UTAZÁS BÜROKRONÉZIÁBAN - VÁCI MIHÁLY "RENDSZERKRITIKUS" SZATÍRÁJA

Vers és Valóság

Íme Bürökronézosz népe:
– kocsonyás testű vízinyáj.
Merre terjed lomhán emésztve,
ott puszta lesz e néma táj.
Csorda, mely lágyan gomolyogva
e földet lustán lepi el,
s kérődző, szívó, nyálkás gyomra
szép buborékokat legel.

 

 

 

VÁCI MIHÁLY

 

UTAZÁS BÜROKRONÉZIÁBAN

 

(részletek)

 

 

 

 

 

 

 

A „nép", a „könnyűlt terhű nép", ahogy egyik szép versében írta (Édes hazám) a - szerethető, mert hisz közülünk való! - sikeres embert látta benne, aki „velünk együtt" emelkedik, aki remek előadó, aki felismeri s ostorozza a (természetesen „kijavíthatónak" hitt) hibákat, s aki az író-olvasó találkozókon a bizalmunkat erősíti folyvást, s aki annyira fülbe mászó verseket ír. Nagyon fontos tudni, hogy a közönség - illetve annak tetemes része - csak e népszerűség felszíni jegyeit láthatta akkor, Váci vitái s az őt korlátozó törekvések - ez is a rendszer lényegéhez tartozott! - nem lehettek ismertek. Még az sem, hogy némely versét megcsonkítva közölték, mások alól az árulkodó dátumot tüntették el, s akadt könyve is - az Utazás Bürokronéziában című szatirikus korrajza például -, amely a halálát követő nyolcadik esztendőben jelenhetett meg csupán. (N. Pál József)

 

 

 

 

 

A BÜROKRATA PANTHEON

 

Előttünk itt a tinta tenger,
partja a végtelen vész;
nem látni át emberi szemmel,
s nem győzhet fölötte az ész.
A tinta-tenger színe: - kéklő,
mozdulatlan, s az odalenn
élők fajtája sereggé nő,
falánk haduk töméntelen.

A mélybe szállunk: – íme, vedd fel
hasznos buvári öltönyöd:
– töltőtoll-tömlő köpenyeggel
lebegünk a habok között.
A tenger mélyére leszállunk
előbb, hogy mindent rendre láss,
– a lényekre majd ott találunk,
kiknek e mély ad ragyogást.

Míg süllyedünk, ne fogd be orrod,
szájaddal bátran tátogass,
– jó lesz e fanyar ízt megszoknod,
hogy végig ne rókázd magad,
Aztán ha megszoktad – elaltat,
mint hullát ringat ez a lé.
Ó, kihűlt, dülledt szemű hal vagy –
bugyborékolsz az ég felé.

Érzed – így süllyedve – barátom,
e kék lé súlyát hátadon?
Nem ijesztgetlek, ám de látom:
– téged máris laposra nyom.
A fejed kezd széjjel terülni,
s lassan már gombalakú,
mire végleg le fogsz merülni,
olyanná válsz, mint a lapu,

mint irkalap, kettécibált,
mint egy söröspohár-alátét,
a pakliból a tök-király,
amit kever és oszt a játék;
lapos, jól beilleszthető
fűzött könyvekbe, dossziékba,
tetszés szerint rendezhető
cédula, ügyek tartozéka.

Nézd, odalenn, alattunk mélyen
végtelen zöldes nyáladék
imbolyog, nyúlik tompa fényben,
rajzik róla sok buborék.
Olyan, mint egy pöffedő massza,
s benne, látod a milliárd
meg-megvonagló sok csigát,
amely mindezt lomhán dagasztja.

Nézd, mintha mind buzgón sürögne,
úgy legyezget csápjaival,
s csupán maga körül pörögve
tátog szájával, mint a hal.
Legyintget tapogatójával,
mind parányi vizet habar,
de vannak – lásd – ezernyi számmal,
hát lesz belőle – zűrzavar.

Mint bolyukat a termeszek
építik nyálukkal betonná:
– így csámcsogják az ügyeket
péppé, hogy létük összefogná;
fecskecsörként, nyállal fecsegve
összegyúrnak szennyet-sarat,
s ragasztják magas ereszekre
fészkük, – s a csipás fiakat.

Az ügyrend laza iszapjába
befúrják magukat nyakig,
szájuk tátott odvába mászva
szólamok piros csápja nyit:
– szájukba gyáván védekezve
telepített tengeri rózsák,
mik, élelmüket megszerezve,
az arcot vörös színbe vonják.

S ahogy lassan a csiga mászik
házába félig csavarodva:
– ránőtt ügyéből egy se látszik,
úgy bele vannak gabalyodva.
Szempontjaik nagy kagylóhéját,
szorítják görcsösen magukra,
– „elveik” – közt, mint teknősbékák,
kuksolnak nyakukat behúzva.

A tintamély arcukat lágyan
összemosott pacává oldja,
– néznek rád egymás álarcában,
mind ugyanazt az arcot hordja;
– a lazurokban széjjel ázott
maszkok egymást fedve lebegnek,
ha könyörögsz, öklöd ha rázod:
egymáson hősen átderengnek.

Alakjuk határozhatatlan
körvonalakban elmosódva
bélmozgásszerű gomolyagban
igazodik minden dologra;
mint amőba – ki-be türemlik,
kinyúl, visszanyeli magát:
– a világot úgy átszüremlik,
mint a psszir-lé a szitát.

A lét hullámos partja mentén
széjjel terül a főka nép
eszpresszó teraszokra renyhén,
s ugat, ha uszonyára lépsz:
átidomult kezük s a karjuk
csúszó és tapsoló uszonnyá,
– a térd-alatti fajta! – hagytuk!
s nőnek már szívünkig iszonnyá.

Parányi gyíkokként lihegnek,
a szemük periszkóp-dudor,
lesik forgását az egeknek,
s hogy az új szél merre sodor.
Lelkük – a foldozott vitorla –
minden szélbe belefeszül.
Honnan? Merre? – csak őt sodorja!
Irány! Cél? Mindegy! – Ő repül!

Az Elvi Főrészleg ragyogva
– mint isten a világ felett,
kinek a teremtés a gondja,
s kitől minden kezdet ered, –
– lebeg, sugárzik, szerteárad;
mindenható energia,
előregyártott ideákat
szór az agy antennáira.

Rájuk zárt kagylók gyöngyház fénye
belül szivárvánnyal ragyog,
– s álmodnak az eszmei mélyben
az elvi főelőadók,
a mozgósító erejű
mozgalmakat szent révületben
megálmodják – védett derű
ringatásába ernyedetten.

És ők, kiket már nem hajt semmi,
s nem lelkesíthetsz semmivel sem,
– delphi-jóslelkük felderengi:
– milyen legyen a munkaverseny,
s az erőfeszítés, amelyre
helyeslésünk majd lelkesen,
– s a Legfelsőbb Szervek kegyelme –
áldást legyint: – Megengedem!

A szervezés, átszervezés
szervetett jó megszervezése
fűti őket, s a tervezés
tervszerű előkészítése,
a munkatervek alkotása,
e nagy nemzeti mozgalom,
mely a világot majd megváltja
a tervben előírt napon.

Határidők megálmodása,
mint túlteljesíthetetlen mások,
ez itt az alkotás varázsa,
– s a bércsökkentő újítások!
Kidolgozni módszeresen
s elvileg a gyarkorlatot,
s eldönteni - milyen legyen,
ami majd teljesedni fog.

A Fejlődési Hivatalban,
mint borszeszben az embriók,
úgy derengenek a torz-mozdulatlan
koraszülött direkciók,
melyeket majd határidőre
elsősegély életbeléptet,
s kiküld a lakatlan jövőbe,
hol lidérces ködökben élnek.

Mint tejüvegen át az élet
csak mákonyos árnyaival
imbolyog át: – így az eszmélet
bennük lágy ködöket habar,
bénító, üdvözítő mámort
fogan a lusta zűrzavar;
dolguk – mint a gyerek, ha rámol –
makacs kis rendetlen vihar.

Ahogy a kertalját bemásszák
s nyállal bevonják a csigák,
éppen úgy lesz ezek után lágy,
csúszós burokban a világ,
minden ragyog, messzire fényes,
gyöngyház, szivárványharmatos,
– pedig csak az itt legelt éhes
csiga-raj nyomán ragacsos.

Íme Bürökronézosz népe:
– kocsonyás testű vízinyáj.
Merre terjed lomhán emésztve,
ott puszta lesz e néma táj.
Csorda, mely lágyan gomolyogva
e földet lustán lepi el,
s kérődző, szívó, nyálkás gyomra
szép buborékokat legel.

 

AZ ÜGYFELEK

nézd, itt a létalatti mélyben,
ölelkezve, küzdve vele,
együtt száll polip ölelésben
hivatalnok s az ügyfele:
halálos karokkal fonódnak:
szívó, habzsoló ajkaik
égnek az egymást felfalóknak,
míg lehullnak az iszapig.

Nézd! – megmutatom néked őket;
– mint egykor Némo kapitány
látta az émelyítő szörnyek
testét ablaküveg falán:
– e mélyvíz világba mártott
tükörben reád vicsorog
e sok arc, melyről mind lehámlott,
ami az emberen ragyog.

Kis ügyünk Mindenséggé torzul,
fájó fogként szopják bajuk,
sírnak, mert a szemükbe por hullt,
s rohamban elborul agyuk.

Köröm alá törött sértések,
fájdalmak megszállottjai;
ujját tövis szúrta: – most kést vesz
kezébe – s vért kész ontani.

Mind éhes, önző, morzsoló fog,
hörcsög pofa, vakond karok,
ajtót ostromló bamba homlok,
hízelgő nyelv, csóvált farok.

Ezek között hát nincs egy ember,
ki látna mást megán kívül?
– kutyák, csontóvó gyűlölettel, –
ügyük marják, míg sikerül.
Zsongják az önzés torz imáit,
– nem is tudom, hogy fájhat az,
ami csak gennyes pattanás, mit
ön-kéz is gyógyít, seb-tapasz.

Ezek itt mind a külön részvény,
előleg, osztalék, kamat,
kiváltságok, előnyök révén
nyert ügyre rácsapó halak.

Gyűlöletes és nyomorék kis
kivételekben elpereg
búzatáblánk, hiába érik:
– kicsépelik a verebek.
A hörcsögök telipofára
tépik a még tejes kalászt.

Nem gondol senki – csak magára.
Nem kell csak külön aratás.

Lényük homályos ragyogással
átsüt, áramlik, átszivárog
mindenen: nincs előttük rács, fal,
betöltik az egész világot.
A kulcslyukon, az ajtórésen
átlebegnek, mint a huzat,
oldódva érdek szenny-levében,
mindenhez lelnek jó utat.

A törvény falán átszopódnak
mint szólóprés-rács közt a lé,
furakodnak, mint az ondó, vak
ösztönnel is – céljuk felé!
Megérzik – bármilyen közegben –
az irányt: – hol a fenn, a lenn,
s fúrják útjukat ernyedetlen
a haszon kövér földjében.

Ötpercenkint a telefonból
kivirágzanak, mint polip;
lebeg száz karjuk – s a haszonról
gyomrukból enyves szó folyik.

Mint tengeri rózsa, csigákra
telepszik – s hus-szirma vadász,
a készülékből mind kimászva,
ráülnek – s csápjuk hadonász.

A kagylóból arcodra folynak,
végig csorognak hátadon,
mint inged alatt jég ha olvad,
vagy béka mászna – borzalom!
Szavuk hemzseg és araszolva
mint giliszta, piócaraj,
nyakadba, bőröd alá forrva,
szívja mind, mit tőled akar.

Omlik, szivárog, s mint salétrom,
sirámuk átüt a falon,
köréd tapadó hűs penészt von,
s szavuk pereg a plafonon;
a padlásrésen át kiöltik
nyelvük – mely, mint a fű, susog,
nyirkos lelkük gőze özönlik,
s párájukban izzad húsod.

A zsinórban fel-le vonaglik
karjuk – s lesz körédfont hurok.
Lábad körül tócsa dagad, míg
beszédjük főtt leve csorog;
s ha kihúzod a kapcsolót a
falból, előtör, csepereg
szavuk – hogy úgy gyűjtöd lavorba,
mint plafonról esővizet.

S ha lecsapod – felemelkedve
a kagyló – mint dühös ököl,
táncol, fenyeget, követelve
rázza magát, sikolt, pöröl;
az asztalon vad díszmenetben
jogáért tüntet, menetel,
meghátrálsz előtte ijedten;
s már vádol, zsarol, követel.

Csípőre tett kézzel rikácsol,
s recseg: – „Majd én megmutatom!”
Toporzékol, dühében táncol,
futkos le-fel az asztalon.
És egyre nő, lelép a földre,
már szirénák hangján süvít.
– E világban itt körbe-körbe
százezer ilyen fej nyüszít.

Ezernyi dühödt öklét rázza
az erőszakos zsaroló,
zsinórba font szörny: – e világra
ráfonódó korrupció:
százezer kagyló-fejű sárkány
emeli percenkint fejét,
és százezer bűzös pofáján
ocsmány éhsége bőg felénk.

százezernyi pofával bömböl,
hízeleg, rágalmat okád:
– s előbb lakik jól a közösből;
– tömik az ordító pofát!
Hogy ne ugasson a világba:
állandóan etetni kell,
a legjobb koncokat zabálja,
s hallgat, míg egy falást lenyel.

Elv ileg megalapozottan,
intézményesen etetik,
kutatva – mit szeret legjobban?
s legjobb étvággyal mit eszik?
Figyelik már az emésztését,
– országos méretű e készség,
elnyerni szelídült kegyét.

Mert az hiszik – ha jóllakatják:
e szörny hallgat, amíg emészt:
– de vadabb falásra kapatják,
s már az ápoló is kevés.
A vadállat, ha már nem éhes,
ínyenc falatokért morog,
majd szelídítője kezéhez
kap, – mely neki koncot dobott.

Tüntet a kifordított bendők
irtózatos hadjárata.
Nem jóllaktak – csupán csak megnőtt
az evéssel ezek hasa.
Mint a paraszt lova a töktől
hasat ereszt, mely földre lóg:
– nem kielégültek a többtől,
csak nőtt a gyomruk – s most mohóbb.
Az emésztés görcsére rángva
szemérmetlen vonaglanak
beleik, a hasból kitárva,
és beszopják a tárgyakat.
Arcuk már falásra kitátott
pofájuk mögött elveszik,
arcuk nézve – gyomrukat látod,
s lelkük emésztő nedveit.

És jönnek áradó menetben,
karolja, nyomja, tolja mind
a másikat – vagy kíméletlen
tapossa – érdeke szerint.
Mint termeszek ön-tetemükből
építenek hidat a vízen,
ostromuk egymásra épül föl,
nekik nem drága semmi sem.

 

AZ ÉRTEKEZLET

Mint a halakat az ívásra
a faj fenntartó ösztöne,
úgy tereli egy nagy rakásba
e nyájat titkos végzete:
egy ősi, ellenállhatatlan
ösztön ég bennük szüntelen,
erősebben, mint a vadakban
az éhség és a szerelem.

Elönti mind e kis csigákat
már kora délelőtt a vágy:
s a véghetetlen számú nyájat
mély nosztalgia fogja át.
Megrándul, mélyről felvonaglik,
s – e hüllőktől szokatlanul –,
az összeguzsolt nép morajlik,
pórázát rángatja vadul.

E szent rítus, ez ősi ünnep,
e mítosz, istentisztelet,
ahol a fontoskodás tüntet,
e melasztteljes körmenet,
legszentebb, nem nevezhető
áldott szertartás, megnevezlek:
– (bár e bűnöm nem menthető) –
neved kiejtem: Értekezlet!

Az „Értekezlet” mély, hatalmas,
misztikus, ősi üzenet,
s minden vezető és alantas
csak értekezni született.
Elindul a piciny szívekben
pár langyosuló tintacsöpp,
és kúsznak reggel nagy menetben
a telefondrótok között.

Boldog ekkor minden csiga.
Kalamáris sorsát feledve,
mint nősténye karjaiban,
csúszik – nyelvén – a Szó-Terepre.
S míg iszap húzza, így remeg fel:
– Ó, mégis van hát értelem
életemben: ha én is – egyszer! –
szólok az Értekezleten!

És gyűlnek tapadt nagy rajokban,
hűs üregek mélyeire,
ez a rítus csupán titokban
folyhat, – ne lássa senki se:
a közöny és a céltalanság,
hozzánemértés mint szerez,
bizonyítani hasznos voltát,
s hatalmát óvni – érveket.

Leszállnak a mély barlangokba,
a nyílásra zöld szikla hull,
torz betűk sora vicsorogja
a védett írást zordonul:
– „Hogy sokáig élhess e földön,
– a rendeleteket betartsd!
Meg ne próbáld – akármi jöjjön,
hogy értekezletünk zavard.”

S bent, hagyományos, malasztteljes
négyszög köré borul le mind,
középre megy papjuk, ha csend lesz.
Lomha szíve kolompja ing.
Előírt tátogású szája,
mint partravont halé – mozog,
áhítattal figyelnek rája,
míg bugyborékolva motyog.

Középen ül, meduzafőként,
a főnök, elnök, vezető,
benne nyilatkozik időnkint
a tömeghez szóló idő.
Ragyog: újkori aranyborjú,
akit a tört lélek imád,
és szinte térden issza szomjú
hunyászkodással a szavát.

 

Forrás: Váci Mihály: Utazás Bürokronéziában, Magvető Könyvkiadó, 1978

 

 

N. Pál József

 

Egy értelmiségi modell esélye és esendősége Kádár János korában

Váci Mihály életének tanúsága és tanulsága

 

„Sinkovits sírva kiáltotta világgá, több ezer ember esküjével kísérve: Rabok tovább nem leszünk! Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét, és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy merhetjük mindezt, ha akarjuk és ha van bátorságunk - könnyekre fakadva esküdtünk. Rabok tovább nem leszünk!"

A költő, aki e mondatokat a forradalom sodrában írta, 1956. október huszonharmadikának csodáját nemcsak az eszével, de a szívével is értette - mert értenie kellett! -, ez nem vitás. „Népünk legtisztább áldozásáról" beszélt, s a néhol versre fordult vallomásában úgy szólt a Himnuszról s a hazáról, ahogy szólni csak a tökéletes önazonosság, illetve a közösséggel való „kegyelmi" összeolvadás kivételes pillanataiban lehet. S ha Váci Mihály e naplóját ragaszkodással őrizte - mert őrizte! - egész életében, miként történhetett, hogy 1963. március 26-án - a hatalom "megbocsátó hajlamát" is sugalló „nagy amnesztiával" majd egy napon - tán első parlamenti beszédét (igaz, ott és az idő tájt kötelezőnek számító fordulattal) a forradalmat vérbe fojtó, illetve ahhoz aktívan asszisztáló „Kádár János elvtárs" dicséretével kezdte el? Egyáltalán: miért lett-lehetett képviselővé, ha azon az őszön munkahelye forradalmi bizottságának a tagja volt, s hogy lett-lehetett a világot delegációkkal j áró, a „szocialista öntudat szilárd alapján álló" (Király István), "hivatalosan" is ünnepelt, Kossuth-díjas költővé, néhány esztendő alatt? Mert ha elfogadjuk - mert Váci is elfogadta, épp a napló tanúsítja ezt -, hogy 1956 a nemzet történelmének morális „záróköve", önmagáról való tudásának kikezdhetetlen viszonyítási pontja, akkor a forradalom leverésére telepedett rend akár verbális igenlése a hazug viszonyrendszer legitimálását, így a vallott eszmény feladását, sőt - ne féljünk a szótól! - elárulását jelenthette-jelentheti csupán. S ez nem a maga korában példátlanul népszerű költő - s az ember! - megítélésének a kérdése természetesen, hisz végső ítéletet mondani itt e földön nincs jogunk, ellenben olyan, a nemzet tudatának megszakadásához, az érték- s ezzel együtt a hazugságfelismerő képességének szétzülléséhez vezető folyamat problémahalmazának a része, ami Váci
Mihály - valóban méltánylandó - „ébresztésénél" is sokkal fontosabb. Hogy ne legyen
félreértés: hiszem, tudom, hogy Váci a benne élő forradalmat sosem tagadta meg, s azt is, hogy a kádári rend természetét látva a múló esztendők során egyre keserűbb lett, s egyre többet szenvedett, de fogjuk már föl, hogy mindez, a hozzá közel állók -meg az őt figyelők, figyeltetők! - tapasztalata volt csupán akkor (a költőt személyében ismerők, szeretők ezt a tudást őrzik, ezt adják tovább többnyire, s ez természetes), a „nép" - amelyben annyira hitt, s amelyért élt - mindezt korántsem látta át. Miként azt sem, hogy az élhetővé konszolidált szocializmus adta kicsinyke örömök, elégedettségek közepette züllünk széjjel menthetetlenül.

A „nép", a „könnyűlt terhű nép", ahogy egyik szép versében írta (Édes hazám) a - szerethető, mert hisz közülünk való! - sikeres embert látta benne, aki „velünk együtt" emelkedik, aki remek előadó, aki felismeri s ostorozza a (természetesen „kijavíthatónak" hitt) hibákat, s aki az író-olvasó találkozókon a bizalmunkat erősíti folyvást, s aki annyira fülbe mászó verseket ír. Nagyon fontos tudni, hogy a közönség - illetve annak tetemes része - csak e népszerűség felszíni jegyeit láthatta akkor, Váci vitái s az őt korlátozó törekvések - ez is a rendszer lényegéhez tartozott! - nem lehettek ismertek. Még az sem, hogy némely versét megcsonkítva közölték, mások alól az árulkodó dátumot tüntették el, s akadt könyve is - az Utazás Bürokronéziában című szatirikus korrajza például -, amely a halálát követő nyolcadik esztendőben jelenhetett meg csupán. (Mindezekről a sokáig titkolt 1956-os naplót s a forradalom "élményvilágát" tükröző verseket is rendbe szedve közlő Tasnádi Gábor Váci Mihály „pünkösdi fehér inge" című tanulmányából tudhatunk meg a legtöbbet.) Az őt a hatvanas évek elejétől-közepétől körülölelő népszerűség - költőről beszélve - elképzelhetetlen ma már. Aligha volt elemi iskolát végzett ember, aki ne hallotta volna a nevét, iskolai vagy egyéb ünnepélyt, szavalóversenyt Váci-vers nélkül szinte elképzelni sem lehetett, a Még nem elég! néhány sorát még a funkcionális analfabéták is az emlékezetükben őrzik talán.

Igen, a Még nem elég!, ez a hittől s a tetterőtől lobogó darab, amely a hatvanas meg a kora hetvenes évek nagy-nagy csalásának a szimbólumává lett mára, amiről persze nem Váci Mihály tehet. Ez a vers akkor - az átlagos „befogadónak" - azt jelentette ugyanis, hogy az út, amelyen járunk alapjaiban tökéletes, csak aztán dolgozni, dolgozni, dolgozni, még, még, még^ mert ennyi nem elég, ahogy a futballmeccseken meghonosodott rigmus is mondta. Mert ugye „amit nem termelünkmeg, azt elfogyasztani sem lehet", s ha lesz mit enni, s amíg lesz mit, akkor s addig a nép is nyugton marad. S a „nép" örvendett, hogy az út végre jó, hogy „megtalálja a számítását", s dolgozott is szakadásig, hogy „vigye valamire", minapi „legtisztább áldozását" pedig elfeledte, s ebben - tetszik, nem tetszik - ennek az agyonszavalt költeménynek is megvolt a maga szerepe bizony. Mert a kádári hatalom 1956 leckéjét alaposan megtanulta, s tudta, mit s miért csinál.

Az, hogy Váci Mihályt a „népi" reprezentáns szerepére - az „urbánus" Garai Gábor mellé - valóban a kulturális politika választotta-e ki nem sokkal a forradalom után (ezt két kortárs, Csoóri Sándor és a „tervvel" először őt kereső, akkor a minisztériumban dolgozó Mezei András egymástól függetlenül mondta el, tehát alighanem igaz), talán nem is annyira fontos ma már, de hogy ezt a szegénységből jött, s a szegények igazáért lobogó költőt s hitét önmaga számára remekül használta ki, bizonyos. S pontosan ez az, ami nem Váci, hanem a hatalom bűne marad mindörökre. Kétségtelen, hogy e „médiumban" rejlő alkati, szereptudati, szociológiai, társadalom- vagy (ál)morálpszichológiai lehetőséget - Aczél György vagy akárki más - tökéletesen ismerte föl, s a „modell" működött is egy ideig. Az, hogy a „modellhez" e versvilág egy szálát
- a „közéletinek" vagy programszerűnek is eladható részt - népszerűsítették csupán, megint csak nem a legfontosabb. A „titok" - s ezzel a kiaknázható lehetőség - Váci
Mihály sorsában, társadalmi, történelmi hátterében, gondolkodói és cselekvő alkatában, illetve mindennek az 1956 utáni politika hatalomgyakorló szándékához való viszonyában rejlett. Igen egyszerűen: Váci - sorsával, hitével s céljaival - olyan ember
volt, amilyennek a hatalom önmagát is láttatni szerette volna a „nép" előtt. Pontosan
olyan vágyakról s célokról beszélt rendületlenül, amelyekről a hatalom szívesen hirdette, hogy azok az ő vágyai s céljai is egyben. S volt még valami: Váci nemcsak hitet adni, lelkesíteni tudott, épp a mulasztások s „hibák" állandó számontartásával, a hatalom folyvást való - az ismert tabukat persze szükségszerűen kerülő! - ingerlésével egy latens „levezető szelep" betöltésére is kiválóan megfelelt. A tömeggyűlésekké lett találkozókon tanúsított hiteles s akkor bátornak számító magatartásával, cikkeivel, képviselői munkájával (amit ő valóban komolyan vett!) nemcsak a gondok számon tartójának, de érettük való „érdekkijárónak" is tűnhetett az emberek szemében ő. Lénye
s szava az „ügyek" elintézhetőségébe s a „dolgok" kimondhatóságába vetett bizalmat
erősítette-erősíthette meg újra s újra, de tartok tőle, hogy hallgatósága, olvasói meg a hozzá fordulók az „elintézhetőségnek" s a „kimondhatóságnak" ezt a (vélt) lehetőségét a rendszer javára - vagy arra is! - írták néhanap. Váci tudta persze, s élete utolsó négy-öt esztendejében - kivált 1968 után - egyre inkább tudhatta, hogy az igazi „ügyek" nemigen intézhetők el itt soha, s hogy az igazi „dolgok" valójában kimondhatatlanok, de a költői s emberi pozíció keltette „illúzió" - épp személyének kivételes tisztasága s hitelképessége okán - mégis szinte tökéletesen működött. Hisz volt egy ember, aki a szegények közül jött, s érettük élt minden pillanatban (s ezt sugallta önmagáról a hatalom is), aki nem törtetett, s nem gyűjtött vagyont (ami megint csak a hatalom szorgalmazta „szocialista embertípus" magatartásának integráns része volt), aki állandóan tenni akart, s a közösségért dolgozott („akárcsak" a hatalom), s aki hittel mondta versekben, cikkekben s a pódiumon, hogy itt, a szocializmus Magyarországán élni érdemes, sőt, hogy a minapi szegényeknek csak itt érdemes (ugyanezt mondta a hatalom is).

Hogy naiv, avagy hitének balekja volt Váci Mihály, nem állítom, ám hogy e vállalt szerepből vagy pozícióból fakadt külső s belső - mert önmagával is vívott - küzdelem siettette a halálát, s hogy példája az újabb magyar történelem tanulságos modellje, abban bizonyos vagyok. (Olvassuk el a Te bolond című 1963-as, a képviselőség vállalásakor írt versét, s menten kitetszhet, hogy szerepével, e szerep ambivalenciájával, sőt a reá váró sorssal nagyon is tisztában volt ő.) Életével összeforrt művének megítélése e szereppel s pozícióval szembeni álláspontok mentén hasadt ketté ugyanis. A vád, hogy az akkori hatalom lelkes kiszolgálója lett volna, természetesen igaztalan, ám az, hogy a rendszer hihette, hogy az ő embere a költő, éppúgy igazolható, mint ennek ellenkezője, ami arról beszél, hogy majdnem folytonos oppozícióban élt, s végül magára maradt. Váci útja így is, úgy is leírható tehát, életrajzi adalékokat, emlékezéseket is elősorolhat mindkét álláspont rengeteget, de higgyük el, hogy e paradoxon tudomásulvétele nélkül e pályának a nemzet történelmére vonatkozó legfontosabb tanulsága továbbra is homályban marad. Nem a lírikus rangjának s az ember tisztaságának a felmutatása, tudatosítása (műve nem a magyar líra első vonalába tartozik, de annál sokkal jelentősebb költő volt, mint ellenzői állították, s állítják ma is, tisztességét pedig ép ésszel vitatni nem lehet), hanem e modellértékű szerep, s vele az akkori rendszer és társadalom (erkölcsi-tudati) természetének a megértése a lényegesebb tét ma ugyanis. Ennek híján csak a már rég hívők hitét erősítgetve, elszánt lelkesedéssel s keserűséggel ismételgetjük önmagunkat, s párbajozgatunk tovább, s ebben a szintén régtől egyenlőtlen küzdelemben a Váci Mihály-i „oldal" ismét és törvényszerűen alulmarad majd.

(Ez nem jelenti azt, hogy a költőért s emlékéért dolgozók, perlekedők - Ladányi András, Toldi Éva s mások - munkájára ne volna igen nagy szükség továbbra is, csak tudni kell, hogy az áttöréshez mindez még nem elég, s azt is, hogy e munka nem elszántság, szorgalom s „mennyiség" kérdése elsősorban!)

A kádári rezsim „népünk legtisztább áldozásának", a forradalomnak a tagadására telepedett, amint tudható, így annak - a politikai legalitás értelemben! - részévé lenni csak a hatalom diktálta „játékszabályokat" elfogadva lehetett, s aki így tett (magán)emberi tisztességét megőrizhette ugyan, de a konstrukció részévé (is) vált visszavonhatatlanul. Eszményeit - a szólás alkalmának veszélyeztetése nélkül - nem képviselhette csorbítatlanul, a rendszer alapját képező hazugsághoz igazodni kényszerült, s ha tenni akart, a cselekedet a valós morális és társadalmi értékeket
megkavaró és relativizáló hamis paradigmán belül volt elképzelhető csupán. Mindez a rendszer - illetve a rendszer jelenségei! - nyilvános bírálatára is állt kivédhetetlenül, aminek az lett a következménye, hogy a bírálat - avagy a behatárolt „lázadás" - is magát a rendszert erősítette meg, hisz (a bírálhatóság hitének vágyát is kielégítve némileg!) épp a rendszer valódi természetének - s e természet majdani „hozadékának"! - a felismerését odázta el, illetve azt tette lehetetlenné. Azt például, hogy Kádár János országa - morális s történeti értelemben - pontosan attól volt a legrosszabb, amit a lakosság a legjobbnak hitt s érzékelt benne, s aminek - érthetően! - e közért lobogó költő is örülni tudott néhanap. A terhek könnyebbedése, az életszínvonal emelkedése, meg annak hol önelégült, hol bárgyú, hol csalfa hite, nyugtázása, hogy napra nap minden egy kicsit jobb és több lehet. Váci Mihály, ez a szolgálatra született, tiszta lelkű ember a magyar történelem akkor (is) feloldhatatlan csapdahelyzetének a tanulságos példája éppen életének s művének a paradoxonával lehet tehát: miközben álságokkal hadakozva, hitet s vigaszt adva a rendszert elviselhetőbbé s „szerethetőbbé" tenni igyekezett, elfogadtatni is segítette mindazt, ami ama „legtisztább áldozás" felől nézvést elfogadhatatlan volt már akkor is.

A hatalom épp' erre számított, míg a gyarapodás lehetőségének a bosszankodások közepette is örvendő lakosság a költőben önnön, már-már eltemetett jobbik felére is ráismerhetett. Váci lobogása, önérdek nélküli harca az időközben eldobott-elfelejtett - 1956 csodájában megmutatkozott - erkölcsi-nemzeti tartás fölpislákolásának az alkalma is lehetett olykor, ezért állítom, hogy az ő - alaposan kihasznált - népszerűsége a társadalom morális frusztrációjából (is) táplálkozhatott.

Nemcsak „közülünk való", de „helyettünk küzdő" hős is volt kissé abban a hősöket szép lassan elfelejtő, megtagadó korban, aki e küzdelembe bele is halt annak rendje s módja szerint, miközben Kádár János vonata csendesen pöfögött tovább, esztendők múltán a költő emlékét s verseit is kidobva-hátrahagyva már. Ne féljünk a szótól: Váci Mihály - így vagy úgy - a kádári világ áldozata lett, akárcsak múlhatatlan értékeink, nemzettudatunk s a történelmünk. Sorsa arra példa, hogy e rend a legszebb hiteket dúlta szét, s csúfolta meg, törvényerőre emelve azt a hazug konstrukciót, amely nemcsak a cinizmusra képtelen, folytonosan reményt sugalló lelkeket ölte meg legelébb, de a hazugság felismerésének a képességét is tönkre tette bennünk - évtizedekre előre akár. Mert Váci halála csak egy folyamat nyitánya volt, ez is tudható ma már, B. Nagy László, Gerelyes Endre, Kamondy Tóth László, Simon István, Szabó István, Latinovits Zoltán, Kormos István, Nagy László, Huszárik Zoltán s mások is hamarosan követték őt, ki így, ki úgy, de mindannyian fiatalon, megroppanva s hitükben kijátszottan mentek el - miközben a lakosság jó része s az első ember még mindig egymásra kacsintgatott. Tudom, Vácit betegségek is gyötörték ifjú kora óta, de hogy e nagyrészt „parasztból jött" nemzedék első neves halottja éppen ő, ez a maga plebejus hitét és a rend „jobbíthatóságába" vetett bizalmát leginkább megőrzött - még az értelmetlen és végzetessé lett vietnámi utazásra készülve is makacsul őrizni akart! - lélek lett, aligha volt véletlen talán.

Ezért, ha róla beszélünk, muszáj elmondani még valamit. Hogy hibázott-e Váci Mihály, amikor vállalt szerepével - s annak következményeivel! - összenőtt, „történelmietlen" kérdésnek vélem én, s a vele kapcsolatban többször emlegetett - akár helyzet- vagy lehetőségfelismerési - naivságot sem akarom egyetlen magyarázatul elfogadni igazán. Ha az alkat s az életút megszabta szituáltság összefüggéseire nézek, akkor hiszem, hogy ami történt, egy históriai helyzet determinációja volt, amely önnön esendőségét is magában hordta kivédhetetlenül. Mindez nemzedéke - jórészt máig föloldatlan - csapdája is volt természetesen, ám Váci a maga „közéleti" radikalizmusával még e sereglésben is egyedi jelenség maradt. Egy társadalmi értelemben abszolutizált cselekvési morál vezérelte őt, az írást kizárólag ennek részeként fogta föl, reá semmiféle poétikai forradalom nem hatott, mégcsak „irodalmilag" értelmezhető - költői szereptudata sem volt talán, azonnal hatni akart, ám a létezés formáját egy atavisztikus - esetében és gyökereiben „népi" - tapasztalat szerint képzelte el, annak minden intimitásával, beágyazott (történelmi) reményeivel, erkölcsi követelményeivel együtt. Hitte, hogy amiért ősei imádkoztak, eljöhet, hogy a világ megváltoztatható („megváltható") itt e földön, s hogy épp azok javára változtatható meg, akik a leginkább rászolgáltak erre. Költészetének biblikus motívumai, hasonlatai innét érthetők, bennük egy nagyon is „evilági terv" sokszázados emlékezete s vágya lobbant fel újra s újra. (Tudom, szerette a zsoltárokat, de Váci teológiai, metafizikai értelemben nem volt sem „istenes" sem „istenkereső" költő, ezért ennek jóindulatú, ám némileg túlhajszolt bizonygatását terméketlennek vélem.) Az 1945-ös korfordulóhoz való viszonyát mindez együtt határozta meg. Számára a nép, a forradalom, a szocializmus (sőt: a kommunizmus) szavak evilági lehetőségként telítődtek tartalommal akkor, így ama racionalizálhatónak hitt mámornak keretet adni látszó, avagy „medret" adni remélt új rendszer alapjait megkérdőjelezni nem volt - s személyisége integritásának a sérelme nélkül nem is lehetett! - hajlandó soha. 1956-tól az „igazi" - valóban a szegényekért való - szocializmus beköszöntét s nem valamiféle polgári demokráciával való felváltását várta, s bár erről nem beszélt, de úgy lehet, hogy az egypártrendszer versus többpártrendszer kérdése se nagyon foglalkoztathatta őt (még azzal együtt sem, ha tudta, hogy ez a „kérdés" nem lehetett kérdés akkor).

Valószínűleg azt szerette volna, ha abban az egyetlen pártban - amelynek, bármily meglepő, ő nem volt tagja 1956 után! - minden döntési pozíciót a „népből való", a célokról s a tennivalókról hozzá hasonlóan gondolkodó s cselekvő emberek foglalhatnak el. (Mennyire jellemző lehet, hogy - egy besúgói jelentés szerint - 1968-ban Novotnyban, Dubcekben és Svobodában egyaránt [!] azért akart bízni, mert ők a „népből valók", s ezért bizonyosan „mögöttük áll a nép", miként az is, hogy az őt nagyon tisztelő Latinovits Zoltánt „lepolgározta" egyszer, vagy hogy amikor kritizált, a hatalom bűnéül Kádárék „liberalizáló" - tehát nem következetesen szocialista! - politikáját rótta fel, akárcsak a „szuperbalos" Biszku Béláék 1968 után.) Azt, hogy a társadalom átalakulását az emberi tudat s méltóság forradalma nem követte, Bibó Istvánhoz vagy Németh Lászlóhoz hasonlóan érzékelte ő is, de azt, hogy ennek megszületését a „társadalmi forradalmat" - így vagy úgy - elhozott rendszer természete teszi eleve lehetetlenné, már nem ismerte - mert nem is ismerhette! - föl, így bírálatai a rezsim folyvást újratermelődő, kóros jelenségeinek ostorozására korlátozódhattak csupán (amelyből annyi volt, hogy azok „elintézése" ezer Váci Mihály munkabírását is meghaladta volna).

Mindezt úgy is felfoghatjuk persze, hogy „a szocializmusba vetett hitét egy pillanatra sem veszítette el" (monográfusa írta így az 1972-ben megjelent könyvben még), s ez igaz is lehet, de hogy az általa álmodott szocializmus s a „létező" kizárják egymást, „hangosan" sosem vallotta-vallhatta be - még önmagának sem talán. Meglehet, a nyolcvanas évekre - amikorra a terhek már nem „könnyűltek", de nehezedtek inkább - eljutott volna idáig is, esetleg a lakiteleki sátorban is láthattuk volna őt, bár ezt szerintem kímélőbb életmód mellett sem érte volna meg.

Váci hite, lobogása s ama dupla fenekűen hazug kor szükségszerű súrlódása, ütközése eleve magában hordta a végzetet, mert az övéhez hasonlatos lélek az árulásokat sosem képes megemészteni. Amiben hitt - a népért s a nemzetért való,
„Krisztus-arcú" forradalomban -, ellopták-elárulták már a korban, de mert nyugton ülni nem tudott, a cselekvés lehetséges terének akarta látni a poshadt állóvizet is. Az ember, aki az elzárt tanyákat járta fáradhatatlanul, aki az erdélyi, felvidéki s délvidéki magyarok gondjának számon tartója volt, s akit a nagyvilágba szakadt magyarok józanabbjai is hitelképes partnernek fogadtak el (az Anyanyelvi Konferenciák elindításáért tett rengeteget), utolsó esztendeiben még megcsalatottan is egy illúzió bűvöletében s fogságában élt, méltatlan iszapbirkózásra kényszerült, ami föl is emésztette őt. A hatvanas évek sikerei (a Mindenütt otthon című kötet hozta népszerűség, a képviselőség ígérte szóláslehetőség, a Kossuth-díj), a gyarapodni kezdő ország látványa s a kor rövid, de érzékelhető - a bűnökkel való szakítás s a kimondhatóság hitét erősítő - antisztálinista tendenciája még reményeit is igazolni látszhattak akár, ám erősek voltak a falak, 1968 után pedig a „demokratikusabb szocializmusra" vonatkozó törekvéseknek is befellegzett. Bebizonyosodott: a hitek s a lehetőségek nem összehangolhatók, ő elment, de az a heroizmust a hamissággal keverő modell, amit az ő szerepe s pozíciója (is) jelentett, tanulságul itt maradt nekünk.
Ez pedig arról szól, hogy Váci Mihály tisztessége, közösségért cselekvő akarata példa lehet, ám annak a - tévútnak bizonyult - „értelmiségi" modellnek a magyarázgatása, „fényezése", letagadása, netán a dajkálgatása, amit az ő neve (is!) fémjelzett egykor,
csak a rászedhetőség alkalmait növelheti bennünk. Váci „mentsége" a sorsa s a kor, amelyben élnie s cselekednie adatott, de maga a modell nem mentegethető, tudni kell,
hogy egy hazug viszonyrendszerben élve a hazug viszonyrendszer elemeibe kapaszkodó lázadás is a hazugság része lesz valamiképp, s pontosan azt tartja életben, amit a cselekvő ember éppen megváltoztatni igyekezne. Ő - 1956 után az „ahogy lehet" ősi parancsát is követve persze - azt tette, amit szíve, jelleme s alkata szerint tennie rendeltetett, de beszédes sorsa tanúsítja, hogy 1956 csodája és e csoda eltiprására, elhazudására telepített rend - bármennyire „behatárolt" - szolgálata nem férhet össze soha.

Annak vagy önfeladás, árulás, morális megsemmisülés, vagy meghasonlás s pusztulás
lehet csak a vége. Vácit az utóbbi érte el, személye áldozat és példázat tehát, s intelem is egyben, hogy miként, s milyen célok igézetében lehet s érdemes ma „ébreszteni" őt.
Verseit szerethetjük - de ha lehet, ne azokat, amelyeket a kor elkoptatott! -, embersége, a szegények melletti kiállása meg kivált követésre érdemes, de az úton-útfélen hangoztatott baloldaliságával - a mai politika szövegkörnyezetében - nem nagyon lehet mit kezdeni. Nem mintha a költő - ha élne! - letagadná ezt (nem lenne értelme, mert ő valóban baloldali volt), de az ehhez való verbális ragaszkodás, éppen azt a hol csalfa, hol agresszív illúziót - s vele a hazugság felismerésének képtelenségét - örökítheti át csupán, ami ezt az életet s művet is megterhelte egykor, s amitől végképp szabadulni kéne már. Még egyszer mondom: a forradalom emléke s akár a kádári, akár a későbbi „baloldal" szeretgetése nem férhet össze soha, s azért hajtogatom ezt, mert Váci Mihály többnyire idősödő „őrzői" között - egykori (a maguk módján persze szintén „tisztességes" életet élt) párttitkárokat, tanácselnököket, nyugdíjas pedagógusokat s másokat ismerve mondom - a mai „baloldal" töretlen hívei, szavazói vannak többségben talán. Jobb, ha tudjuk: Váci szerette nemzetét, a szegényeket, s megvetette a hazugságot is, míg a jelenlegi, a maga tradícióját „megszüntetve megőrző" (mondjuk) baloldal a nemzet s a szegények lesajnálásában, no meg a hazugság - immáron nyílt - vállalásában még a Kádár Jánosén is túltesz alighanem. Milliók nem veszik észre ezt ma sem, pedig éppen ez - az érték- és érdekfelismerési képtelenségére való folytonos kondicionálás - volt és maradt a legnagyobb és a leginkább „életképes" bűne annak a rendszernek, amely Váci Mihályt is „fölfuttatva", ünnepelve, kitüntetve, hitét, őszinteségét és segítő szándékát pedig alaposan kihasználva, kijátszva pusztította el.

Forrás: Hitel, 2008. április

A verset Váci Mihály saját rajzaival illusztráltuk
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése