Művészi dilettantizmus? – Bencsik Orsolya színikritikája az Ibusár – Megállóhely című darab szegedi előadásáról
"Ez a Jolán pedig valóban dilettáns, egy igazi ripacs, és nemcsak mint a spirálfüzetekbe írt operettek szerzője az, hanem mint a vasútállomás jegypénztárában ülő vénlány is. Füsti Molnár Éva éppen ezért mást sem csinál (és csinálhat) a színpadon, mint ripacskodik, túljátssza a szerepét, és sokszor a néző számára mérhetetlenül patetikus." - Bencsik Orsolya kritikája
Művészi dilettantizmus?
– Bencsik Orsolya színikritikája
az Ibusár – Megállóhely című darab
szegedi előadásáról
Vannak olyan előadások, melyekkel kapcsolatban nehéz eldönteni, hogy művészetről vagy pedig dilettantizmusról van-e szó. Noha ezekkel a kategóriákkal érdemes óvatosan bánni, nem szabad elhamarkodott döntéseket hozni, mégis egyfajta kritikusi felelősségünk az ítéletalkotás. Ezt az értékítéletet pedig csak nehezíti az a helyzet, amikor maga a színdarab is erősen reflektál erre a kérdésre.
Mindez különösen érvényes a Pécsi Harmadik Színház által előadott Ibusár – Megállóhely című darabra, mellyel a THEALTERprefest keretén belül 2010. május 25-én a szegedi Régi Zsinagógában vendégszerepeltek. A Parti Nagy Lajos-dráma főszereplője az a Sárbogárdi Jolán, aki nemcsak az ibusári vasútállomás jegykiadó „kisasszonyaként” huszerettek és operettek, hanem az igazán sajátos nyelvezetű és szándékoltan a dilettantizmus eszköztárát felsorakoztató A test angyala című Parti-mű fiktív szerzőnőjeként is elhíresült. Sárbogárdi Jolán személyében maga a művészet és dilettantizmus örök kérdése ölt testet, mely által azonban a valóság és fikció létkategóriáinak egymáshoz való viszonya, illetve egyidejű jelenléte is körvonalazódik. Vincze Lajos rendezése éppen ezt a fundamentális momentumot (a joláni karakterben benne levő esztétikai és metafizikai gyökerű problémát) veszi figyelembe, amikor a maga Ibusárát monodrámaként, azaz Sárbogárdi Jolán egyszemélyes drámájaként viszi színre. Mivel pedig a teljes dráma egyedüli megjelenítője, illetve átélője (még akkor is, ha személye segítségével a színpadon rajta kívül a darab többi szereplője is megelevenedik) éppen az a karakter, akinek személyében az előbb már említett művészet és dilettantizmus közötti oppozíció rejtőzik, ezért maga a színdarab is erőteljesen épít ezekre az ellentmondásokra.
A kategorizálás, a színdarab művészetként vagy pedig dilettantizmusként való értékelése (és értelmezése) a pécsi színház Ibusárja esetében tehát azért okoz igazán nagy nehézséget, mert magából a dráma színreviteléből, Sárbogárdi Jolán monodrámájából adekvátan következik egyfajta erőteljes dilettáns megjelenítés. Hiszen a néző Jolán tudatán keresztül látja a valós és fiktív világot (az ibusári vasútállomást, a zárt vidéki közösséget – Anyuskát, Gusztit, a „kegyetlen” redaktorokat –, illetve a huszerett illuzórikus és idilli miliőjét), és így éli át a történéseket.
Sárbogárdi Jolán olvas (fotó: www.maszk.hu) 
Ez a Jolán pedig valóban dilettáns, egy igazi ripacs, és nemcsak mint a spirálfüzetekbe írt operettek szerzője az, hanem mint a vasútállomás jegypénztárában ülő vénlány is. Füsti Molnár Éva éppen ezért mást sem csinál (és csinálhat) a színpadon, mint ripacskodik, túljátssza a szerepét, és sokszor a néző számára mérhetetlenül patetikus. A joláni személyiségből, illetve az általa átélt világból az esztétikai (a művészet és dilettantizmus, melyhez a provincialitás és a megértés kérdése is kapcsolódik) és a metafizikai (a realitás és a fikcionalitás kategóriái) kettősség Vincze rendezésében a következőképpen valósul meg a színpadon. A valóságot (a vasúti jegyirodában jegyet kiadó, kék vasutas egyenruhában az unalomtól és az elégedetlenségtől önmagának panaszkodó, ironikus Jolán életterét) úgy választja el a fikciótól (a Jolán előadásában, fals énekeiben megjelenő huszerettől, A Bajkhállóy huszármenete című saját szerzeménytől), hogy a reális miliőt neonfényekkel világítja ki. Ez a neonfényben tükröződő világ – hiszen ez tulajdonképpen az „ízelítő” a joláni „művészetből” (a részleteiben bemutatott huszerettből) – pedig semmi mást nem közvetít a nézőnek, mint Jolán „tragikus” és groteszk dilettantizmusát. Ez pedig nemcsak a jegykiadó operettszövege, illetve hamis éneke által jelenítődik meg, hanem azáltal is, ahogy Füsti Molnár Éva formálja meg Jolánt. A Pécsi Harmadik Színház úgy tematizálja a művészet és dilettantizmus kérdését, hogy éppen az utóbbira jellemző eszköztárral adja elő Parti Nagy-drámáját.
Jolán a jegypénztárban (fotó: www.maszk.hu)
Sárbogárdi Jolánnal kapcsolatban érdemes még megjegyezni, hogy lénye a tragikus jelzővel azért ruházható fel, mert benne az akarat és a vágy, illetve a tehetség, a lehetőség és a megvalósulás között kiküszöbölhetetlen szakadék található. Emellett „művészi” meg-nem-értettségtől szenved. Éppen ezért tragikus hősnőnek is tekinthető annyiban, amennyiben egyrészt a kritikusoknak, a folyóiratok szerkesztőinek és a redaktoroknak, másrészt pedig a vidék, a provinciális közeg, a már túlságosan hétköznapi emberek művészettől idegen világának az elutasításai ellenére is rendíthetetlenül hisz művészi alkotóerejében, tehetségében. Tragikuma pedig azért mosódik össze a groteszk kategóriájával, mert szenvedése nem a vélt tehetség önmaga általi megkérdőjelezéséből, az addig művészetnek hitt dilettantizmus felismeréséből és belátásából fakad (hiszen ironikus önreflexiói soha sem a művészetére, hanem a más emberekhez való viszonyára, vagy például önmaga nőiségére vonatkoznak), hanem „művészetének” éppen az előbb említett meg-nem-értettségéből, illetve ingerszegény környezetéből. Sárbogárdi Jolán a darab végén úgy hal meg, mint a dunántúli mandulafácska, mint aki „rossz helyre, rossz időben született”.
A Pécsi Harmadik Színház honlapján az előadással kapcsolatban a következő alkotói (?) intenció olvasható: „Az előadásunk nem Jolán dilettantizmusáról, nem az operettstílusban vagy annak paródiájában való otthonosságunkról, hanem Jolán drámájáról kíván szólni: a körülmények és vágyak távolságáról, a képességek és a remények szétválásáról, az emberi kapcsolatokban tétova, mások érzelmi béklyójában vergődő egyén groteszk lázadásáról”. Véleményem szerint a Vincze János rendezte Ibusár – Megállóhely értéke – tehát az, hogy a művészet, vagy pedig a dilettantizmus kategóriájával címkézzük-e meg – éppen ennek a kijelentésnek az el-, illetve el nem fogadásán múlik. Ha elfogadjuk, hogy a darab Jolán drámájáról kíván szólni, akkor nem teljesen adekvát a dilettáns eszköztár alkalmazása: azaz maga sem nyújt többet a művészet köntösében hamisan tetszelgő darabnál. A Füsti Molnár Éva által megformált ripacs Jolán és a Jolán által szintén ripacsul megformált többi szereplő személyéből, játékából és a megteremtett provinciális miliőből – tehát az erőteljes dilettáns megjelenítésből – a befogadásra nézve az a hatalmas (a néző és a színdarab és az ibusári világ közötti) távolságképzés következik, melyből lehetetlenné válik Sárbogárdi Jolán személyének tragikusként való interpretálása, illetve magával a szereplővel való érzelmi azonosulás, együttérzés, vagy pedig megrendülés.
Ha Vincze rendezését művészetnek tekintjük, akkor a fentebb idézett alkotói intenciót el kell, hogy utasítsuk: elsődlegesen nem Jolán tragédiája az, ami a néző előtt lejátszódik, és a játéktérben kidomborodik (még akkor sem, ha emellett persze a dráma ezt is megmutatja), hanem éppen az a súlyos fokú dilettantizmus, amellyel kapcsolatban csak az elutasítás és a távolságtartás, illetve a nem-befogadás lehet az egyedüli helyes magatartásmód.
Mindebből kifolyólag a néző úgy hagyja el az előadás színterét, hogy nem élt át katarzist. Ehelyett azonban egy nagyon sajátos élményben volt része: egy olyan művészi alkotással találkozott a Pécsi Harmadik Színháznak köszönhetően, mely a dilettáns eszközök alkalmazásával olyan groteszk és ironikus művészetfelfogást közvetít, melyre a kritikus végül a következő kategóriát biggyeszti: valódi művészet a dilettantizmus köntösében.
Jolán, a közlekedésirányító
Bencsik Orsolya
A fotók a MASZK Egyesület honlapjáról származnak, készítette: Révész Róbert
Az idézetek a Pécsi Harmadik Színház honlapjáról (www.pecsiharmadikszinhaz.hu) származnak.
PÉCSI HARMADIK SZÍNHÁZ:
Parti Nagy Lajos–Darvas Ferenc: Ibusár – Megállóhely
- huszerett egy hangra -
Sárbogárdi Jolán szerepében: Füsti Molnár Éva
Játéktér: Steiner Zsolt, Vincze János
Jelmeztervező: Tresz Zsuzsa
Rendező: Vincze János
