„Az ember egy távoli jövőben mondjuk így: nagyobb lehet – tudatosabban élhet, mint ma –, de ez egyelőre utópia. A költő és az író hozott anyaggal és anyagból dolgozik, mint egykor és ma az úri szabók. És itt nem is elsősorban az ember „méretei” érdekesek, hanem arcai, tulajdonságai, világelképzelései, ideológiája története és eszméi. Túl lehet ugyan látni a mai kocsmán, csak attól félek, a látvány még elborzasztóbb lehet, mint a mai kocsma és környéke.” – A költészet napja alkalmából Bogdán László idei József Attila-díjas író, költő, szerkesztő válaszolt kérdéseinkre.

 

 

Túllépve e mai kocsmán

– Költészet napi kérdések József Attila Ars poetica és

 

Orbán Ottó Ars politica című verséhez

 

 

József Attila: Ars poetica

 

Németh Andornak

 

Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?

Nem volna szép, ha égre kelne

az éji folyó csillaga.

 

Az idő lassan elszivárog,

nem lógok a mesék tején,

hörpintek valódi világot,

habzó éggel a tetején.

 

Szép a forrás – fürödni abban!

A nyugalom, a remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

 

Más költők – mi gondom ezekkel?

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

 

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

 

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat.

 

Nincs alku - én hadd legyek boldog!

Másként akárki meggyaláz

s megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveim a láz.

 

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón, e század:

rám gondol, szántván, a paraszt;

 

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

 

S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübögni rímeit.

 

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

 

1937. február-március

 

 

Orbán Ottó: Ars politica

 

Költő vagyok, mi érdekelne,

ha nem a költészet maga?

A névtelen megénekelve,

a szó husa, teste, íze, szaga.

 

Az élet anyaga. Ha biztos

nem is, otthon ebben lehetsz.

A többi politika, piszkos,

lehangoló, kisstílű hecc.

 

Az igazi és a valódi

mosléknak döntött kotyvalék.

Rabló eszmék lólába lóg ki

a zsákból, mellyel e fényes kor lelép,

 

mert viszi magával eladni a szajrét –

s reményével majd mást hiteget,

hogy „az ifjúság megéri azt még…” –

utópiáit, a vakhiteket.

 

Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”,

van úgy, hogy nincs mit kezdeni,

a csillagok nem állnak együtt,

s nincs esélyünk, csak veszteni.

 

Most száz év csönd jön és sötétség?

Papírcsákó és máglyatűz?

És munkaeszközünk, a kétség

megőrül és ördögöt űz...?

 

A poklok a mennynek mattot adnak.

Az idő tapogat, mint a vak.

De nyelvünk hegyén megmaradtak

a mondatot alkotó szavak.

 

Én mondom, ez egy változó kor,

az ember hol nagy, hol parány.

Csillannánk meg csak, mint az óbor

egy új reneszánsz asztalán!

 

 

Melyik vers áll közelebb hozzád, József Attiláé vagy Orbán Ottóé? Miért?

Mindkettő, ami sajátságos, mai, finoman fogalmazva szkizofrén helyzetünkben egyáltalán nem véletlen. József Attila verse borzongatóan gyönyörű utópia. Orbán Ottóé már abban a jövőben íródik, amit József Attila elképzel. Hát igen, ez lett belőle. De ez semmit nem von le a József Attila-i ars poetica érvényéből, s hitelesíti, ezt némiképp lemondóan írom, Orbán Ottó korántsem fölemelő kór- és korképét.

 

Mi a feladata napjainkban a költészetnek?

A kérdés rossz. A költészetnek nincsenek feladatai, amikor bizonyos korokban, a kultúra önjelölt irányítói ilyen „feladatokat” fogalmaznak meg, mindég kiderül, hogy ezek történelmi öt percekre sem érvényesek. Költők és írók ezrei népszerűsítették a Szovjetunóban a szovjet kommunista (bolsevik) párt minősíthetetlen politikáját, de néhány Ahmatova, Mandelstam, Paszternak, Cvetajeva, Brodszkij vers és Bulgakov nagy regénye – hogy másról most ne is beszéljünk – elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja, megkérdőjelezze és nevetségessé tegye a Szovjetunót megéneklő és dicsőítő irodalom érvényességét. Ezekre a romokra és a néhány csúcsra épül a mai orosz irodalom, amelyik már egészen más. Talán ez is megérne egy misét, vagy egy körkérdést… Visszatérve a kérdésre: a költészetnek nincsenek feladatai, témái vannak. Az egyik az ember, akármilyen arcát is mutatja, a másik a mozgó világ… Hogy összevonjam két nagy magyar író, Mészöly Miklós és Illyés Gyula ars poeticáját.

 

Mennyire tartod helyénvalónak megünnepelni a költészet napját? Hogyan ünnepled?

Szeretünk ünnepelni. A földnek is napja van, a víznek is, a nőknek is. Miért éppen a költészetnek ne lenne? S nem véletlen, hogy ez a nap egy nagy magyar költő, József Attila születésnapja is, ráadásul ezen a napon született egy másik nagy magyar író, Márai Sándor. Én őket olvasom ezen a napon, s igyekszem megbékélni velük, a világgal és önmagammal.

 

Ha Orbán Ottó szavaira építve az „igazi és a valódi / mosléknak döntött kotyvalék”, akkor mit kezdjen a valósággal, aki verset ír?

Erre nincsenek receptek. Ez  „kotyvalék” a költőnek, az írónak nyersanyag is lehet. Gondoljunk Spiró Csirkefejére, Hernádi Gyula Jancsó Miklós Kapa – Pepe filmjeinek forgatókönyveire, vagy Tadeus Slobodzianek lengyel író Ilja prófétájára, amelynek Pászt Patrícia-féle magyarítása talán legtovább megy bizonyos rétegek lepusztult nyelvének felmutatásában. Ez persze a nyelvi valóságnak csak egy szelete. Sokféle valóság van és ezeket a párhuzamos valóságokat a mai költészet másként és másként közelíti meg. Ez a villódzó soksínűség tény, és az is, hogy nincsenek receptek, egyetlen érvényes a világot versbe megjelenítő írásmód. És nagyon jó, hogy így van ez… A választás szabadsága – a szabadság. Másként ír verset Juhász Ferenc, Tolnai Ottó, s másként Kovács András Ferenc, Tandori Dezső, Szőcs Géza, Csoóri Sándor, Nádasdy Ádám, Kukorelly Endre, Oravecz Imre, Visky András, Szilágyi Ákos vagy Térey János, hogy itt csak néhány nagy magyar költőt hozzak fel példának.

 

Hogyan kíséri útján a mai embert a „szellem és a szerelem”?

Kit hogyan. A tudatosan élő embert – aki képes reflektálni környezetére másként, mint a történelem alatt élőt. A szerelmet mindenki megéli, életében, legalább egyszer, a „lelki szegények” is, a szerencsésebbek többször is… Hogy  azután mennyire tudják a szerelem vitathatatlanul felszabadító energiáit hasznosítani életükben, ez embertől és helyzettől függ.

 

Van-e értelme manapság annak a költői tanácsnak, hogy „a mindenséggel mérd magad”? Ha igen, hogyan értelmezed magadra vonatkozóan?

Ennek a tanácsnak mindig van értelme. Más kérdés, hogy megvalósítható-e, és ha igen, hogyan? Van egy óriási megfelelési kényszer, ugyanakkor kisszerű korunkban nehéz tudatosan élni. Hát még írni. De nem lehetetlen. Próbálkozom…

 

Vegyük úgy, hogy a kérdés nem költői: „Most száz év csönd jön és sötétség?”

Ezt a nagyformátumú Orbán Ottó-i vízió, az öntörvényűen építkező vers  elkerülhetetlen túlzásának tartom. A világ változik, de hogy nem „csönd” és nem „sötétség” jön, az bizonyos…

 

Miközben mindenki a nyelv és a közbeszéd romlásáról beszél, hogyan maradhatnak meg „nyelvünk hegyén” a „mondatot alkotó szavak”?

Ez megint a költői stratégia és tehetség következménye. Aki meg akar maradni és meg tud maradni, az megmarad, aki nem, az nem.

 

Az „ember” Orbán Ottó versében valamelyest parány, József Attiláéban pedig „még nem nagy”. Mikor lesz nagy, és hogyan fog kinézni az?

Az ember egy távoli jövően mondjuk így: nagyobb lehet – tudatosabban élhet, mint ma –, de ez egyelőre utópia. A költő és az író hozott anyaggal és anyagból dolgozik mint egykor és ma, az úri szabók. És itt nem is elsősorban az ember „méretei” érdekesek, hanem arcai, tulajdonságai, világelképzelései, ideológiája története és eszméi. Túl lehet ugyan látni a mai kocsmán, csak attól félek a látvány még elborzasztóbb lehet, mint a mai kocsma és környéke.

 

Bogdán László (Sepsiszentgyörgy, 1948) Író, költő, szerkesztő. Idén József Attila-díjat kapott.