nagyon szerette ezt a komikus szerepet, könnyen fel tudta találni benne magát, hiszen korábban már a Varázsfuvolában és a Gianni Schicciben volt alkalma ilyen típusú karaktert formálni. Úgy látja, hogy Ordító annak ellenére, hogy negatív figura, a becsvágya, az önteltsége, a kapzsisága annyira esendővé teszi, hogy már-már pozitívvá válik.

A régi Erkel-operára kitérve elmondta: nem a zenét szeretné minősíteni, de ha a régi partitúra szerint adták volna elő a darabot, egyes részek unalmassá, élvezhetetlenné váltak volna. Szerinte így sokkal pörgősebb, könnyedebb a történet. Véleménye szerint a mai közönségnek a Mátyás király korabeli tömegjelenetek nem igazán szimpatikusak.

A Mátyás király szerepét alakító Pataki Adorján ínyencségnek nevezi a Saroltát, hiszen nem mindenki számára ismert a mű, a darab témáját korszerűnek találja, a rendezést is dicséretesnek véli. Saját szerepére kitérve, elmondta, izgalmasnak tartja a hangfekvéseket, ám nem gondolja nehéznek ezek megformálását.

Saroltát Pataki Enikő, Hary Judit, Vígh Ibolya és Covacinschi Yolanda alakítja, a kolozsvári bemutatón Covacinschi vitte színre a szerepet. A mindössze 25 éves művésznő nem ismeretlen már a kolozsvári színpadon, olyan szerepekkel is könnyedén megbirkózott, mint a Gilda, így nem csoda, nem riadt vissza a Saroltától sem. „Először játszom Erkel-darabban, kihívás számomra, mint minden más szerep is. A naiv, szerelmes lány nem igazán illik az én személyiségemhez, de egy jó színész, énekes mindent el tud játszani. A színpadi játék nagyon nehéz, több mindenre kell egyszerre figyelni, rengeteget kell mozogni, miközben énekelek, sok a koloratúra, a magas hang, amellyel meg kell birkózni” – árulta el.

A továbbiakban Laczkó V. Róbert, aki Gyula vitéz alakjában tündöklött, elmondta: „Kettős szerep nagyon ritka, az operában még ritkább, mint a prózai színpadon, itt ugyanis egy kötött formával találkozunk, ebbe a formába kell belefoglalni a karaktert. Én nagyon szeretem ezt a formát, hiszen alkalmaznom kell azokat a szakmai technikákat és fogásokat, amelyeket lazább módon és szabadabban tudunk kezelni a prózai színpadon, itt olyan formában kell cizellálni mindezt, ami alkalmas és hozzáigazodik a zenéhez, az ütemhez, behatárolt időtartammal bírnak”. Hozzátette: Erkelnek ez az egyetlen vígoperája, és ezért úgy kell kezelni, mint kuriózumot. Egy elég véznácska dramaturgiával van megáldva, nehéz lefordítani a 21. század nyelvére, a történetet is valamilyen szinten meg kell fejelni, hogy fogyasztható legyen. Továbbá a Sarolta miskolci vendégszereplésére kitérve ecsetelte: érdekes dolog egy bemutatót máshol tartani, mint ahol az előadást előkészítő kőszínház van. Mindenképp a kolozsvári számít az igazi bemutatónak, de izgalmas megmérettetés volt a miskolci is. Ott volt a tulajdonképpeni ütközés, találkozás a közönséggel. Úgy érzi el tudták fogadni ennek a zenedrámának a kuriózum mivoltát. „Szándékosan használok zenedrámát és nem operát, mert számomra az opera a játszani való oldaláról megközelítendő, itt meg olyan elemek vannak, amelyekhez a karmesternek, a zenésznek, a színésznek kötelessége idomulni, éppen ezért nagyon izgalmas műfajnak találom”

Az izgalmas előadás úgy vélem, a kolozsvári közönség számára is kuriózum volt, Erkel Ferenc korszerű megközelítésben kijelentés foglalná leginkább össze a bemutató lényegét. De úgy vélem, ki kell térni a Gyulai Várszínházban előadott Saroltára is, melynek kapcsán Deménytől megtudtuk: az akkori előadásról Tarján Tibor Épület a tavon kritikájában arra tér ki, a Sarolta egy struktúra, amely nincs kitöltve történettel. „A magyar zenetudósként azzal a gondolattal, elmélettel játszik, hogy nincs egy konkrét kerete a műnek, amelyben megjelennének a figurák és a jellemek sincsenek zeneileg megfogalmazva. Én ezzel a kettősséggel próbáltam most játszani, remélem sikerült”.

Varga Melinda

Fotó: hungarianopera.ro